Kolumbiai kalandozások Cartagenától a zipaquirai sókatedrálisig

Ismét Cartagenában, majd Bogotában, aztán sóbányában és sókatedrálisban jártam. A nagykövetségen találkoztam két világjáró magyarral, megnéztünk egy kegyhelyet. Cundinamarca és Boyacá az ország szíve, de a klíma szívtelenül hideg. Újabb csavargások kedvenc latin–amerikai országomban.

Bő négy hónap után, március 21-én, hétfőn tértem vissza (ezúttal Medellinből) Cartagenába, a jól ismert szállásra, szobába. Davidék nagy örömmel fogadtak, itt mindig otthon érzem magam, annyira hozzászoktam már a Casa de las Americas hosztelhez, kedvenc negyedemhez, Getsemani-hoz és persze magához a városhoz is.

Cartagena 2020-ban és ma

Mintha hazajönnék, akkora nyomot hagyott bennem a 2020-as kilencvenkilenc nap,

a közel három hónap karantén, kijárási tilalom és a többi. Automatikusan jönnek elő a párhuzamok: mi volt akkor, mi van most. El sem tudok képzelni ellentétesebb állapotokat, mint a láncravert karibi életérzés és az alapbeállításra jellemző – tehát jelenleg is permanens – karnevál.

Amikor járom Getsemani és az óváros utcáit, lelki szemeim előtt sokszor megjelenik a covidvalóság, az üresség, kihalt terek, este hat utáni otthonülés. De mégis boldogabb voltam, mert bármikor haza telefonálhattam, és videochaten láthattam Benzli bácsit és Leókát.

Két éve március 20-án, egy pénteki napon kezdődött a karantén, június 16-ig voltam itt. Eleinte bizakodtam, hogy csak egy-két hét, aztán folytathatom az utat, de minden egyre rosszabb lett, szigorodtak az intézkedések, a vége felé előfordult, hogy elvileg csak négynaponta mehettem ki az utcára.

Akkor egyedüli vendégként tengettem a napokat a hosztelben, most csúcsforgalom, szinte mindig kint a megtelt tábla.

David, a szállásadóm minimum heti kétszer vezet túrát, mutatja meg az óváros történelmi nevezetességeit érdeklődő bel- és külföldi turistáknak. A koronavírust szinte mindenki elfelejtette. Tudjuk, hogy van, lehet látni maszkos arcokat, egyes helyeken kötelező is, de ezenkívül múlt időben beszélünk róla. Ukrajna most sokkal fontosabb, ha meg egyszer véget ér a háború, az uborkaszezoni média úgyis főcímen fogja tálalni a frissen felfedezett, minden eddiginél halálosabb mutációt, jöhet a kétszázharminchetedik booster, a maradj otthon fárasztás, meg a többi szokásos, lásd Sanghaj teljesen értelmetlen, sokkal több kárt okozó, mint hasznot hozó lezárása. Hivatalosan egy személy halt meg, nem hivatalosan meg ki tudja, de legyen akárhány is, komplett őrület egy szinte teljesen átoltott lakosságot helybenjáratni otthon.

Az eszetlen és aljas háborút vívó Putyin és hazai, nemzetközi talpnyalói/csicskái mellett a kínai hatóságok is szorgalmasan verik a szögeket a jólét és gazdasági prosperitás koporsójába. Sanghaj gondosan szabályozott, de nyüzsgő-pörgő, csillogó-villogó metropoliszként, a kommunista Kína világra nyíló kirakataként, a modern építészet egyik gyöngyszemeként él az emlékeimben, nehezen vizualizálom a jelenét. Ugyanolyan nehezen, mint ahogy Cartagena halott utcáit két év távlatából.

Most első körben március 21-től április 1-ig tartózkodtam a városban. Főként pihentem, nagyon éreztem az előző hat hónap utazásainak hatását, hogy Costa Ricától a Tűzföldig, és vissza a Nicaragua melletti San Andres szigetig keresztül-kasul bejártam a kontinenst. Alig maradt bármire is energiám, ráadásul a cartagenai hőséget hiába imádom, mindig letaglóz,. Éjszaka élek, s szívom magamba a hangulatokat, illatokat, élőzenét és reggatont, bámulom a csajokat, eszem a remek karibi halas, tengeri gyümölcsös kajákat. Nappal dolgozom és pihenek.

Cartagenát nem lehet megunni, mindig felfedezek benne valami újat.

Most például az utca másik vége felé élénk narancssárgára, almazöldre, középkékre, erőteljes rózsaszínre és világossárgára festett, egymástól alig elválasztott új házakat. A karibi színpompa a venezuelai partokhoz közeli Curaçao fővárosát Willemstadot idézi, ott festették ugyanilyen intenzívre a klasszikus holland lakó- és középületeket.

Amszterdam a trópusokon – mondják róla teljes joggal.

Szintén a felfedezés vágya késztetett hosszú sétára Jota barátommal. Jota, amikor nem falakat fest (murales), akkor saját kézműves remekeit, cipőket, gyűrűket, ékszereket, mindent árul, univerzális tehetség Venezuelából. Kíváncsiságból

kibandukoltunk a Miami-szerű Bocagrande-ba, hogy milyen az éjszakai élet, mert pár éve valahol szuperlatívuszokban írtak róla.

Szerda este volt, tehát a péntek-szombat kivételével, a hét legbulizósabb estéje. Sokáig csak a saját árnyékunkat láttuk, pedig ott még Meki és Burger King is van. Aztán szórványos lézengő pofákat, egy valahogy odatévedt, lepattant prostituáltat, rögtön fel is kínálta is magát, kösz, nem, majd néhány ételfutárt – és az egész negyedet átható tartalmatlan ürességet.

Körülbelül negyven perc séta után lepihentünk egy padon, majd indultunk vissza, ennyi bőven elég volt, Bocagrande by night cseppet sem nyűgözött le, de legalább jól elfáradtunk az ötlettelenül kivilágított toronyházak, modern és posztmodern épületek tövében. A tenger mellől közelítve, nagy öröm volt ismét megpillantani az ódon városfalakat.

Irány a Centro Historico, a Café del Marba éjjel egykor már nem engedtek be, meglepően kihalt utcákon császkáltunk – pedig csak hétfő este halott a város –, majd néhánnyal beljebb újfent a megszokott nyüzsgésben, sokadik gyalogkörüket teljesítő, inkább túlsúlyos, mint vékony kurvák között találtuk magunkat. Latin-Amerikában szerencsére nem divat az anorexia – konstatáltam sokadszorra, és sokadszorra is nagy örömmel. Ennél csak a medellini felhozatal jobb, Cartagenában viszont kedvezőbb a klíma, és a város is szebb, romantikusabb – fűztem tovább a gondolatot.

Az Óratoronnyal szemben felfedeztem egy utcai ceviche-árust is. A standokat két éve is láttam, de akkor a járványügyi előírásoknak megfelelően mindet bezárták. Potom áron, körülbelül ezerkétszáz forintért, többször vettem nála reggelire egy jól megtömött pohárral: polipdarabkákból, tintahalkarikákból, kagylókból és mindenféle más herkentyűkből készülnek, te döntöd el, mit kérsz bele, lehet persze garnélát is, de az nem ceviche-be való.

Mindig variálom, tényleg isteni.

Gasztrónál maradva: megismertem egy új éttermet Getsemaniban, a Centenario Parkkal szemben. A korábban a Getsemani’s Gardenben dolgozó Kevin – a karantén alatt ő hozta naponta a kaját – pont ott pincérkedett, Stafano’s Bistro a hely neve, hibátlanok a különféle tengeri gyümölcsökkel összesütött-főzött rizsételeik, a pizzáik pedig a legjobbak Cartagena általam ismert részén.

Magyar napok Bogotában

Az Avianca megint megvariálta a jegyemet, és április 1-jén, bolondok napján kilenc helyett hajnali öt harminckor, minimális cuccal a hideg Bogotába repültem (a csomagok zömét Davidéknál hagytam). Fél négykor keltem. Két nappal korábban, trópusi szokásaimhoz híven, megfáztam, mert megint óvatlanul kezeltem a légkondit, és napokig náthás voltam, krákogtam, köhögtem. Elvileg aznap utaztam volna vissza Európába – Madridon keresztül Amszterdamba, pár nappal később pedig Budapestre –, és ha Leo élne, bőven otthon is lennék, nélküle viszont semmi késztetést nem éreztem a kontinenshez, Magyarországhoz, Budapesthez.

Pár nappal korábban írtam az Air Europa légitársaságnak, hogy nem veszem igénybe a szolgáltatásaikat, a jegyen ugyan nem lehetett változtatni, de bíztam, hogy beszámítják egy következőbe. Máig nem válaszoltak, és az El Doradón lévő irodájuk is be volt zárva. Reggel hét előtt érkeztem, pár órát időztem a reptéren, kajáltam egy közepes tükörtojásos babételt, közben majd’ leragadtak a szemeim. Beestem egy taxiba, irányba vettük a jól ismert Chapinero negyed nem kevésbé ismert Ibis Budget Marly hoteljét, szeptember-októberben össz-vissz 12 éjszakát, most négyet töltöttem öt. Gyorsan becsekkoltam, emlékeztek rám, fellifteztem a kilencedik emeletre, a szobában azonnal bezuhantam az ágyba. Átaludtam az egész napot és az éjszakát, csak percekre ébredtem fel, annyikra, hogy két jellegtelen szendvicset magamba tömjek, majd szombat délelőtt eltaxiztam a tíz percre lévő magyar nagykövetségre szavazni. Az időeltolódás miatt Amerikában egy nappal korábban kellett.

Szeptemberben jártam ott, Dr. Beck András konzult 2020-ból, a karanténidőkből ismerem, mindig örömmel találkozom vele, most sem volt másként. Leszavaztam, meg is örökítettek, ahogy a borítékot beteszem az urnába. Több ismerős arcot láttam, köztük Julio Schmidtet, a Kolumbiai Magyar Kör elnyűhetetlen krónikását – vele szeptemberben, Salentóban futottunk össze. Zipaquirában lakik, korábban megbeszéltük, hogy Bogotá után a sókatedrálisáról világhírű városba, a szomszédos Cundinamarca megye székhelyére látogatok két napra.

Két srácot, a Cartagenában, Caliban és Zipaquirában a magyar közösségnek miséző Horváth Kornél századost, katolikus tábori lelkészt és a már leszerelt katonaorvos Tordai Bertalant fuvarozta – ők is szavaztak, Julio már megtette levélben. Mondták, hogy a követségről

a Bogotá feletti, 3152 méter magasban fekvő, a belvárost abszolút uraló, tizenhetedik században épült szentélyről, templomáról és a szenzációs kilátásról híres Monserrate hegyre mennek.

2015-ben láttam már, ősszel viszont kimaradt, és most a fővárosban semmi mást, csak pont a kegyhelyet akartam megnézni. Csatlakozom hozzátok – mondtam, de még maradtunk egy darabig. Bemutattak a március végén megérkezett új nagykövetnek, Vitézy Zsófiának: utazásokról, állatokról, Kolumbiáról és közös ismerősökről beszélgettünk, innen (most pont Cartagenából) is sikeres munkát kívánok neki. A követségen családias hangulat honolt, semmi nem emlékeztetett a hiszterizált otthoni közállapotokra, hogy ez a harc lesz a végső – négyévente mindig végső harcot vívnak –, mert végveszélyben a demokrácia, kihal a magyarság, ha nem a megfelelő rubrikába ikszelünk. Persze.

Nemzeti parkos, emelkedős út vezetett Monserrate-ra, a prekolumbiánus időkben, az őslakos muisca indiánok által is kultikus tisztelettel övezett szent hegyre. A szombat és a bogotái szinten elfogadható idő miatt rengetegen látogattak fel, ezért a parkolással sokat időztünk; alig volt hely, és azt is pocsékul szervezték meg a közlekedési hatóságok. A jegyért szintén tömött sort álltunk végig, ott már szerencsére gyorsan ment, majd kisvasút vitt fel, a végén pedig libegő hozott le (gyalog is fel lehet menni).

Tíz-tizenöt perc alatt értünk a szentélyhez, a hőmérsékletkülönbséget nem éreztem,

sőt, a Nap miatt melegebbet is éreztem, és a 3150 sem viselt meg.

Háromezer a limit, felette jön, ha jön a magashegyi betegség, senkinek nem kívánom, 2019 decemberében, Limától kétszázötven kilométerre, Tarmában, szintén az Andokban éltem át először és utoljára. Ilyen magasságban – de Bogotá kétezerhétszáz méterén is – mindig fáradtabbnak érezzük magunkat, nehezebben és lassabban mozgunk, hamarabb kimerülünk, de ebben nincs semmi meglepő.

A látvány és a különleges flóra, a zöld sok-sok árnyalata minden viszontagságért kárpótolt. Maga a templom nem nagy szám – a Bukott Úrhoz (El Señor Caído) imádkoznak benne a hívők –, a kontinensen, de Bogtában is láttam sokkal eredetibbeket,

a város viszont lenyűgöz fentről, pedig egyáltalán nem szép, mert egy monstrum.

Chapinero sem különös, csak funkcionális és biztonságos, a toronyházak jellegtelenek, nem egy Panamá, de még La Paz is izgalmasabb. A gyarmati idők mementója, a Candelaria gyönyörű lenne, viszont az állandó szürkeség, a se nem hideg, se nem meleg, de nyirkos örök november még a koloniális városrészt is barátságtalanná teszi.

A lepusztult és veszélyes Dél-Bogotát meg hagyjuk, a következő napokban sajna átbuszoztam, átdöcögtem rajta kétszer, mintha egy másik univerzumban jártam volna.

Csak a Candelaria (plusz az ottani Botero- és Aranymúzeum), Monserrate és a még magasabban fekvő, zimankós ökoturista-paradicsom Guatavita-tó miatt érdemes Bogotába látogatni.

A tó valójában egy lagúna, és nem is Bogotá, mert az azonos nevű közeli településsel együtt, ötvenhét kilométerre fekszik északkeletre, Cundinamarca megyében, de Bogotából szervezik oda a túrákat, agyam a fővároshoz asszociálja.

A legenda szerint ez volt El Dorado, annyi arany rejlik a mélyben,

és a prekolumbiánus időkben a település aranyművességéről volt híres. Egyébiránt, Cartagenát és Medellint meg sem mutatnám a fővárosért, Edinburgh-t és Londont sem szokás Leedshez vagy Manchesterhez hasonlítani, minden szinten akkora a különbség az előbbiek javára.

A Guatavita-tó viszont egy kisebb csoda.

2015 májusában láttam, egynapos túrára fizettem be a mitikus lagúnához és a zipaquirai sókatedrálisba. A tóhoz elvarázsolt tájon, magashegyi, minimalista nyirkos-nedves esőerdő, egy kis dzsungel és jóval több trópusi fennsík keverékén keresztül, komor színekben pompázó faunán, általában szemetelő esőben, szürke égbolt alatt vezet az út.

A felhők és imitt-amott gyönyörű sárga és piros virágok között járunk, és közben nem győzünk betelni a mágikus látványtól. A muiscák „aranyos” szertartásokat végeztek a szent tónál, minden ékszert, kegytárgyat belehajigáltak. A rituáléknak hírük ment, aztán jöttek a nemesfémre éhes spanyol konkvisztádorok.

Az ottani hangulat tényleg másvilági, titokzatos, még a vízfelszín is sejtelmesen csillog-villog, sugallva, hogy higgyük el, ez itt tényleg El Dorado.

A Monserrate-ról leérve, több óra közös csavargás után a parkolóban beszélgetve derült ki, hogy

Kornél és Berci követi az Azonnali délamerikás anyagait, és a szeptemberben a Kolumbiai Magyar Kör alapítójával, Annus Beával készített interjút olvasva döntöttek az ország meglátogatása mellett,

majd vették fel a kapcsolatot Beával. Közben Julio visszavitt a szállodába, a két nappal később visszainduló srácoknak jó utat kívántam, Julióval meg a keddi viszontlátásig köszöntünk el egymástól.

Más bogotái tervem nem volt, Monserrate kipipálva, két napot pihenek – gondoltam, és így is tettem. Vasárnap követtem a magyar választást. Először 2018-ban, másodszor a 2019-es önkormányzatin, harmadszor most szavaztam. Alighanem utoljára is, mert még egyszer nem voksolok olyan tömörülésre, amelynek a „moslék” szót a választások estéjén szentesítő Gyurcsány Ferenc és Jakab Péter is tagja, a kormánypártok meg ideológiailag, filozófiailag olyan távol állnak tőlem, mint ide a Mars.

Gyenge állam, az állam szerepe az éjjeliőrködés, ne beszéljen bele a polgárok magánéletébe, ne várjon el tőlem semmit, mert én sem várok el tőle semmit. Transzhumanizmus, libertarianizmus és anarchia, európaiság. Közösségek nem nyelvi, hanem értékalapon és alulról szerveződnek, a magyarkodással és az orvvadászok által jelképezett álszent istenhittel nagyon nem értek egyet, és még folytathatnám, de a lényeg: soha nem voltam, és nem is leszek konzervatív, viszont ez a mostani ellenzék az „Orbán takarodj”-on és a NER leépítésén, tehát negatív üzeneteken kívül szinte semmit nem kommunikált és kínált, Gyurcsány és Jakab október óta fúrta az összevissza beszélő MZP-t.

Ha volt kampány (innen nézve szerintem nem volt), csak egy szűk budai, belpesti réteget, például engem céloztak meg vele,

de köszi, srácok, Dél-Amerikát járva és tizenegy hónap leforgása alatt mindkét cicámat elveszítve pont nem ez érdekelt.

Ezen a kontinensen nagyon jön fel a radikális baloldal, amire a jobboldal persze mindenhol Venezuelával riogat, de egyszer volt Budán kutyavásár, mert eddig se Peruból, se Chiléből nem lett Venezuela, és Kolumbiából sem lesz az – itt május 29-én választanak, és óriási meglepetés lenne, ha nem az exgerilla Gustavo Petro nyerne. Nyerjen is, mert azzal egyszer, s mindenkorra eltűnik az uribizmus.

Magyarországra visszatérve: tragikomikus, hogy a magát baloldalinak is aposztrofáló ellenzék mennyire nem érti a ma a „helyi uribista” kormánypárt egyik bázisának számító klasszikus baloldali szavazóközönséget. Errefelé körberöhögnék őket, baloldaliságból meg vehetnének pár leckét a kontinensen (de nem Kubában, Nicaraguában vagy Venezuelában). 

Sóbányában szép az élet

Április 5-én, kedd koradélelőtt megreggeliztem – a kolumbiai reggelihez leves is tartozik –, majd elbúcsúztam az Ibis Budget Marly egyik biztonsági emberétől. Ősszel és most is sokat beszélgettünk, szurkol Petro győzelméért, mert szerinte csak ő szólítja meg a szegényebb rétegeket.

Tíz körül kitaxiztam az északi buszpályaudvarra, ez és a déli a kisebbek, a reptérhez közeli Salitre a központi. Ismerős volt az út, szeptember elején Mongiba menet ugyanott szálltam buszra, de most csak szűk másfél órát kellett utaznom a 25 (más mérések szerint 45, az ördög sem igazodik el rajtuk, nekem a 45 tűnik reálisabbnak) kilométerre fekvő, fordított magyar, zöld-fehér-piros zászlójú Zipaquirába. Az út viszont annyira forgalmas volt, és a busz olyan sok helyen megállt, hogy kellett rá ennyi idő.

Az andoki várost még 1600. július 18-án alapították.

A Cundinamarca megyéhez kulturálisan, történelmileg legközelebb álló, Bogotával, Boyacával és Santanderrel kiegészülve, a jellegzetes Kolumbia egyik leglátogatottabb helye

(a karibi rész teljesen más világ). A tipikus koloniális katedrális, előtte a tágas főtér, az egy térrel feljebbi esti élet, a hangulatos kávézók és éttermek, a környező szűk utcák önmagukban is turistacsalogatók, de az igazi vonzerő, a földfelszín alatti sókatedrális (a világon csak a lengyelországi Wieliczkában, Krakkóhoz közel láthatunk hasonlót).

A főtérhez közel szálltam le a buszról, elgyalogoltam a hét-nyolc percre lévő szállásomig, egy teljesen új óvárosi szállodába, lepakoltam, és hívtam Juliót, hogy megérkeztem. Fél óra múlva értem jött, átmentünk a szintén kétezerötszáz méter feletti, tehát ugyanúgy hűvösebb klímájú, a muisca és sóbányája miatt a spanyol időkben is fontos, szomszédos Nemocón városkába.

A főtér ugyanolyan, a katedrális, a fehérre meszelt ódon önkormányzat, a díszes ablakok és délspanyol erkélyek, a környező szűk utcák lenyűgözők, mint Zipaquirában, csak kicsiben, a látvány viszont panorámikusabb:

a bányához vezető emelkedőről a színes régi házakkal teli, pálmás utcák mögött feltűnik az Andok egekbe szökő hegyvonulata.

Délutánra a Nap is kisütött, igazi kisvárosi idill, földi paradicsom, romantikus elvágyódások tárgya egy ilyen hely. És nagyon Kolumbia, mert a „klasszikus”, tehát történelemmel rendelkező kisebb-nagyobb településeken mindenhol hasonló a falu-, városkép.

A bánya bejáratanál bohókás bányászszobor fogad, jön a túravezető, kisebb csoportba kerülünk, hajvédő, sisak fel, irány a mély, amely évszázadok óta Nemocón legfontosabb bevétele, napjainkban pedig – ha nem is annyira, mint a zipaquirái sókatedrális, de – kedvelt turista célpont.

A kettő jól kiegészíti egymást: Nemocón a valóság, hogy milyen a bánya, és milyen ott dolgozni, Zipaquirá pedig a szárnyaló képzelet, hogy mi minden hozható létre a föld mélyéről verejtékes munkával kinyert sóból.

Testvérhelyek: a zipaquirái Kolumbia legnagyobb, a nemocóni a második legnagyobb sóbányája, előbbi tele shopokkal, utóbbi kevésbé turista- és üzletorientált.

A falakon hihetetlen kristályalakzatok formálódnak, színkavalkád és nedvesség, zöldes-kékes-lilás-sárgás fények tükröződnek. Időnként szédít a mélység, a tárnák ismeretlen világa.

Templomocska, szívszobor emlékeztet, hogy a művészeteknek itt is helye van,

egy terem pedig az itt forgatott Los 33 filmre, Antonio Banderasszal, a történet egy chilei bányakatasztrófa utáni mentési műveleteket beszéli el.

A közel kétórás túra lenyűgözött, a felszínre érve, a Nap még égetőbben sütött, sétáltunk egyet a főtéren, aztán visszamentünk Zipaquirába Julióékhoz, majd kellemes étteremben vacsoráztunk – részemről remek helyi csirkeburgert.

Julio szülei 1956 után hagyták el Magyarországot, ő már Kolumbiában született. Informatikát tanult, két egyetemet végzett, tervezőmérnökként dolgozott, keni-vágja a számítógépes nyelveket. Már nyugdíjas, repülésszimulátorral foglalkozik rengeteget, de más virtuális és játékközegekben is otthonosan érzi magát. Imád történeteket mesélni, sokat anekdotázik, ismeri az összes kolumbiai magyart, ritka jó és szórakoztató arc, nagyon megszerettem.

Bea mellett ő az itteni magyar közösség lelke.

Egy online meetingjükre azóta engem is meghívott; világjáró magyarokról, Kornélról, Berciről és rólam mesélt. Anyagai spanyolul, magyar felirattal a YouTube-on megtekinthetők.

A szálláson, éjszaka éreztem, hogy az Andokban vagyok: ugyan nem fáztam, de elkelt a pizsamafelső (sajnos nem a klasszik csíkos). Másnap elmentünk reggelizni, changuat ettem, meleg csokoládéval és vajas croissant-nal. A changua kellemesen fűszerezett tojásos tejleves, kenyérdarabokkal, kevés sajttal, a legtipikusabb reggeli az ország középső, andoki régiójában, Bogotában, Cundinamarcában és Boyacában – állítólag a másnaposságot is gyógyítja.

Utána bejártuk az óvárost, majd beültünk egy, a gramofonok, régi rádiók és lemezjátszók világába visszavivő, időutaztatós kávézóba. Hosszasan beszélgettünk, majd elköszöntünk egymástól.

Koradélután mentem a sókatedrálisba, 2015-ben a vasárnapi tömegben alig tudtam értékelhető fényképet csinálni, most ugyan hozzácsaptak egy csoporthoz, de hamar otthagytam őket, csak a helyre és a fotókra összpontosítottam, különösebben nem érdekelt a történelmi lecke (már a Krisztus előtti ötödik században bányásztak a térségben sót), a bányászat kvintesszenciája, a só kulturális szerepe, a spanyolok környező sómezőket letaroló sok hozzá nem értő járatfúrása stb.

Minden út a nagytemplomba vezet, de előtte közel egy órát idéztem a Jézus szenvedéstörténetét megörökítő stációknál, és gyönyörködtem a keresztekben, lilás, kékes, vöröses, sárgás, zöldes fényekben, pszichedelikus színorgiában.

A zarándokhelyként is funkcionáló katedrális első változatát az 1950-es, a hatvan méterrel mélyebbre helyezett mostani másodikat 1990-ben építették. A legszebb része egy fenti terasz, kürtöt fújó arkangyallal, mintha az Apokalipszis harsonásai jönnének, az összes szobrot sóból faragták, a gigantikus terem másik végében változatos fényekbe boruló kereszt uralja a látómezőt.

Biblikus figurák, apostolok, angyalok és arkangyalok elevenednek meg, döbbenetesek a sóképződmények, szenzációs a néhány csillár, brutális a belmagasság, világvégi és túlvilági a hangulat odalent, a föld mélyén. A sókatedrális szavakkal nehezen leírható élmény.

Másnap kora reggel keltem, bogotái átszállással a délnyugati Neiva, és az ország az északkeleti Guajira melletti másik sivatagos vidéke, a Tatacoa felé vettem az irányt.

NYITÓKÉP: Kömlődi Ferenc