Épp a legkeményebb diktatúrák termelik a világ gázának nagy részét

Amikor az orosz gáz bojkottjáról beszélünk, sokszor elfelejtjük feltenni a kérdést: egyáltalán honnan lehetne még venni? A válaszlehetőségek elszomorítók lesznek.

Miután Oroszország háborút indított Ukrajnával szemben, ráadásul minden jel szerint népirtásban is van némi felelőssége Vlagyimir Putyinnak, újra aktuálissá vált a kérdés, hogy mit lehet kezdeni Európának az orosz gázfüggőséggel.

Azt már mindenki tudja fejből is, hogy Magyarország álláspontja az, hogy lehet itt atomháború is, szükségünk van az orosz gázra, embargóról pedig szó sem lehet.

A magyar álláspont egyébként nem véletlen, hiszen az Orbán Viktor szuperfegyverének számító rezsicsökkentés tulajdonképpen egy az egyben az orosz gázszerződésekre épül,

amit a jövőben az egyébként túlárazott paksi bővítés egészítene ki – modernizált nyílászárókról és hasonlókról egyelőre szó sincs.

Máshogy gondolkozik például Bulgária: ott az új vezetés gyorsan kijelentette, hogy le is jönnek az orosz gázról, a továbbiakban pedig főleg Azerbajdzsántól vásárolnak.

A mondatnak ugye van egy szimbolikus és szép értelme, mégpedig azt, hogy nem fogják többé pénzzel támogatni a mostanra már a demokráciának a látszatára sem ügyelő orosz rezsimet, akik ártatlan civileket gyilkolnak, és másik országokat támadnak meg.

A probléma csak az, hogy épp egy olyan ország gázával váltják ki, ami a demokrácia látszatára sem ügyel, ártatlan civileket gyilkol, és más országokat is megtámad,

ráadásul épp orosz segítséggel, hiszen Azerbajdzsán épp nemrég csatolta vissza magához a Hegyi-Karabahot, ráadásul március végén az ukrán-orosz háború árnyékában épp tűzszünetet is sértett. A háború következményei közé tartozik többek közt nagyjából százezer otthonát elhagyott örmény, 40 ezer menekült azeri.

De megemlíthetjük Németország gázügyi közeledését Katarhoz is például: ott jelenleg is rabszolgamunkában építtetnek stadionokat az odaáramló vendégmunkásokkal olyan körülmények közt, amiket a menekülttáboroktól várna az ember. Az építkezéseken sokan meghalnak, de mivel hivatalos tájékoztatást egyáltalán nem az erről az ország, ezért csak tippelni lehet.

Jelentős eltérés persze, hogy se Azerbajdzsán, se Katar nem dédelget birodalmi ambíciókat, de emberjogi kérdésben ez a két ország helyzete valójában nem jobb, mint Oroszországé, a tőlük való vásárlás is emberellenes rendszereket tart felszínen.

Mi lehetne az alternatíva az orosz gázzal szemben?

Nyilván nincs jó vagy rossz pusztítás, de a jelenlegi adatok alapján az orosz gázfüggőségben az a legnehezebb, hogy első ránézésre kiválthatatlan erkölcsi alapon: ha elfogadjuk azt az érvet, hogy nem támogathatjuk többet Vlagyimir Putyin diktatúráját, akkor a világ második legnagyobb gázszállítójáról lemondunk, és nézhetjük, mi maradt: az első ugye az az Egyesült Államok, ami a cseppfolyósított földgázzal akár ki is válthatná az orosz gázt.

Ők már március végén megállapodtak az Európai Unióval az LNG-szállítmányok növeléséről: 2030-ig pedig fokozatosan évi 50 milliárd köbméterre növelik az amerikai LNG-szállításokat, amellyel párhuzamosan az európai LNG fogadó és szállító infrastruktúrát meg kell erősíteni. Ugyanakkor az amerikai palagáz Európába való eljuttatása – illetve eleve annak kinyerése – környezetszennyezőbb, mint a különböző gázvezetékeken szállított gázok, ezért ellenérvként gyakran ez merül fel vele szemben. 

Az Egyesül Államok évente nagyjából 33 millió köblábnyi gázt termel, Oroszország 22,7 milliót. Ha közülük nem akarunk választani, és elfogadjuk, hogy Amerika nem fogja egymagában megmenteni a dolgokat, akkor az a végeredmény, hogy

a gáznak az a fontos tulajdonsága, hogy a lehető legritkábban termelik ki működő demokráciák.

A harmadiktól tizedikig tartó helyezés így fest:

1. Irán
2. Kanada
3. Algéria
4. Katar
5. Norvégia
6. Kína
7. Szaúd-Arábia
8. Egyesült Arab Emírségek

Talán nem kell túlmagyarázni, miért Norvégia és Kanada a kakukktojások a listán: itt vannak szabad választások, működik sajtó, ismerik a szólásszabadság fogalmát, ráadásul a nők is úgy öltözködhetnek, ahogy akarnak.

Érdemes figyelni emellett a Worldometers által közzétett mennyiségeket is: Irán úgy lett a világ harmadik legnagyobb gáztermelője, hogy nagyjából kilencmillió köblábnyi gázzal kevesebb mint a felét termeli már Oroszországnak, és még tőlük is nagyon el van maradva a negyedik Kanada a maga 6,7 milliójával. Az aránytalan eloszlásra jellemző, hogy a tizedik Emírségek már nagyjából a tizedét termeli, mint az USA.

Európa mindössze Norvégiával képviselteti magát:

ők 5,7 millió köblábat termelnek, ez egyébként több, mint az egész Európai Unió termelése összesen. Apropó EU, itt értelmezhető méretű gáztermelése egyedül Hollandiának van, 1,9 millió köblábbal évente, ezzel a világ tizenkilencedik legnagyobb gáztermelője már.

Nem sok gáztermelő országban fontosak az emberi jogok

Érdemes a teljes listát böngészni: az első húszba odafért Hollandián kívül még Indonézia, Nigéria, Türkmenisztán, Venezuela, Malajzia, Ausztrália, Mexikó, Üzbegisztán és Egyiptom.

A teljes listát böngészve kijön, hogy gáz főleg ott van, ahol vagy egyértelmű autokrácia van, vagy drogkartelek és egyéb szervezetek miatt annyira korrupt a rendszer, hogy véletlenül sem lenne emberjogilag kifejezetten méltányolható pénzt tolni oda,

ha pedig mégis, akkor általában az infrastruktúra és földrajz miatt nincs is esély különösebben ilyesmire.

A helyzetet jól mutatja az ilyen kérdésekben elég alapos Freedom House mérése: a világ legnagyobb tíz gáztermelőjéből csak az Egyesült Államok és Norvégia számít szabad országnak, még csak részlegesen szabad sincs már köztük. Valamivel jobb az első húsz aránya: szabadnak ott van még Hollandia és Ausztrália, és legalább részlegesen szabadnak számít Malajzia és Mexikó.

Cserébe ott vannak az olyan nagyágyúk, mint Türkmenisztán, ami Észak-Korea mellett a világ legzártabb diktatúrája, és az az Üzbegisztán, ami bár épp nyit, még pár éve is élve főzték meg a rendszer ellenségeit.

A világ legnagyobb húsz gáztermelőjéből Oroszországgal együtt 11 ország került az értékelésben a „nem szabad” kategóriába. A Freedom House-t persze szokták kritizálni, de összességében objektív szempontok alapján osztályoz: létezik-e legális ellenzék, szabadak és tiszták-e a választások, kínoznak-e embereket a börtönökben, vannak-e politikai foglyok az országban, és mondjuk szétverik-e a hatóságok az esetleges tüntetéseket.

Ahhoz, hogy valaki a „nem szabad” kategóriába kerüljön, nagyon sok igen kell az ehhez hasonló kérdésekre, értelemszerűen a skála itt is tág: a lista legrosszabb helyén lévő Szíriával, Dél-Szudánnal, Türkmenisztánnal, Eritreával és Észak-Koreával nyilván nehéz versenyezni.

Az viszont már megdöbbentő adat, hogy a szervezet az egész világon 33 országot/területet sorolt be a „nem szabad” kategóriába, tehát a legsúlyosabb diktatúrák egyharmada ott van a világ húsz legnagyobb gáztermelő országa között.

Az arány valójában magasabb, ugyanis a listán országként szerepel például a kérdéses státuszú/önállóságú Tibet, a Nyugat-Szahara és Kelet-Donbasz is.

Így pedig kifejezetten nehéz jól választani akkor, amikor gázvásárlásról van szó: a jelenlegi helyzetben szinte mindegy is, kitől jön a gáz, valamennyi elnyomás szinte biztos, hogy tapadni fog hozzá.

KIEMELT KÉP: Pattern Images / Pixabay