Amikor egyszer majd megkérdezik unokáink, hogyan inflálta szénné kéz a kézben a jogállamot a hatalom és ellenzéke, elég lesz azt a rövid felvételt megmutatni nekik, ahogy Kövér László és Gyurcsány Ferenc közösen lehúzzák a parlament méltóságát a WC-n.

Egy hónap telt el a választások óta, s az ellenzéki politika homlokterében még véletlenül sem az irgalmatlan vereség tanulságainak levonása, hanem egy elvont, legfeljebb szimbolikus jelentőségű kérdés áll – de a pártelitek nagy része még ebben is megdöbbentően következetlen és arcátlanul kétszínű.

Janez Janša az elmúlt két hónapban szinte mindent arra tett fel, hogy ország-világ előtt bizonyítsa: illiberális politikai vonzalmai ellenére a „jó emberek” táborába tartozik, aki a nyugati közvélemény által morálisan helyesnek tartott út rendíthetetlen követője. Csakhogy kormányt nem a világ, hanem az ország választ. A jobboldali populista Orbán Viktor, és a balliberális populista (igen, bizony, ilyen is létezik) Robert Golob tisztában volt ezzel, és győztek is.

Hétszáztizennégyezer-százötvennégy magyar, akik már négy éve is valami mást szerettek volna ahelyett, ami van. Nem hiszem, hogy sokan vannak köztünk, akiket ez a ciklus az ellenkezőjéről győzött volna meg. Nem mi változtunk. Hanem ti. Nem mi hagytunk cserben benneteket. Hanem ti minket. És ezért érdemeltétek pontosan azt, amit kaptatok. Illetve igazából még annyit sem.

A hintapolitika békeidőben egyáltalán nem ördögtől való eszköz. Egy kis ország akkor cselekszik bölcsen, ha szükségszerű gazdasági, geopolitikai függéseit igyekszik lazítani, ezek közül néhányat akár más irányú függőségekkel részlegesen helyettesíteni. Csakhogy nem békeidőben vagyunk.