Ebből a könyvből az is kiderül, miért nem szabad Elon Muskra bízni az űr gyarmatosítását

Talán leginkább a Firefly rajongói fogják élvezni Simon Jimenez érzékeny űroperáját, amiben ezen kívül is még egy sor ismerős sci-fi motívum köszön vissza. Jó ötlet-e például egy vállalatra hagyni az űr gyarmatosítását?

Néha szembejönnek az emberrel olyan könyvek, amelyekkel kapcsolatban nagyon nehéz érdemi véleményt alkotni.

Simon Jimenez debütáló regényét például már a fülszöveg alapján felírtam magamnak még eredeti megjelenésekor, hogy aztán teljesen megfeledkezzek róla addig, amíg ki nem derült, hogy az Agave Könyvek kiadja magyarul is.

Az ilyesmi mindig öröm, főleg manapság, amikor egyre kevésbé éri meg kísérletezni a hazai kiadóknak friss nevekkel,

főleg a sci-fiben, ami állítólag most már tényleg haldoklóban van, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy a friss fantasy sokkal több, vagy ami még fontosabb: sokkal elkötelezettebb olvasókat és vásárlókat mozgat meg, mint a sci-fi.

Pedig akad nagyon jó kortárs sci-fi, és a búmer SF-rajongók hiedelmeivel ellentétben ezek nem csak LMBTQ-kapcsolatokról és egyéb woke témákról szólnak, de azokkal kapcsolatban is tudnak nagyon jól szólni egyébként. A lényeg az, hogy miközben még mindig a rég halott Philip K. Dick könyvei szólnak legjobban napjaink viszonyairól, a kortárs sci-fi is képes olyan instant klasszikusok megalkotására, mint Ada Palmer négyrészes Terra Ignota-sorozata, amiről itt írtam.

Szóval amikor az Elveszett madarak fülszövegében azt a kicsit elinflált marketinges fordulatot olvasom, hogy ez az elmúlt évek egyik legjobb sci-fi regénye, akkor az sok mindent jelenthet. Nézzük meg, hogy ebben az esetben mit!

Klasszikus SF elemek + ügyes próza = ?

Nagyjából mindenféle elvárás nélkül kezdtem el olvasni a könyvet: elég elnagyolt hozzá a fülszöveg, hogy ne legyenek előre erős elképzeléseink a történettel kapcsolatban, de elég érdekes ahhoz, hogy legalábbis engem behúzzon.

Valami ilyesmi van benne:

Van egy űrhajókapitány, aki magányos életet él, hiszen a számukra rövid csillagközi utazások alatt a világokon évek, évtizedek telnek el. Van egy rejtélyes fiú, akinek van valamiféle képessége, vagy legalábbis van vele kapcsolatban valami, ami miatt bizonyos erők keresik. És van egy ezeréves nő, akinek még így van köze dolgokhoz.

És bár homályosnak tűnik, ez a leírás akkurátus, és nem is kell sokkal többet hozzátenni. Jimenez semmi kifejezetten extra dolgot nem csinál, elég klasszikus sci-fi elemeket és fordulatokat hasznosít újra. Eközben viszont elég jól ír, és van néhány olyan húzása, ami miatt a könyv mégis megragadt bennem.

Ritkán látni például olyat, hogy egy könyv első tizede egy majdhogynem önálló novella vagy kisregény, és még működik is. Ez a rész is egy klasszikus témára épít: a fülszöveg kapcsán már említett időeltolódásra a csillaghajón utazók és a bolygón lévők között, de azt nagyon szépen csinálja; és több szempontból van is köze a későbbi történésekhez.

Aztán: a könyv egyszerre mutat be szép ecsetvonásokkal egy jövőbeli, űrbe kirajzott emberi társadalmat és mutatja meg azt is nagyon jó arányérzékkel, hogy mi lett a Földdel.

A világot felvázoló és annak mélységét érzékeltető eszközök tekintetében én úgy éreztem, hogy mindenből pont elég van, de egy grammal sem több: jövőbeli űrállomásokból, múltbéli merengésekből a Föld utolsó napjairól, és a rend kedvéért van nagyon gonosz vállalat is, hogy legyen egy kis cyberpunkos íz is az egészben.

A vállalat egyébként tényleg nagyon gonosz, vagy hát olyan, amilyen a vállalatok szoktak lenni: szerintem is nagyjából így nézne ki, ha Elon Muskra bíznánk az űr gyarmatosítását.

A leghangsúlyosabb elemként pedig ad nekünk egy, a klasszikusnak számító Firefly c. űrwestern sorozatra emlékeztető hajót, kapitányt, lassan összecsiszolódó legénységet, ehhez a tematikához vizuálisan és tematikusan passzoló hátteret (kalandozás a határvidékeken). Ez is ismerős, ezt is jól használja Jimenez.

Végül pedig egyszercsak – legalábbis egy kis időre – az „akció” is elindul, és kapunk valamiféle lezárást.

Amilyen jól van ez a könyv megírva, annyira nem tudom, miért is tetszett

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan ezzel a könyvvel, ha egy átlagos űropera felől nézem, akkor

kicsit olyan, mintha soha nem akarna rendesen elkezdődni, és mikor mégis, akkor meg hamarosan vége is lesz.

Ez persze kicsit igazságtalan, de azért kell leírnom, mert mindeközben nem is arról van szó, hogy az Elveszett madarak valami SF-elemeket használó szépirodalmi szüttyögés lenne. Hiszen a fenti, hevenyészett felsorolásból is látszik: kifejezetten klasszikus, vagy rajongók által ismert, kedvelt zsánerelemekből építkezik szerintem elég tudatosan, konzervatívan, tehát nem talál ki valami iszonyatosan új dolgot vagy megközelítést ötletszinten.

Ha valaki azt kérdezi, hogy nekem tetszett-e, akkor gondolkodás nélkül rámondom, hogy igen.

Amit valójában nem tudok eldönteni, az az, hogy mennyi valódi tartalmat érzek emögött a jól összerakott Best of-válogatás mögött. Ha végiggondolom, akkor a karakterek, a motivációk, a tétek a helyükön vannak, és Jimenez egyértelműen nem fél rendesen hazavágni a szereplőit, összeszorítani a szívünket, és bizonyos pontokon egészen váratlan irányba vinni a narratívát. De nem vagyok benne teljesen biztos, hogy felfedezhető-e itt valami komolyabb mondanivaló.

Lehet olyan szórakoztató, eszképista sci-fit írni, aminek nincs kifejezett mondanivalója, és teljesen jól működik, de az Eleveszett madarak nem ilyen könyv, vagy legalábbis nem ilyennek akar látszani.

További meditáció helyett elmondom: nem tudom megmondani, hogy végső soron szól-e valamiről abban az értelemben, ahogy például Ada Palmer fent említett négykötetes ötletorgiája szól. Azt viszont tudom, hogy kellemes volt olvasni, és jó sci-fi-élményeket idézett meg szinte folyamatosan. Lehet, hogy felfedeztem magamnak egy új fantasztikus alzsánert: a sci-fit, ami valójában főleg azzal eszképista szórakoztatás, hogy más sci-fi-élményeidre emlékeztet.

Nekem nincs ezzel bajom.

Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!