Jakab Péter nagyobb önkényuralmat vezetett be, mint a Fidesz bármikor – interjú Bencsik Jánossal

Szerző: Fekő Ádám
2022.04.08. 12:57

Bencsik János a pártból való kilépése óta tudatosan nem beszélt a Jobbikról, de az ellenzék katasztrofális eredménye után már nincs hova rontani az esélyeket. A párt egykori budapesti elnöke és országgyűlési képviselője interjúban mesél a Jobbikban zajló boszorkányüldözésről, a nemlétező szavazókról, Jakab Péter kitalált figurájáról és arról, miért nem foglalkozott Trianonnal sem a százéves évforduló alatt a magát nemzetinek valló párt.

Jakab Péter nagyobb önkényuralmat vezetett be, mint a Fidesz bármikor – interjú Bencsik Jánossal

Mit csinál a következő négy évben, hogy már nem lesz országgyűlési képviselő?

2020 decemberében indítottuk útjára a Polgári Választ, aminek az volt a célja, hogy betöltse azt az űrt a jobbközépen, ahonnan a néppártosodott Jobbik kivonult. Az elmúlt másfél évben ezzel foglalkoztam, és a jövőben is ezt a közösséget szeretném építeni.

Attól nem félek, hogy a magánszektorban ne tudnék könnyen elhelyezkedni, inkább az a kérdés, hogy hol fogják engedni a napi munka melletti politizálást.

Mekkora közösség a Polgári Válasz?

Létszámban a két nagy tömbbel nem tudunk versenyre kelni, de annyi tagunk már most biztosan van, mint az LMP-nek vagy a Párbeszédnek külön-külön vagy talán együttvéve. Nyilván elfogult vagyok a saját politikai közösségemmel, de azt látom, hogy az emberanyag nagyon jó, főleg azzal összehasonlítva, hogy más pártoknál többnyire csak a fizetett alkalmazottakat lehet utcán mozgósítani. Januárban azt láttuk, hogy nagyjából 35-40 választókerületben tudtunk volna elindulni. Ez valahol csak 4-5 lelkes fiatalt jelent, valahol többet.

Végül a Volner-féle új választási szabályok miatt nem indulhattunk országos listán, de egy év alatt ezt így is szép eredménynek tartom. A legtöbb megyeszékhelyen már vannak gerinchálózatok, és a 2024-es önkormányzati választásokra már minden nagyobb településen szeretnénk megjeleníteni a harmadikutas polgári alternatívát.

Ismert képviselőként fel sem merült az összefogáshoz való csatlakozás legalább egy előválasztás erejéig?

Az ellenzéki előválasztás ugyanarra az antidemokratikus, helyben egyfordulós mintára épült, amit a hat párt kormányra kerülve állítólag le akart bontani.

Ráadásul megválasztásom esetén be kellett volna ülnöm a hat frakció valamelyikébe, miközben a Polgári Választ azért és azoknak hívtuk életre, akik nem akarnak választani ebből a felhozatalból.

Távolságot akartam tartani a 2010 előtti világ szereplőitől.

Toroczkai Lászlóék is ezt mondják.

Az ellenzéki együttműködésnek én nem voltam feltétlen ellene, a választójogi kényszert látva támogattam volna, hogy minden körzetben egy ellenzéki kihívója legyen a Fidesznek, és találjuk meg a módját, miképp lehet kitérni egymás elől. A 2019-es önkormányzati választáson még a Jobbik budapesti elnökeként aktív részese voltam annak a kísérletnek, amely Puzsér Róbert főpolgármester-jelölt mögött próbált megképezni egy újfajta ellenzéki szövetséget.

A terv az volt, hogy a néppártosodott Jobbik, a zöld LMP és az akkor még identitását kereső Momentum közösen mutasson fel versenyképes alternatívát az óbaloldallal szemben. Ambiciózus vállalás volt, amiből végül semmi nem valósult meg, mivel az LMP és a Jobbik katasztrofálisan szerepelt a májusi EP-választáson, ráadásul a Momentum már ezt megelőzően bejelentette, hogy feladja különutasságát, és csatlakozik az MSZP–DK–Párbeszéd-tömbhöz. Én ezt árulásként éltem meg a részükről nem elsősorban Puzsér Róbert, hanem a saját szavazóik irányába.

Azt már soha nem tudjuk meg, hogy ha 2022. április 3-án két ellenzéki lista versengett volna egymással, az hány ellenzéki mandátumot eredményezett volna, de nekem meggyőződésem, hogy legalább a kétharmadot megakadályozhattuk volna, mert a 900 ezer eltűnt szavazó jó része leszavazott volna egy olyan listára, amin nincs ott Gyurcsány Ferenc neve.

Visszatérve az összefogásra, a Jobbikban ezt sokáig választástechnikai kényszerként próbálták lenyomni a tagság torkán, miközben jól átgondolt stratégia állt mögötte. A legszorosabb együttműködést nem is az LMP-vel vagy a Momentummal alakította ki a vezetés, hanem perverz módon a DK-val.

Ezt középvezetői szinten már jóval az előválasztás előtt érzékelni lehetett, és számomra ez volt a vörös vonal, aminek átlépése után 2020 elején elhagytam a pártot. A Jobbik–DK-paktum a szélesebb nyilvánosság számára csak azután vált nyilvánvalóvá, amikor a 106 egyéni körzetet a két párt felosztotta egymás között az előválasztáson.

Tehát már 2020-ban láthatóan tervezte a pártvezetés a DK-val való közös munkát?

A cél először nem a közös munka volt, hanem a DK-s szavazók elnyerése. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de

a pártvezetés komolyan elhitte, hogy Jakab Péter vezetésével képesek lesznek nemcsak benyomulni a baloldalra,

és ott pozíciókat fogni, de szinte teljesen elmarni az MSZP és DK szavazói bázisát. Ez volt a mesterterv, amit persze így, ebben a formában soha nem közöltek a tagsággal, de a különböző stratégiai stábokból kiszivárgott.

Jakab Péterből egy új, fiatal, energikus Gyurcsány Ferencet akartak gyúrni, és akkor úgy tűnt, ehhez minden adottsága és kommunikációs képessége megvan. Ne felejtsük el, hogy ekkor 2019-et írunk, amikor Jakab Péter üstökösként tört fel a magyar politika egén. A parlamenti akciói soha nem látott eléréseket produkáltak a közösségi médiában, amitől sokan elveszítették a józan politikai értékítéletüket.

Jakab Péterből messiás lett, akitől azt várták, hogy betöltse a Vona Gábor után maradt űrt. A környezetében olyan emberek tűntek fel, akiknek korábban semmilyen választott tisztsége nem volt, és olyan befolyásra tettek szert, hogy egyszeriben élet-halál urai lettek. Neveket hadd ne soroljak.

Voltak azért szkeptikusak és fanyalgók is. Többen elmondtuk, hogy ez egy öngyilkos küldetés. Olyat láttunk már, hogy egy radikális jobboldali párt mérséklődik, és sikeres lesz jobbközépen, de olyat, hogy egy ilyen párt teljesen balra tolódjon, és közben meg is tartsa korábbi szavazóit, aligha. Ilyen állatfaj egész egyszerűen nincs a politikai állatkertben.

Végül is a 2010-es Jobbik is sok szavazót szívott el az MSZP-től, nem?

Igen, de a jobboldali karakterét végig megőrizve. Bármit is gondolunk róla, az akkori Jobbiknak volt lendülete, identitása, programja, narratívája. A pártot Jakab Péter elnöksége alatt ideológiailag teljesen kilúgozták, a szociális demagógián kívül semmilyen életérzést vagy értékrendszert nem növesztett maga köré.

Az új elnök tanácsadói abban bíztak, hogy Jakab Péter mint politikai termék önmagában elég lesz a sikerhez, főleg ha el tudja nyerni a baloldali törzsközönség szimpátiáját, amihez az utat az agresszív Orbán-ellenes kirohanások jelentik.

De hát 2018-ban is ezt gondolta az ellenzék, senki nem szólt egy évvel később, hogy ez nem járható út?

