Búcsú a baloldaltól

Berze Márton

Szerző:
Berze Márton

2022.04.12. 09:31

Sokk. Talán ez a szó írja le legérzékletesebben az ellenzéki szavazók aktuális lelkiállapotát. Április 3-án este 7 és 10 óra között viszont nem a felfoghatatlan, a váratlan, a tragikus hirtelenség tanúi voltunk, hanem az alternatív tényekre, moralizálásra és megalkuvásra épülő elitpolitika, valamint a tudomásul nem vett társadalmi realitás előre látható, mégis elkerülhetetlen frontális ütközésének. A balesetnek felelősei nem, csak temetetlen halottjai lesznek.

A sokk – orvosi értelemben – az az állapot, amikor a vérkeringés hirtelen súlyosan elégtelenné válik, a létfontosságú szervekbe nem áramlik elég oxigén és kóros anyagcseretermékek szaporodnak fel a szervezetben. Vagyis egy váratlanul beálló, extrém állapotváltozásról beszélünk, ami hihetetlen gyorsasággal pokolian megterheli a testünket, kezelés nélkül pedig az eredménye szinte kivétel nélkül: halál.

Az ellenzéki szavazókat azért, és csak azért érhette sokként a Fidesz negyedik – és eddigi legmeggyőzőbb – kétharmados diadalmenete,

mert az ellenzék vezetői, szellemi hátországa, udvari kampányemberei 12 éve lekapcsolódtak a magyar valóságról,

az ismerethiány miatt hibás politikai következtetéseket vontak le, miközben tudatosan a belpesti buborék szellemi félkörívéhez hajlították szavazóik valóságérzékelését, kizárva minden alternatív értelmezési kísérletet, szekértolóként kiátkozva a kritikus hangokon megszólalókat, akik görbe tükröt mertek politikájuk elé állítani és/vagy megkérdőjelezték az egy és oszthatatlan „ellenzéki narratívát”. (Innen is üdvözlöm Hont Andrást, Ceglédi Zoltánt, Puzsér Róbertet, Konok Pétert és sokan másokat. Igazat szóltatok, mégis betörték a fejeteket.)

Így futhatott neki az ellenzék harmadszor is ugyanazokkal a politikai témákkal a kampánynak – nevezetesen a korrupció/Európai Ügyészség, jogállamiság/alkotmányozás, sajtószabadság/propaganda szentháromsággal, amely semmilyen formában nem kapcsolódik a szavazókat húsbavágóan érintő megélhetési és gazdasági kérdésekhez, nincs a középosztályon túlmutató szavazatvonzó képessége. (Ennek belátásához elég elolvasni a szavazatszámlálók ezirányú facebookos élménybeszámolóit.)

Így nézhették be a lezáráspárti álláspontból fakadó politikai következményeket – nevezetesen, hogy

nem a védekezéssel szemben reziliens home office-középosztály fogja eldönteni ezt a választást, hanem a két műszakban a szalag mellett és az árok partján dolgozók.

A további lecsúszástól rettegő panelek népe, a melósok és közmunkások meggyőzésénél pedig nem segítenek az olyan arrogáns nyilatkozatok, hogy ha nem tetszik a maszk/oltás/lezárás/whatever, akkor lehet a Fideszre szavazni. (Jórészt le is szavaztak.)

Így nem vették észre, hogy az orosz agresszió értékelésénél a kritikátlan nyugati mintakövetés („azt tesszük, amit a NATO/EU mond”) és a harsány putyinozás nem elégséges és nem hoz új szavazókat – nevezetesen, hogy egy háborús helyzetben a polgárok biztonságérzetének növelése, a pánikvonat fékezése, a nemzeti egység demonstrációja fontosabb és eredményesebb viselkedés, mint az ujjal mutogatás, belpolitikai üzenetű tüntetések szervezgetése és az egyébként erkölcsileg helyes talapzaton álló nyilatkozatok kiadása.

Ehhez a frontális ütközéshez viszont egy másik közlekedési bűntény, egy cserbenhagyásos gázolás is kellett. Nem kicsit, nagyon. Nevezetesen a baloldali szavazók elárulása és a magyar szociáldemokrata hagyomány kiárusítása a jobboldalnak.

Az eltűnt szavazók nyomában

Erős elemzői konszenzus formálódik arról, hogy az egyesült ellenzék azért rontott relatív és abszolút értékben is a ’18-as parlamenti választáson elért eredményein, mert a Jobbik korábbi táborának jelentős része (körülbelül 600 ezer szavazó) nem követte Jakab Pétert és a krumpliszsákját az Apró-villában rendezett grillpartira.

A pártlistákra leadott szavazatok tükrében ezzel nehéz is lenne vitatkozni, MZP maga is azt mondta a Partizánnak adott „értékelő” interjújában, hogy – idézem – a baloldali szavazók dekára megvoltak, jobbról hiányoztak a voksok. (Részben persze Jakabnak a választások éjszakáján bemutatott hitvány felelősségelhárító produkciójára való reakcióként mondta, de ez valahol mindegy.)

Ezt a veszteséget egyesek Gyurcsány taszító hatásának, az ellenzék összegyurcsányozásának számlájára írják; mások a Jobbik identitásvesztésével; a heterogén szavazótáborok inkompatibilitásával, összeadhatatlanságával (így a „közös lista, közös egyéni jelöltek” koncepció bukásával) magyarázzák; megint mások az előválasztás során megköttetett, Jobbik-DK hányingerkeltő házassággal hozzák összefüggésbe.

A helyzet viszont az, hogy ez a szavazóbázis sokkal régebb óta nincs meg az ellenzéknek – és nem egy bőrdzsekis, a fasizmusból frissen kimosakodott párt influenszer-baloldali vezetője fogja őket visszahozni.

Ez a masszív, milliós választói csoport nem ’22-ben, de még csak nem is ’18-ban vagy ’14-ben csatlakozott le az ellenzéki táborról (és szóródott szét elsősorban a Fidesz, másodsorban a Mi Hazánk és kisebb részben az otthonmaradók között), hanem valamikor 2008 környékén hagyta faképnél az ún. baloldalt.

2006 ősze és 2010 között a Gyurcsány–Bajnai-kormányok neoliberális, az alsó középosztályt és a legelesettebb társadalmi csoportokat sújtó drasztikus kiadáscsökkentéssel (közismertebb nevén: megszorításokkal), a szociális transzferek megvágásával, valamint az állami egészségügy privatizációjával reagáltak a begyűrűző globális pénzügyi válság okozta gazdasági nehézségekre.

Először a 2006-os önkormányzati választáson, majd legkésőbb a Fidesz által kezdeményezett szociális népszavazás eredményeiből derült ki, mit gondolnak erről azok az elsősorban kistelepülési, külvárosi szavazók, akik korábban Horn Gyulára, majd a „jóléti rendszerváltásra” és 100 napos programra, végül a 100 lépésre és a „merjünk baloldaliak lenni” gondolatra adták a voksukat.

Ugyanerre az időszakra tehető az Őszöd után morális válságba süllyedt MSZP megállíthatatlannak látszó szervezeti leépülése, amikor az utódpárt látványosan kiszorult előbb a falvakból, kistelepülésekről, majd komplett megyékből, végül a középpárti státuszból is. Ezt a szervezeti leépülést pedig előbb intellektuális kiüresedés, ideológiai arcvesztés és a teljes balliberális spektrum masszív jobbratolódása (értsd: az összeomló SZDSZ egykori pozíciójának befoglalása), majd a túlélés érdekében újra és újra megkötött rossz és még annál is rosszabb kompromisszumok követték.

A történet végére kívánkozó pontot Botka László miniszterelnök-jelölt párton belüli kivégzése (és így az utolsó baloldali megújulási kísérlet elgáncsolása) tette fel – innentől nem maradt más, mint a szakrális szintre emelt „összefogásba” kapaszkodás, amely a valóságban nem Orbán Viktor rendszerének megdöntéséről, a szociáldemokrata program, baloldali szavazók képviseletéről, hanem a kispárti státuszba süllyedt MSZP politikai túlélésének biztosításáról szólt. (És ezen még a végtelenül tisztességes Komjáthi Imre és egy-két társa sem tudott változtatni: nem velük volt a baj, hanem azzal a párttal, amely felhasználta őket.)

Buda az új Kazincbarcika

Nincsenek a kezemben olyan értékpreferencia-adatok, amelyek igazolnák a fenti hipotézist (miszerint a Medgyessy-árvák többsége a Fideszre szavaz), de a választási földrajz alapján nehéz nem észrevenni, hogy Buda lett az új Kazincbarcika, Miskolc helyett Szombathely billegett, Dunaújváros, Gyöngyös, Nyíregyháza elesett, Pécs hajszál híján, és még a pesti „vörös gyűrű” is majdnem narancssárgába fakult.

Tehát nem, nem voltak meg dekára a baloldali szavazók, kedves Péter, hanem a Fidesz vitte el őket az urnához és fogta a tollukat a két x behúzásánál.

Nem véletlenül üvöltötte a propagandamédia a „baloldali” jelzőt a fülekbe Rogán Antal karmester vezényletével és Hollik István első hegedűs előadásában: amíg ez a jelző összekapcsolódik a fejekben egy szegényellenes, piacpárti, megélhetési költségeket növelő politikai gyakorlattal és Gyurcsány arcával, addig uralni tudja az egykori „vörös bástyákat”, és magához tudja kötni a kistelepülési szavazókat, a leépült ipari centrumok deklasszált csoportjait és a szegregátumok világát.

Az ún. magyar baloldal nem fogja fel, hogy a sikerhez most is ők, Horn és Medgyessy egykori törzsszavazói hiányoztak,

a globalizáció győztesei, a rendszerváltás nyertesei pedig egyszerűen túl kevesen vannak ahhoz itthon, hogy rájuk építve választást lehessen nyerni. (Pláne úgy, hogy egy részük meggyőződésből, haszonlesésből, vagy szimpla Gyurcsány-gyűlöletből a Fideszre szavazott.)

Amíg az ún. baloldal vagy csak szociológiai számadatokat, vagy csak megvett hülyéket, fogatlan, imbecillis, analfabéta, propagandától elkábított és megmentésre szoruló szerencsétleneket lát a magyarországi szegényekben és alsó középosztályban, addig marad a NER, a „baloldal” pedig őfelsége ellenzéke, mely saját sérelmeibe és hiedelmeibe zárva, vakon és süketen, a győzelem reménye nélkül botorkál négyévente az urnákig.

A szervezeti leépülésnek és az intellektuális bezárkózásnak ugyanis egyenes következménye az is, hogy nemcsak a reális politikai helyzetértékelés szellemi feltételei, elemi ismeretei hiányoznak, hanem egyúttal nincs meg az a 2-3 ember falunként, telepenként, akik Csepeltől Ózdig megjeleníthetnék a Fidesz-univerzumon kívüli valóságot.

Persze, hogy ömlik a köztévéből a vállalhatatlan; persze, hogy a kormánypártok uralják a megyei napilapokat; persze, hogy példátlan mélységben és szélességben kontrollálják a nyilvánosságot a Facebooktól a közterületi plakáthelyekig.

De még a legkiegyensúlyozottabb tájékoztatás és az erőforrások azonossága sem ér semmit, ha nincs miről és kit tájékoztatni.

Mi a teendő?

A teljesség és a politikai programadás igénye nélkül, címszavakban:

Kijózanodás. Szembenézés a tényekkel. Önvizsgálat, a politikai felelősség vállalása pártelnöki, tanácsadói, megmondóemberi szinten, a médiaelitet is beleértve.

Az együttműködés megtagadása minden olyan szereplővel, akivel csak az Orbán elleni gyűlölet köti össze a baloldalt. Eltávolodás a napi hírciklustól, erőgyűjtés a kulturális mezőből.

444 Kör-tagság és aktivisták ejtőernyőztetése helyett a megmaradt vidéki független média támogatása, alternatív nyilvánosság organikus építése, a lokális, másként gondolkodó véleményvezérek felkutatása, integrálása, majd megvédése a helyi hatalomtól.

A csalódott fideszes szavazók és a „csak középről lehet választást nyerni” mítoszának elfelejtése, visszatalálás a gyökerekhez, valódi intellektuális munka. Elemezgetés és reflektálás helyett politikaformálás, politikai gondolkodás.

Parlamenti pótcselekvés, posztolgatás és közleményírás helyett közösségszervezés, aktivizmus és ellenállás. Intézményépítés. Kamuszagú CSR helyett valódi szolidaritási akciók. Pofázás és programírás helyett meghallgatás és megfigyelés, kioktatás helyett empátia, moralizálás helyett cselekvés.

Szárszó árnyéka túl hosszúra nyúlt. Lépjetek ki a fényre, merjetek baloldaliak lenni.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!

Berze Márton

Politológus, kommunikációs szakember.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek