Ecuadornak csak az andoki részét, két gyarmati múltú várost, a déli Cuencát és a fővárost, Quitót ismerem. A világjárvány előestéjén 2020 február végén és március elején töltöttem kilenc napot az országban. Cuenca nyugodt mesevilág egy különleges katedrálissal, Quitoé a koloniális idők az Amerikákon legépebb állapotban fennmaradt történelmi központja.
Ismét Cartagenában, majd Bogotában, aztán sóbányában és sókatedrálisban jártam. A nagykövetségen találkoztam két világjáró magyarral, megnéztünk egy kegyhelyet. Cundinamarca és Boyacá az ország szíve, de a klíma szívtelenül hideg. Újabb csavargások kedvenc latin–amerikai országomban.
Ushuaiaból két átszállással a Karib-tengerre repültem, és egy álomszigeten, San Andresen találtam magam, s csodáltam a kék megunhatatlan változatait, utána pedig Kolumbia legdinamikusabban fejlődő nagyvárosa, Medellin nappalai és frenetikus éjszakái ráztak fel tompultságomból.
Az argentin főváros tényleg Dél-Amerika Párizsa, de a maga jogán is kulturális világközpont. Modern képzőművészetből Rionál is nagyobb és mélyebb dózist kaptam, láttam tangótáncosokat, gigantomániában fogant temetőt, vasárnap piaccá alakuló San Telmot, színpompás Boca negyedet. Kezdem kapisgálni, miért Evita Perón és Diego Maradona az ország két legnagyobb hőse.
A bányavidéken szembesültem Brazília koloniális múltjával, az aranyon és drágaköveken alapuló gazdagság mementóival, portugál és afrobrazil későbarokkal, templomokkal minden mennyiségben és egy elgondolkodtató szoborcsoporttal tizenkét ószövetségi prófétáról. De mi köze Napóleonnak a Brazil Császársághoz?
Rio szenzációs: Megváltó Krisztus szobor, Cukorsüveg-hegy, Szent Sebestyén katedrális, Selarón-lépcsők, Copacabana, Ipanema. A Kortárs Művészetek Múzeuma űrből jött Niemeyer-csoda, a modern művészeteké kategóriájában a világ egyik legjobbja. Mégis pocsékul éreztem magam, sokkos állapotban jártam a várost.
Változatos a programom: mesztic-barokk jezsuita romok után a világ legnagyobb vízesésrendszerét, a hármashatár Iguazút, majd a ma már retro modern Brasiliát, a mérnökasztalnál megtervezett fővárost, és egy zseniális építész időtlen remekműveit csodáltam, hamarosan meg újfent Amazóniát fogom.
Dél-Amerika az 1989 óta tartó nyitás és demokratizálódás ellenére máig legelszigeteltebb és legbezárkózóbb országa furcsa képződmény, szinte több a német, mint a spanyol hatás, a lakosság nagy része őslakos, a terület kétharmada, a Chaco alig lakott, Asunción gyorsan feledhető lepusztulás, Filadelfia tökéletesen szervezett, a hőség miatt mégis elviselhetetlen, az Encarnación környéki jezsuita romok viszont mindenért kárpótoltak.
A szilvesztert Santiago de Chilében töltöttem, és volt időm eltöprengeni, hogy az országot – hiába csodálom –, miért nem szeretem igazán. Spoiler: nem tudom, pedig az Atacama-sivatag, a Húsvét-sziget, Valparaiso abszolút kedvencek, és a Peruval határos Arica Eiffel-építményei is megérnek egy kört.
Panama és Costa Rica karibi partjának ékkövei, Bocas del Toro és Puerto Viejo az afrokaribi és latin világok metszéspontjai. A háttérben azért ott sunyul a covid, bár San Joséban két taxis is múltidőben beszélt róla.