Ezt a parlamentet csak két dolog hagyja hidegen: a nép, meg a képviselete

Balogh Gábor

Szerző:
Balogh Gábor

2022.05.17. 17:20

Amikor egyszer majd megkérdezik unokáink, hogyan inflálta szénné kéz a kézben a jogállamot a hatalom és ellenzéke, elég lesz azt a rövid felvételt megmutatni nekik, ahogy Kövér László és Gyurcsány Ferenc közösen lehúzzák a parlament méltóságát a WC-n.

„Ebbe a drága, elfuserált palotába éppen az a parlament került, melynél jelentéktelenebb, önzőbb és alacsonyabb nívójú nem viselte a nép képét. (...)”

írta Ady Endre 1902-ben, amikor a törvényhozás beköltözött az Országházba. Európa egyik legszebb épületének esztétikai megítélésében nehéz egyetérteni a költővel, s bizony a jelenből visszatekintve az általa oly szenvedélyesen ostorozott korszak is jelentősen felértékelődik. Ám a régi-új kormány programjának „vitája” után mégis ez a tipikusan adsyan igaz, és adysan hamis kirohanás tolul a parlamentarizmust kicsit is komolyan vevő szemlélő billentyűzetére.

Az ugyanis már az első órákban kiderült, hogy népképviselőink többségét mindkét oldalon csupán két dolog hagyja hidegen:

a nép és annak képviselete.  

A Fidesz 12 év alatt már számtalanszor demonstrálta, hogy a parlament egyetlen feladatának azt szánja, hogy a mindenhatóvá tett végrehajtó hatalom elé húzott egyre szakadtabb és piszkosabb paraván legyen. Az ellenzék egy ideig felháborodottan, s többnyire nagyon is jogosan tiltakozott a törvényhozás kilúgozásával szemben – mindaddig, míg rá nem ébredtek, hogy az ülésterem remek performansz-stúdió is lehet. A technikai hátteret és személyzetet az állam biztosítja, a nyilvánosságot pedig az a média, amely még töretlenül hiszi, hogy ami az Országház falai között történik, az fontos.

A kezdetben még sokszor kifejezetten ötletes és lényeges jelenségekre rávilágító akcióktól a minél keményebb odamondogatásra éhező rohamellenzéki közönség emelkedő ingerküszöbe után futva hamar eljutottak a krumplilóbálásig és a lófaszozásig.

A fék nélküli politikai trashvonat lelkes masinisztáinak nyilván egy percre sem fordult meg a fejében, hogy ordenáré hangoskodásukkal éppen a parlamentarizmus lassú fideszes elbontásának munkazaját nyomták el.

Így aztán sokaknak úgy tűnt, nem a kormány, hanem az ellenzék üresíti ki, süllyeszti ócska cirkusszá a törvényhozást. Április 3-án kiderült, milyen sokan voltak, akiknek ez jött le a képernyőről.

Ha bárkinek bármilyen illúziója lett volna akár a hatalom, akár az ellenzék szándékait illetően, az legkésőbb a kormányalakító ülésen elengedhette hiú ábrándjait. A két oldal olajozott munkamegosztásban hozza a semmit sem felejtő, semmit sem tanuló egykori Bourbon-politikát. A Fidesz nem felejtette el, mi a célja a parlamenttel, az ellenzék meg nem hajlandó tanulni a bukásból.

Így, hát épp ott folytatják, ahol az előző ciklus végén abbahagyták.

A kormánytöbbség rögtön, még a kormány megszavazása előtt azzal kezdte munkáját, hogy az Igazságügyi Bizottságon keresztülnyomtak egy állásfoglalást, amely egyenesen bátorítja az eddig sem különösebben gátlásos házelnököt a renitens képviselők megrendszabályozására. S, hogy ki a renitens? Nos, az Országgyűlésről szóló törvény szerint már jó ideje minden képviselő, aki engedély nélkül használ szemléltető eszközt.

A most elfogadott jogértelmezési műremek az engedélyezés feltételeit igyekszik konkretizálni. Mégpedig úgy, hogy kiköti: olyan szemléltetés tilos, amely

  1. „a parlamenti munka szándékos akađályozására”,
  2. „provokatív figyelemfelkeltésre”,
  3. vagy „politikai haszonszerzés céljából a sajtónyilvánosság elérésére irányul”,

Na, most e szép, kerek felsorolásból egyedül az első értelmezhető jogállami észjárással.

A másodikat lehet ugyan általában értéktelen és kontraproduktív bohóckodásnak tekinteni (ahogyan fentebb írtam, én is annak tartom), de jogi eszközökkel fellépni ellene nagyjából olyan, mintha az ízléstelen zenét tiltanánk ki a rádiókból. Bármennyire is jót tenne ez a nemzet mentális állapotának, egyrészt a jogrendszert nem ilyen kérdések szabályozására tartjuk fent, másrészt nehezen jutnánk konszenzusra, hogy mit értékelünk ízléstelennek. Ahogyan arról is, hogy mi számít „provokatív figyelemfelkeltésnek”.

A legszebb azonban a harmadik pont, amely, hát lényegében magát a politikai tevékenységet szankcionálja.

Mégis mi a bánat lehetne egy képviselő célja egy felszólalással, mint, hogy „elérje a sajtónyilvánosságot”, és erre mi másért vágyna, mint a „politikai haszonszerzésért”?

Persze az nem árt, ha közben racionális, méltányos bírálatot és értelmes, előremutató javaslatokat fogalmaz meg. De pusztán az, hogy ezek ma a parlamenti patkó mindkét oldalán hiánycikknek számítanak, nem indokolhatja, hogy egy parlamenti bizottság papírra vessen egy ekkora méretes kreténséget.

Ám, mielőtt aggódni kezdenénk, hogy micsoda értékes  gondolatoktól foszt majd meg minket ez a szabályozás, érdemes egy pillantást vetni az ellenzéki padsorokra is. A parlamenti munkában való részvétel, illetve annak arany-, ezüst-, bronz, és bádogfokozatú bojkottja körül kialakult gyermeteg, de legalább velejéig álszent kavarás világosan megmutatta, hogy

az ellenzék túlnyomó része úgy akar részesülni a rendszer által biztosított juttatásokból és jogkörökből, hogy a kasszához sorban állva hangosan kiabálják: nem ismerik el a rendszert.

Sőt, elvhűségükben képesek akár odáig is elmenni, hogy megelégszenek nyomorult másfélmilliós fizetéssel, s eldobják maguktól azokat a pozíciókat, amelyekkel kétmilliót is hazavihetnének. Közben reménykednek, hogy a példátlan vereség felelőssége így talán lepattan a mártíromság magukra rántott páncéljáról.

E vértanú-kórus legöblösebb hangja most Gyurcsány Ferenc volt, aki halált megvető bátorsággal vetette oda, hogy „mi a megalakuló kormányt törvénytelennek tekintjük”. Az nehezen vitatható, hogy a magyar alkotmányossággal igen súlyos gondok vannak,

ám egy kormány csak úgy lehet már a megalakulása napján törvénytelen, ha az őket megszavazó parlament is az.

Ha viszont ez a helyzet, akkor a volt miniszterelnök éppen úgy bitorolja képviselői székét, mint Orbán Viktor a Karmelitát.

Ezt egy normális törvényhozásban egy kormánypárti képviselő is elmondhatta volna. Ám a mi Országgyűlésünk már csak olyan, hogy a neki nem tetsző ellenzéki felszólalásokra maga a házelnök oszt csattanós válaszokat. Így történt ezúttal is. Nem csak azt szögezte le – amúgy tényszerűen – hogy senkinek nincs joga törvénytelennek nevezni egy demokratikusan megválasztott kormányt, de rövid eszmefuttatásba is kezdett Gyurcsány nemzet- és demokráciaellenes bűneiről. No, persze ezek sem légből kapott állítások – csak, hát, ha Kövérnek valóban annyira fájnának a jogállamon esett sebek, akkor magában tartotta volna őket. Ugyanis monológjának minden egyes szavával szembe ment a Házszabállyal, amely világosan leszögezi:

az Országgyűlés elnöke „megnyitja és részrehajlás nélkül vezeti, majd berekeszti az üléseket”.

Aki beül a parlamentbe, annak nincs joga törvénytelennek nevezni az egész rendszert. Aki felül az elnöki pulpitusra, annak abból a székből nincs joga semmilyen magánvéleményt mondani. Két pofonegyszerű alkotmányos alapvetés – amelyet pár percen belül a legnagyobb ellenzéki frakció vezetője, majd az Országgyűlés legmagasabb méltósága húzott le a WC-n, hogy aztán a mindkettejük szavazóinak adójából fenntartott közmédia erről azzal a címmel számoljon be: „Kövér László tette helyre Gyurcsány Ferencet a parlamentben”.

Amikor egyszer majd megkérdezik unokáink, ezekben az években hogyan inflálta szénné kéz a kézben a jogállamot a hatalom és ellenzéke, elég lesz e rövid felvételt megmutatni nekik.

„Az új palotában megindult már a kisded politikai játék, mely még e kiskorú országnál is nagyon kisdedi. Csak azt nem tudjuk, ha vajon züllhet-e még tovább, süllyedhet-e még lejjebb a magyar parlament?” – tette fel a kérdést 120 éve Ady. Csak azért kár, hogy nem kell szembesülnie azzal, mennyire nagyon is süllyedhetett, mert ennél alighanem jobb cikket írt volna róla.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!

Balogh Gábor
Balogh Gábor Az Azonnali újságírója

Kismartontól Gyimesbükkig, Árvától Pancsováig, a Scootertől a Slayerig, az Ismerős Arcoktól a Honeybeastig, Nyirőtől Spiróig, Reményik Sándortól Závada Péterig, az öreg Jászi Oszkártól a fiatal Szekfű Gyuláig, az Újpesttől...csak az Újpestig.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek