Felemás eredmények: szimbolikus Labour-győzelmek, fogyatkozó toryk

Főhet a feje Boris Johnson brit miniszterelnöknek, ugyanis több szimbolikus önkormányzatot elvesztett a pártja, azonban a végső döfést nem sikerült bevinnie a Keir Starmer vezette Munkáspártnak. De mik olvashatóak ki az eredményekből? Négy pontban összeszedtük!

Május 5-én tartottak önkormányzati választásokat Nagy-Britanniában, ahol több mint négyezer mandátum sorsáról dönthettek a britek összesen 146 településen. 

A szavazatokat már az urnazárás után elkezdték megszámolni, azonban a legtöbb településen csak péntek délután, késő este hirdetnek végeredményt, ugyanakkor már most sok mindent elárulnak az eredmények.

+ Szimbolikus Labour-győzelmek Londonban 

Mint azt a választási felvezetőnkben is leírtuk, a Munkáspárt (Labour) viszonylag kényelmes helyzetben várta a választásokat: a Boris Johnson vezette Konzervatív Pártot és kormányát szinte hetente rázták meg újabb és újabb botrányok, ami miatt a közvélemény-kutatások már egyre magabiztosabb Labour előnyt mutatnak, 

ugyanakkor a Keir Starmer vezette párt nem volt könnyű helyzetben, mivel a legtöbb körzetben saját pártjának jelöltjeinek kellett megőrizniük a széküket.

Emiatt közel sem volt ideális helyzetben Starmer, akinek már illő lenne eredményeket felmutatnia pártelnökként. Ez félig-meddig sikerült, ugyanis

több szimbolikus helyen is a Munkáspárt győzött.

London szinte teljes egészében vörösbe borult: a munkáspárti jelöltek örülhettek a már évtizedek óta toryk által vezetett Westminsterben, Barnetben vagy Wansworthban – utóbbit ráadásul már 1978 óta, míg Westminstert 1964 óta a konzervatívok irányították. Szimbolikus jelentését azonban nemcsak ez adja, hanem az is, hogy

a brit konzervatívok számára ma is orientációs pontnak számító Margaret Thatcher kedvenc önkormányzatai Wansworth és Westminster voltak.

Keir Starmer a választások után azt nyilatkozta, a Munkáspárt „visszakerült a pályára”, hogy a következő, legkésőbb 2025 januárjában tartandó parlamenti választáson akár győzzön is. Az eredmények felületes vizsgálata szerint még plauzibilis is lehet az állítása, 

azonban nem minden választókörzetben sikerült úgy szerepelnie a pártjának, hogy ezt teljességgel kijelenthessük.

A fővárosban ugyan a Munkáspárt növelte mandátumainak a számát, ami siker Keir Starmeréknek, azonban valódi átütést az okozott volna, ha azon közép-angliai és észak-angliai városokban is elsöprő győzelmet aratnak, amiket a brexitnépszavazás óta elvesztett a párt – ez pedig csak felemásan sikerült, bár például Southampton szépen mutat a Munkáspárt számára a térképen. Viszont elvesztették azt a Hartlepoolt, ahol már a tavalyi időközi választáson is alulmaradtak – korábban a körzet egy munkáspárti fellegvárnak számított.

Így a korábbi észak-angliai vörös fal egyáltalán nem állt fel, mint ahogy szerették volna.

Így az eredmények egyelőre felemásnak mutatkoznak a Labour számára: a kisvárosokat még mindig a toryk viszik, bár sok helyen így is potensnek tűnik a Munkáspárt, viszont azt az átütő győzelmet nem sikerült elérni, ami után kijelenthetnék, hogy ők váltak volna Nagy-Britannia legnagyobb pártjává.

+ Boris Johnson számára se nem jó, se nem tragikus eredmények

Az elmúlt héten kicsit kevesebb szó esett a Johnson-kormány lockdown alatt tartott bulikáiról – részben annak köszönhetően, hogy a partygate-ként elhíresült botrány helyett a brit tabloidok azzal voltak tele, hogy Neil Parish tory parlamenti képviselőről kiderült, legalább kétszer munka közben pornót nézett a telefonján, amiért le is mondott posztjáról. Parish egyébként azzal magyarázta tettét, hogy munka közben mezőgazdasági eszköz, pontosabban egy Dominator márkájú kombájn után keresgélt az interneten, de végül egészen más oldalra jutott ki.

Emellett pedig a növekvő megélhetési költségek is rányomták a bélyeget a párt szereplésére,

a legtöbb ellenzéki párt ugyanis a rezsiköltségek és az infláció emelkedéséért a Johnson-kormányt okolták. 

A Munkáspárt és más ellenzéki pártok – részben sikeresen – egy Boris Johnsonról szóló népszavazásként keretezték az önkormányzati választásokat, ahol az emberek véleményt formálhattak Johnson miniszterelnökségéről, miközben az infláció egyre nagyobb terhet ró az átlagemberre. 

Johnson és pártja számára kínos vereségek születtek Londonban,

viszont Anglia többi részén nem szerepeltek olyan tragikusan, igaz, olyan túlzottan jól sem.

Több fontos városban megtartották a többségüket az önkormányzatokban, emellett a Munkáspártnak nem sikerült annyira előretörni, mint azt Starmerék a pártirodában eltervezték, és ahogy azt a közvélemény várta volna.

Ugyan a választási vereségek sosem mutatnak jól egy önéletrajzban, és valószínűleg a következő napokban ismét felmerül, hogy Johnsonnak vagy le kéne mondania – az ellenzéki pártelnökök már követelik – vagy a konzervatív parlamenti képviselőknek le kellene váltania, azonban ez egyelőre nem reális forgatókönyv, bár

a nyomás nem szűnt meg a botrányt botrányra halmozó miniszterelnökön.

A legvalószínűbb, hogy lemondása helyett a kormányát fogja csak egy kicsit átszervezni, emellett a pártban is lehetnek változások – például a társpártelnök Olivier Dowden távozhat –, ami közel sem ideális, de azzal legalább egy ideig elhallgattathatja a párton belüli kritikusait.

+ Meglepő Zöld és Liberális Demokrata győzelmek Angliában

Az 1990-ben megalapított Zöldek eddig nem számítottak politikai szereplőnek az Egyesült Királyságban: a legutóbbi parlamenti választáson mindössze egy mandátumot szereztek, a két nagypárt, illetve a közepes Liberális Demokraták mellett labdába se tudtak rúgni – részben emiatt is kritizálják sokan a brit választási rendszert, hiszen így az új pártoknak nehéz megvetni a lábukat: elég csak a Nigel Farage-féle UKIP-re vagy Reform Partyra gondolni (leánykori nevén Brexit Party), amelyek még sosem szereztek mandátumot a westminsteri parlamentbe, és valószínűleg már soha nem is fognak. 

Ennek ellenére méretükhöz képest nagyon jól szerepeltek a Zöldek, és már biztos, hogy megduplázzák mandátumainak számát,

de az is lehet, hogy megtriplázzák. 

Azonban aminek örülhetnek, hogy nem csak dzsentrifikálódott körzetekben nyertek, hanem országszerte mutatkoztak olyan választók, akik a két nagy párt és az örök harmadik Liberális demokraták helyett inkább rájuk húzták be az x-et, erre pedig a későbbiekben lehet akár építeni, bár a parlamenti választáson használt FPTP-rendszer miatt (first-past-the-post, azaz a körzetben az nyer, aki a legtöbb szavazatot szerzi, listás kompenzáció pedig nincs) nem valószínű, hogy egyhamar betörnek a brit politikai palettára.

A Munkáspárt és a Zöldek mellett szintén örülhettek az éjszaka folyamán a Liberális Demokraták is, ugyanis több helyen sikerült váratlan győzelmet szerezniük: ilyen például Hull, ahol a Munkáspárt tízéves uralmát sikerült megtörniük, a pártelnök Ed Davey pedig már be is jelentette, hogy ők úgy látják,

azokban a körzetekben, ahol eddig a toryk győztek, a valódi kihívók ők lehetnek,

ami azért finoman szólva is elég optimista kijelentés.

A Johnson-kormány számára kevesebb téttel bíró skót és walesi választásokon túl nagy meglepetés nem született: Skócia továbbra is az SNP felségterülete, míg Walesben annyira nincs politikai verseny, hogy a királyságban itt volt a legtöbb olyan szavazókerület, ahol mindössze egy jelöltre lehetett szavazni. 

+ A fontos választás Észak-Írországban van

Míg Nagy-Britanniában önkormányzati, addig a szintén az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írországban parlamenti választásokat tartottak (a választásról szóló felvezetőnket itt tudod elolvasni), ahol az előzetes felmérések szerint története folyamán először az északír Sinn Féin fogja megszerezni a legtöbb első preferenciás szavazatot. 

Az északír választásról meglehetősen kevés szó esik mind az angol, mind a magyar sajtóban, pedig a végletekig megosztott országban a szavazás jóval nagyobb téttel bír, mint az önkormányzati választások,

itt ugyanis nem az a kérdés, hogy a választás elősegít-e 2025-ben egy lehetséges kormányváltást, hanem hogy az Egyesült Királyság része marad-e az ország.

Az országban ugyanis két nagyobb és egy kisebb tradíció küzd egymással: az ír egyesülésért küzdő ír nacionalisták; a jövőjüket az Egyesült Királyságban elképzelő brit unionisták; illetve az a társadalom közel 10 százalékát kitevő „egyebek”, akik magukat se nem britnek, se nem írnek, vagy akár egyszerre mindkettőnek vallja magát, és a céluk, hogy a vérzivataros 20. század után Észak-Írországban a két tradíció valóban kiegyezzen és közösen tegyék élhetővé a viszontagságos sorsú országot.

Az északír törvényhozás, a Stormont összetételéről szóló választás a Johnson-kormányára nincs túlzottan hatással, inkább majd Johnson későbbi megítélésére, hiszen

az általa is propagált, és végül teljesített brexit miatt szakadhat ki Észak-Írország és a már régóta második függetlenségi referendumot követelő Skócia az Egyesült Királyságból.

Ugyan ez nem a mostani választás után fog kiderülni, mindenesetre a hosszútávú trendek egyelőre a katolikus vallású ír nacionalistáknak és az ír–brit határ mindkét oldalán működő Sinn Féinnek kedveznek: a 2021-ben elvégzett és az eredményeket majd idén nyáron közlő népszámlálás szerint ugyanis a történelem során

először lesznek többen a katolikusok az alapvetően protestáns államként megálmodott országban annak 1921-es alakulása óta. 

Emellett ha a Sinn Féin tényleg a legtöbb szavazatot szerzi, akkor a párt szeretne elindítani egy diskurzust a „két Írország” egyesüléséről, ugyanis az Ír-szigeten dúló harcokat lezáró 1998-as Nagypénteki Egyezmény lehetőséget ad arra, hogy az északírek egy népszavazáson döntsenek arról, mely országhoz akarnak tartozni.

A cikk készítésében Bede Ábel, a brit politikával foglalkozó Alsóház Podcast szerkesztője is közreműködött.

NYITÓKÉP: Boris Johnson brit miniszterelnök kampányol pártja mellett a délnyugat-angliai Whitley Bay városban még május 2-án. FOTÓ: Boris Johnson / Facebook