Mindenki pszichózisba került, a józan észt lenyomták a Facebook-lájkok. Az új kommunikációs stáb azt látta, hogy azok a posztok mennek, amik tartalmukban és stílusukban a Nyugati Fény törzsközönségében is sikert aratnak. Ehhez bőrdzsekit kellett húzni, krumplit lengetni, és lókupecnek nevezni a miniszterelnököt. Jakab Pétertől nem volt idegen ez a szerep, de egyébként ez nem az ő igazi karaktere. 2010 követtem a munkásságát, még miskolci önkormányzati képviselő korából.

Péter nem egy miskolci proli, hanem egy talpraesett, értelmes történelemtanár. Az ő karakterét szó szerint megcsinálták, mert azt gondolták, hogy a baloldal törzsbázisát, a „melós kisembert” így lehet megszólítani.

A gond csupán az, hogy azok a tanácsadók, akik mindezt kitalálták, ugyanúgy egy értelmiségi buborékban élnek, mint a klasszikus balliberális elit, nincs közvetlen kapcsolatuk ezzel a társadalmi csoporttal, elképzelésük sincs arról, hogyan élnek, mit éreznek, mit gondolnak ezek az emberek. 

Ők már az új emberek?

Egy részük már Vona Gábor és Sneider Tamás alatt is a párt környékén volt, de akkor a szerepük marginális volt. Nem fogták fel, hogy az egyszerű emberek többsége nem így beszél és nem így viselkedik, és az a kocsmai stílus, amibe Jakabot belehajszolták, nem a parlamentbe való, hanem a kocsmába. 

Ezek szerint sikeres volt a parizer Facebookon, de máshol nem?

A 2022-es ellenzéki bukás a magyar szavazók meg nem értéséről szól. Mondok egy példát: volt egy frakcióülés még 2019-ben a Jobbikban, ekkor prezentálta a stratégiai stáb az új politika lényegét. Olyan érvek hangoztak el többek közt Jakab Pétertől is, hogy félre kell tenni az ideológiákat, mert a „filozofálgatás” nem érdekli az embereket.

Szerintük a magyar embert csak az érdekli, hogy tele legyen a hasa, kapjon fizetést, be legyenek fizetve a számlák, és ha megbetegszik, kapjon rendes egészségügyi ellátást.

A Fidesz nem épp ezzel sikeres?

Nem, alapvető tévedés szerintem, hogy csak a krumpliosztogatás tartja hatalomban a Fideszt.

Orbán Viktor felépített egy saját univerzumot, ami persze sok tekintetben alternatív valóságon és manipulációs technikán alapszik, de mindenki meg tudja benne találni benne azt, amivel azonosulni tud Budapest belső kerületeitől egészen az aprófalvakig.

A kormányfő érzékeli és alakítja is egyben a valóságot, ez az, amire az ellenzék hosszú évek óta nem képes.

Abba az illúzióba ringatják magukat, hogy pusztán szociális ígérgetéssel és ellenségkép felmutatásával tartós bázist lehet kiépíteni.

A 21. századi politika az identitásverseny köré épül, ezzel foglalkozni tehát nem valami idejétmúlt dolog, amit meg kell haladni, hanem éppenhogy trendi, a Polgári Válaszban erre nagy hangsúlyt fektetünk. A Jobbikban nem fogták fel ennek a súlyát, értelmiségi ködszurkálásnak tartották. Pedig az embereknek nemcsak hasuk van, hanem szívük is, és még a legegyszerűbb, legiskolázatlanabb emberek is igénylik a valóságmagyarázatokat, hogy valaki segítsen nekik kontextusban értelmezni a világot. Az új Jobbik-vezetés ezt ugyanúgy nem értette, ahogy a balliberális pártok vezetői sem értik a mai napig. Orbán Viktor viszont mindenkinél jobban érti.

Amikor 2020 elején jeleztem, hogy Trianon századik évfordulójára egy nemzeti gyökerű pártnak készülnie kéne, azt a választ kaptam, hogy ez a téma nem rezonál jól a baloldali szavazóknál, akiket most meg kell szólítani. Egy idő után minden nemzeti témát lekevertek, és mindenre az volt a válasz, hogy az emberek úgyis tudják, hogy jobboldaliak vagyunk, nem kell erről külön beszélni.

Ez is az alapvető hozzá nem értés bizonyítéka. A politikában amiről nem beszélsz, az nem vagy, nem azonosítanak vele. Senkit nem érdekel, hogy a politikus a négy fal között mit csinál, csak az számít, hogy ebből mit mutat meg. Márki-Zay Péter hiába egy hétgyermekes, templomba járó, keresztény férfi, mindebből a miniszterelnök-jelölti kampányában nagyon kevés jelent meg, így a konzervatív értékrendű szavazók nem is érezték magukat megszólítva.

A Jobbikra visszatérve, az élet visszaigazolta azt, amit sokan mondtunk akkor. Lájkbajnokságot lehet nyerni, de a Dobrev Klárát és Jakab Pétert egyformán kedvelők a döntő pillanatban nem arra fognak szavazni, aki a legtöbb lájkot hozza, hanem akiről elhiszik, hogy el tudna vezetni egy országot. Ez történt az előválasztáson. A Jobbik-lájkok Dobrev Klára-szavazatokká konvertálódtak.

De egy ideig egészen úgy tűnt, hogy fut a szekér, nyáron még az ellenzék második legerősebb pártjává mérték őket 15 százalék feletti eredménnyel.

Egy politikusnak nem áll jól, ha közvélemény-kutató cégeket minősít, ezért maradjunk annyiban, hogy ezeket a kutatásokat érdemes óvatosan kezelni.

Ha jól értem, önnek a néppártosodással tehát nem voltak problémái, de összességében nem merült fel, hogy nincs is igény Magyarországon jobbközép konzervatív pártra? Az egyetlen ilyen sikert a 2018-as Jobbik-eredmény jelenti az országgyűlési választáson, de akkor még bőven ott voltak a radikális szavazók mellett a radikális politikusok is.

A Jobbik 2018-ban karakteresen konzervatív gyökerű és vitathatatlanul ellenzéki pártként sok szavazót vitt el. A párt egyes szereplőinek hitelességét és alkalmasságát persze lehet vitatni.

Azért maga Vona Gábor is a Magyar Gárda-mellényes Vona Gábor volt még 2018-ban is a szavazók szemében.

Ha a szavazók azt érzik, hogy az új irányvonal nemcsak egy átlátszó szavazatszerzési kísérlet, hanem tartós irányváltás, akkor képesek megbocsátani egy közösség múltját. Az, hogy négy éve a Jobbik több mint egymillió embert tudott felsorakoztatni maga mögött, annak a bizonyítéka, hogy Magyarország nemcsak a társadalomkutatási adatok szerint, hanem politikai értelemben is konzervatív ország, amelyben megfér több ilyen arcélű párt vagy pártcsalád is.

Eloszlatnék egy másik ellenzéki tévhitet is. Mindenki azt találgatja, vannak-e kiábrándult fideszesek, és ha igen, mennyien lehetnek. Szerintem ez totális tévút.

A kiábrándult jobbikosokat kéne keresni, és az ő megtalálásukhoz nem kell nagyító, mert rengetegen vannak.

Több százezer emberről beszélek, akik 2018-ban még a Jobbikra szavaztak, de most nem tudtak kire. Csak a legszűkebb baráti, ismeretségi körömben több tucat ilyen emberről tudok, de elég felmenni a választas.hu oldalra, és megnézni, hová vándoroltak a Jobbik korábbi szavazói. Ezekhez az emberekhez, akikről én beszélek, senki nem szólt.

Nem Toroczkai Lászlóék szóltak?

Nem. Pontosabban csak részben. Az ellenzéki kemény mag azt hiszi, Magyarországon vannak baloldali-liberális szavazók meg a fideszesek. Esetleg a Fidesztől jobbra még valami szélsőjobb, de ez egyszerűen nem igaz.

Több százezer olyan konzervatív értékrendű ember van Magyarországon, akik régóta, vagy soha életében nem szavazott a Fideszre. Ők nem kiábrándult fideszesek, hanem olyanok, akik szívesen leszavaznának egy vállalható alternatívára. A közös lista Gyurcsány Ferenccel nem az.

Márki-Zay Péter ezt úgy próbálta orvosolni, hogy a fiókból előhúzott néhány kiszolgált MDF-es és SZDSZ-es politikust, hogy tessék, ők is jobboldaliak, most már lehet ide szavazni jobbról is. És ennyivel letudták.

De ezek az emberek 2018-on kívül soha nem jelentek meg sehol?

A Fideszen kívül sok sikeres középpárt volt az elmúlt 30 évben, elég csak az MDF-re, a kisgazdákra, a MIÉP-re és a Jobbikra gondolni.

Azért a MIÉP és a régi Jobbik igazán nem mondható polgári konzervatívnak.

Pedig a Jobbik gyökerei ide nyúlnak vissza, nem a szélsőjobboldali szcénába, ahogy azt sokan elképzelik. 1999-ben a Jobboldali Ifjúsági közösség – amiről a párt később a nevét kapta – egy egyetemi társaság volt, amelynek derékhadát a Fidesz, a MIÉP, az MDF, a KDNP és a kisgazdák fiatal, de kritikus szimpatizánsai alkották a jobbközéptől a radikálisokig. 2006 ősze után aztán minden megváltozott.

Fasiszta párt lett?

Annak azért nem mondanám. A legradikálisabb korszaka talán 2008-2009 körül volt, de még akkor sem az volt. Én is ekkortájt csatlakoztam egyébként.

Ezek szerint a radikalizmus vonzotta?

Igen, mondhatni. 2006 őszén 21 éves lánglelkű egyetemistaként aktív résztvevője voltam a Kossuth téri tüntetéseknek, október 23-án mellettem pár méterre gumilövedékkel lőttek és lovasrohammal sodortak el embereket. Sokkoló volt. Azt hittük, forradalmat csinálunk. Aki ekkor túl fiatal vagy túl távol volt, talán nehezen érthető, milyen gyorsan radikalizálta ez az egész közhangulatot mindkét oldalon.

Amikor eldöntöttem, hogy belépek a Jobbikba, úgy éreztem, egy olyan politikai közösséghez csatlakozom, amely a legelszántabban és a leghitelesebben küzd az elnyomás, az igazságtalanság és a hatalmi arrogancia ellen.

A pártban már akkor is tetten érthető antiszemita és rasszista felhangok zavaróak voltak ugyan, de nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk neki.

Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem ezért, hanem ennek ellenére csatlakoztunk. De nem fogom soha megtagadni a régi, radikális Jobbikot, amelynek egykor én is részese voltam. Sokféle platform élt egymás mellett vagy épp küzdött egymással: a szittya-nemzeti pogány vonaltól kezdve a hardcore katolikus reakcióson át a legitimista-revizionista körökig, kiegészülve az urbánus konzervatívokkal, a militáns érzelmű szélsőjobboldaliakkal, egészen a képlékeny identitású, helyét kereső fiatal lázadókig.

Ezt a színes társaságot Vona Gábor sokáig egyben tudta tartani, és részben konszolidálni.

Az irányváltás persze létezik, de az nem tűnt problémásnak, hogy a Vona Gábor mellett végig ott lévő Gyöngyösi Márton úgy lett mostanra atlantista EP-képviselő, hogy egy rövid Google-kereséssel bármikor kiderül róla, hogy 2014-ben még a Krím elcsatolását ünnepelte?

Valóban van némi diszkrét bája, hogy az a képviselő nevezi most Putyin bábjának a magyar kormányfőt, aki pár éve még választási megfigyelőként hitelesítette Krím annexióját.

De aki ezeket a visszásságokat szóvá tette, gyorsan Fidesz-bérencnek lett kikiáltva. A kritikus középvezetőket és hivatali dolgozókat tudatosan partvonalra szorították vagy ellehetetlenítették a párton belül.

Tényleg voltak Fidesz-bérencek a Jobbikban?

Csodálkoznék, ha nem lettek volna, szerintem minden pártban van belőlük néhány. De a „fideszes ügynökök” utáni hajtóvadászat egy idő után paranoiás méreteket öltött, egy idő után mindenki, aki nem volt Jakab Péter és a DK-val való összefogás feltétlen híve, az minimum gyanús lett, és az állásával játszott.

Ez nemcsak morális, de taktikai hiba is volt egyben, hiszen a letaglózó újabb fideszes kétharmad mellé a párt elvesztette korábbi vezetőjét, és túl voltunk egy friss pártszakadáson is.

A közösségnek elemi érdeke lett volna az integráció, a sebek begyógyítása, ehelyett olyan primitív gyűlöletkampány vette kezdetét, amely akkortájt a Fidesz Soros-plakátjairól vicsorgott vissza ránk.

Ez hogy nézett ki?

Nehéz erről úgy beszélni, hogy az ember mondanivalója ne tűnjön sértett vagdalkozásnak, úgyhogy konkrét neveket és eseteket inkább nem is említek.

Ami ebből az egészből inkább érdekes, és tanulsággal szolgálhat azok számára, akik szeretnének politikával foglalkozni a jövőben, hogy egy rendszer nem épülhet a tehetség és szorgalom helyett a pártvezető iránti hűségre. Pontosabban épülhet, de ehhez nem kell új pártot létrehozni, elég belépni a Fideszbe, ott a karrierlehetőségek is jobbak.

Jakab Péter a saját pártján belül nagyobb önkényuralmat vezetett be, mint a Fidesz bármikor a saját pártján vagy az országon belül, és ez intő jel mindenki számára, hogy a cél sosem szentesíthet minden eszközt a hatalom megragadására és megtartására.

Ha ennyire megosztó személy volt, hogyan tudott ilyen támogatottságra szert tenni?

Egy ember valódi jelleme nagy nyomás alatt mutatkozik meg igazán – ez igaz a politikusokra is.

Sokatmondó történet, amikor 2019 nyarán a kudarcos EP-választást követően az Országos Választmány zárt ülésén először hangzott el az igény Jakab Péter pártelnökségére. Ő akkor felállt, és elmondta, hogy ő nem alkalmas vezetőnek, és kéri, hogy ne őt jelöljék, mert – nagyjából szó szerint tudom őt idézni – „Én nem vezető vagyok, hanem katona, aki arra megy, amerre mondják, hogy mennie kell. Én tartom a sorokat, de nem tudok vezetni, válasszatok helyettem olyat, aki tud.”

Aztán valami hirtelen megváltozott, és egy-két hónap múlva Jakab már elnöki ambíciókkal lépett fel.  Addig nem vagy alig ismert emberek tűntek fel a környezetében, és addig soha nem látott hatalmi harc vette kezdetét a párton belül.

Két táborra szakadt a tagság: akik a teljes összellenzéki együttműködésben és Jakab Péterben látták a Jobbik megmentését, és azok, akik csak feltételekkel, illetve bizonyos mértékig támogatták az ellenzéki együttműködést, valamint magát Jakabot.

Megdöbbentő volt, hogy a párt értelmiségi szárnyához sorolt képviselők, például a már említett Gyöngyösi Márton arról kezdték el győzködni a tagságot, hogy

bár nekik személy szerint sincs ínyükre a szociális demagógia, de nem szabad finnyásnak lenni, ez kell most a népnek.

Ez a valamit lenyelés ezek szerint mindig hozzátartozott a Jobbik egy részének az életéhez.

Így van, bár ez valahol a politika velejárója is.

A 2010-2014-es ciklusban még a radikális szárny jelentett fejfájást. Azt éreztük, hogy miközben nagyon sok ember munkája benne van abban, hogy szalonképessé tegyük a mozgalmat, Novák Elődék puszta szórakozásból egy délután alatt szétrombolják, amit előtte hetekig építettünk, csak hogy az aktuális havi cigány-zsidó-buzi szellemi Bermuda-háromszögben létező fanatikus hívek erre való igénye ki legyen elégítve. Amikor 2018-ban ez a csoport kiszakadt a pátból, és Mi Hazánk néven saját zászlót bontott, nem tagadom, sokan megkönnyebbüléssel fogadtuk, még úgy is, hogy tudtuk, elveszítünk néhány értelmes, de ideológiailag fixált bajtársat.

Azt gondoltuk, megszabadultunk egy ballaszttól. Csakhogy ez vidéken tovább erodálta a szervezeti leépülést. Komplett alapszervezetek szűntek meg vagy váltak passzívvá.

Azt gondoltuk, ez egy elkerülhetetlen és szükséges véráldozat ahhoz, hogy a néppárti politika révbe érjen, és többé ne lehessen ujjal mutogatni ránk. Amikor kiderült, hogy a melegek és zsidók helyett egy hangos kisebbség ezek után a külhoni magyarok ellen fogja kiélni a frusztrációit, és ezt ugyanúgy el kéne tűrnünk, mint korábban, az sokkoló volt.

Ilyen háttér mellett egyáltalán lehet Jobbik-felelősségről beszélni a választási eredményekkel kapcsolatban?

Most az egész jobbikos közösség ki van kiáltva bűnbaknak, amiért nem vitték el a saját szavazóikat, de ahogy én látom, a baj nem csak, vagy nem elsősorban a mozgósítással volt,

hanem hogy nem maradt kit elvinni.

Ez a pártvezetés felelőssége, amely előidézte ezt a helyzetet.

Jakab Péter nem véletlenül próbálta meg egyből Márki-Zay Péterre kenni a felelősséget, hiszen az előbbinek van leginkább elszámolnivalója az eltűnt szavazók miatt. Befelé a tagság felé, és kifelé is, hiszen átverte a szövetségeseit.

A mai napig nem értem, hogyan nem ismerte fel senki, hogy ez egy lufi, és mi alapján gondolták, hogy a Jobbik vidéken még egy országos szervezettséggel bíró párt.

Jakab Péternek most élet-halál harc Márki-Zay Pétert bűnbaknak megtenni, de a teljes összeomlást nem lehet egyedül az ő nyakába varrni.

A faltól falig tartó összefogás egy hibás politikai termék volt, a polcokra sem szabadott volna kihelyezni.

A Polgári Válasz erről beszélt a megalakulása óta, amiből az ellenzéki szavazók jelentős részének annyi jött le, hogy a Fidesz szekerét toljuk. Most legalább odáig eljutottunk, hogy látjuk, mi nem működik.

És mi működik?

Bármi működhet, ami nem ez. Tényleg, szó szerint bármi.

Most nem kell félni kísérletezni, van rá négy évünk. Meg kell nézni, hogy egy újrarendeződő politikai tér, amiben a kivénhedt, elhasznált politikai dinoszauruszoknak eggyel hátrébb kell lépniük, mennyi szavazót tud megszólítani. Hogy aztán ezeket hogyan adogatjuk össze egymással, és ki kivel fog össze, azt a hegyet majd akkor kell megmászni, ha odaérünk.

A misztikus „kiábrándult fideszeseken” kiívül is van legalább 900 ezer olyan szavazó, aki kifejezetten igényli, hogy megszólítsák, képviseljék – ez most a legfontosabb feladat.

Mi, a Polgári Válaszban arra vállalkoztunk, hogy a hagyománytisztelő, teljesítményelvű és felelősen gondolkozó polgártársaink hangja leszünk, erről az útról nem kívánunk letérni. De vannak más ideológiai irányultságú új vagy vállalható formációk is, ilyen például a baloldali Alternatíva Párt, de sok egyéb példa van, csak szét kell nézni a politikai piacon.

Egy dolgot viszont mindenképpen el kell kerülünk.

Nekem nagy félelmem, hogy pár hétnyi düh és apátia után a bekerült ellenzéki pártok meggyőzik magukat és másokat is arról, hogy ezt kell folytatni, mert nincs alternatíva.

Pedig ha most nem kezdünk hozzá gyorsan az új ellenzéki paletta felépítéséhez, akkor tálcán kínáljuk a lehetőséget Orbán Viktornak, hogy addig maradjon hatalmon, ameddig csak az egészsége bírja. Ami most, ezen a választáson történt, azt még egyszer nem lehet, és nem is szabad megcsinálni.

KIEMELT KÉP: Fekő Ádám / Azonnali

Fekő Ádám
Fekő Ádám Az Azonnali újságírója

Hétközben újságíró, hétvégén boldog ember. Akár ugyanabban a mondatban is szívesen okoskodik a magyar futball izgalmairól és a populizmus veszélyeiről, emellett nagyon szereti a szovjet jellegű épületeket.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek