Dehogy lesz Rozsnyó az új Bucsa, az Isten szerelmére

Ilyet csak a józan belátás hiányában és a geopolitikai realitások teljes figyelmen kívül hagyásával lehet állítani, és ez tényleg semmi másra nem jó, mint az indulatok felesleges szítására.

Szlovákiában politikusok és újságírók is viszonylag gyakran vonnak párhuzamot Magyarország és Oroszország, illetve a határon túli magyarok és a posztszovjet országok orosz kisebbségei között. Az előbbit nemrég a legmesszemenőbb következtetéseket levonva Soltész Árpád kassai születésű, szlovákul alkotó író-újságíró tette meg, aki szerint Orbán elsöprő győzelméből az következik, hogy

amint lesz rá alkalma Magyarországnak, Putyin módszereivel fogja próbálni visszafoglalni a Magyar Királyság korábbi területeit,

Szlovákia az első célpontjai között lesz, és Rozsnyó lesz az új Bucsa, Pozsony meg az új Mariupol.

Mielőtt ízekre szedjük ezeket az állításokat, nézzük meg, milyen okai vannak Magyarország és Oroszország párhuzamba állításának.

Magyarország az utóbbi évtizedben egyre szorosabb viszonyt épített ki Oroszországgal; EU- és NATO-tagként Oroszország érdekeit látszott képviselni a szövetségeken belül; Orbán Viktor számára pedig Putyin rendszere példaként szolgált a média leuralásában, a gyűlöletkampányokban és azok célpontjainak kiválasztásában, a civil szervezetek vegzálásában és a központi mítosz építésében, miszerint Orbán a hagyományos értékeket védi a romlott nyugati izmusokkal szemben. Mindezzel párhuzamosan a kormányközeli elit mesés gazdagodáson ment keresztül.

Eddig tehát teljesen legitim a párhuzam Magyarország és Oroszország között, de vannak fontos különbségek is.

Az orosz rezsimre jellemző nyílt erőszak Magyarországon nincs jelen – még ha focihuligánokat pár alkalommal használt is a hatalom –, már csak azért sem, mert a fideszes identitás fontos eleme, hogy karhatalmi erőszakot Gyurcsány alkalmazott 2006-ban, ők meg nem olyanok. Bár a nem kormánypárti sajtót egy csomó eszközzel korlátozza és igyekszik maga alá gyűrni a rendszer, egyelőre nincsenek kormányrendeletek meg törvények arról, hogy mit lehet megírni és mit nem, és a hatalom nem alkalmaz erőszakot az újságírók ellen sem.

Magyarország tehát sok mindenben hasonlít Oroszországra. És sok mindenben meg nem.

A geopolitikai helyzetében és céljaiban például pont nem, bármennyire is kínálja magát a párhuzam.

Vegyük sorra, miért tűnik úgy, hogy ezek a párhuzamok indokoltak, és miért nem azok mégsem.

Birodalmi nosztalgia

A párhuzam alapja, hogy Oroszország nosztalgiával tekint vissza a nagyobb és erősebb Szovjetunióra, és Magyarország is így tekint a Magyar Királyságra.

Csakhogy amíg Oroszországban a Putyin által kimondott hivatalos geopolitikai cél a Szovjetunió visszaállítása, addig

a Fidesz céljai között semmi ilyesmi nem szerepel sem kimondva, sem az utalások szintjén.

Persze ki lehet borulni azon, hogy sajtófotókon a háttérben itt-ott megjelenik egy Nagy-Magyarország-térkép, Kövér László úgy utazik Somorjára, hogy nem szól előtte a szlovák külügynek, a magyar állam épületeket vásárol Szlovákiában, és vásárolna termőföldet is – de a szlovák miniszterelnök minden további nélkül le tudja róla beszélni a magyar kollégáját.

Nagyjából ennyi, a revizionizmus felhajtóerőként még a radikális Mi Hazánknál sem jelenik meg, nem hogy a Fidesznél.

Orbán Viktor ugyanis – bár valóban a regionális vezető szerepét szánja Magyarországnak, és ezt fűtheti is birodalmi nosztalgia – nem elfoglalandó területként tekint a szomszédos országokra, hanem potenciális szövetségesekként, akikkel közösen léphetne fel Brüsszelben és akik támogatnák őt az európai politikai ambícióiban, egy új jobboldali pártcsalád létrehozásában, aminek ő a vezéralakja lenne. Eddig ebben a szomszédok közül Janez Janša volt a partnere, illetve Orbán a régi szövetséges lengyel Jog és Igazságosságot is szerette volna maga mellett tudni, de kiváló kapcsolatot ápolt Robert Ficóval vagy Igor Matovičcsal is, és Eduard Hegerrel is szót értett. Partnerként tekintett mindannyiukra, és tisztában van vele,

hogy a revizionizmussal semmire nem menne azon kívül, hogy újra összeállna a kisantant.

(Orbán európai politikai ambíciói persze szertefoszlottak, az ukrajnai háború más megvilágításba helyezte az ő közeli viszonyát Putyinnal, és pár héttel azelőtt, hogy ő többek között Zelenszkijt is legyőzte a magyarországi választáson, Janša és Morawiecki, meg Petr Fiala cseh miniszterelnök személyesen látogatták meg az ukrán elnököt az ostromlott Kijevben.)

Magyarország és Oroszország birodalmi nosztalgiájának az előzményei is mások. A Szovjetunió csak harminc éve esett szét, Az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a Magyar Királyság viszont már száz éve. Magyarország már 1938 és 1945 között túl volt a revizionista próbálkozásán, ráadásul Csehszlovákiától és Romániától leginkább – igaz, kikényszerített – nemzetközi szerződés útján szerzett vissza területeket, nem pedig háború útján. (Ez nem teljesen igaz Kárpátaljára, ott nemcsak az első bécsi döntés által neki ítélt területet, hanem a teljes Kárpátalját elfogalalta Magyarország, korábban pedig a folyamatot Csehszlovákiába átküldött gerillacsapatokkal támogatta meg; a Délvidéket pedig valóban katonai erővel foglalta el és követett el nagyon súlyos bűnöket). A visszafoglalt területeket a második világháború után újra elveszítette,

azóta a magyar politikában nem jelent meg komolyan vehetően a revizionizmus szándéka,

még ha a társadalom jelentős részét jellemzi is a romantikus nacionalizmus és a Nagy-Magyarország-nosztalgia. Hogy Orbánnak mégis sokan revizionista célokat tulajdonítanak, annak Magyarországon a jobboldallal szembeni, Szlovákiában pedig a magyarokkal szembeni általános sztereotípák az oka, mintsem a realitás.

Geopolitikai helyzet

Míg a Oroszország továbbra is nagyhatalomnak számít és aránytalanul erősebb bármelyik posztszovjet utódállamnál, addig Magyarország, még ha területét és lakosságát tekintve nagyobb is némelyik szomszédjánál, a geopolitikai súlya nagyjából az övékével azonos.

Magyarországtól a szomszédai, esetünkben Szlovákia ellen irányuló katonai agresszióra számítani már csak emiatt sem lehet, de amíg Oroszország jellemzően olyan országokat támadott meg az utóbbi években, amik közeledni próbáltak az általa ellenségnek tekintett nyugati szövetségi rendszerekhez,

addig Magyarország és Szlovákia minden tekintetben egymás szövetségesei, mindkét ország tagja az Európai Uniónak és tagja a NATO-nak.

Az, hogy a csekély súlyú Magyarország katonai fenyegetést tudjon jelenteni a szomszédaira, NATO-tagként teljességgel elképzelhetetlen, és az EU-tagsága miatt is teljesen nonszensz. Nemcsak a háború lehetőségének felvetése nonszensz, hanem a feltételezett kiváltó ok is, hisz pont az EU-tagság szolgált gyógyírt Trianon – nem csak a magyarok szempontjából negatív – következményeire: a határok szabadon átjárhatók az emberek, a cégek és az áru számára is. Ha valami miatt annyira meg tudna erősödni a revizionizmus Magyarországon, hogy politikai célként is megjelenjen,

az az, ha az EU nyújtotta előnyöket elvennék Magyarországtól,

vagyis pont az, amit Soltész javasol: hogy hajítsák ki az EU-ból és a NATO-ból. Abban van csak igaza, hogy ha ez megtörténne, Magyarországnak még kevésbé lenne esélye a katonai expanzióra. Abba viszont valószínűleg nem gondolt bele, mennyire lenne jó ötlet plusz pár száz kilométer uniós külső határ egy olyan ország körül, ami öt EU-tagország, illetve négy NATO-tagország közé van beékelődve. 

Szóval nem, nincs olyan forgatókönyv, hogy Magyarország megtámadja Szlovákiát és a civil lakosságot gyilkolja dél-szlovákiai városokban.

Ilyet csak a józan belátás hiányában és a geopolitikai realitások teljes figyelmen kívül hagyásával lehet állítani, és ez tényleg semmi másra nem jó, mint az indulatok felesleges szítására.

Mennyire jogos a teljes magyar társadalmat kárhoztatni?

Soltész szerint a magyar társadalom szabadon választotta az orbáni fasizmust, és vele a szövetséget a népirtó, háborús bűnös Putyinnal; mint írja, a magyarok, ha anyagilag előnyös, nők és gyerekek vérét tankolnák és a csontjaikkal fűtenének. Soltész ezért ki is zárja a teljes magyar társadalmat a civilizáció köréből, én azonban javaslok egy gondolatkísérletet.

Mint azt az előző, választási véleménycikkemben is írtam, a 2012-es előrehozott választáson Szlovákiában Robert Fico pártja, a Smer-SD a szavazatok 44,41 százalékát szerezte meg, ezzel kényelmes, de nem alkotmányozó többséget szerzett a parlamentben – a mandátumok 55 százalékát – és egyedül alakított kormányt. Két évvel később, 2014-ben Magyarországon a Fidesz a listás szavazatok 44,87 százalékát szerezte meg, azonban a vegyes választási rendszerben – mivel az egyéni választókerületek többségét is letarolta – ezért a győzelemért a mandátumok 67 százaléka járt, alkotmányozó többség.

Ha Szlovákiában is ilyen választási rendszer lenne, és a Smer 2012-ben a szavazatok 44,41 százalékával alkotmányozó többséget szerez,

Robert Fico vajon mekkora önmérsékletet tanúsított volna?

Nem próbálta volna meg úgy alakítani az eleve torz rendszert, hogy még inkább neki kedvezzen?

Nem próbálta volna meg pártmédiává tenni a közszolgálati médiát, az RTVS-t?

Mi lenne Szlovákiában, ahol a társadalom egy jelentős része fogékony az oroszbarátság iránt, ha az RTVS olyan lenne, mint a Hlavné správy?* Magyarországon ugyanis ez történt a közmédiával.

Mi lenne, ha az Aktuality olyan lenne, mint Ľuboš Blaha Facebook-oldala?** Magyarországon ugyanis ez történt a legolvasottabb hírportállal, az Origóval.

Mi lenne, ha Szlovákia jelentős részéhez nem érne el más forrásból információ?

Ha Szlovákia eljuthatott a Kuciak-gyilkosságig, meddig jutna egy ilyen rendszerben?

Magyarországon nem azért szavaztak olyan sokan Orbánra, mert közömbösek Ukrajna iránt vagy ellenségesek vele szemben, az ő arányuk a magyar társadalmon belül pont ugyanakkora lehet, mint Szlovákiában. Azért is szavaztak ennyien Orbánra,

mert tényleg elhitték azt a hazugságot, hogy amit Ukrajnában látnak, az velük is megtörténhet, ha a másik oldal nyer és belesodorja Magyarországot a háborúba.

Meg elhittek egy csomó minden mást is, például azt, hogy az ellenzék nem lenne képes kormányozni, és az ellenzék maga is sokat tett azért, hogy így tűnjön.

Az eredmény valóban émelyítő. Viszont a teljes magyar társadalom szimbolikus kizárása a civilizált világból semmi másra nem jó, minthogy még inkább megerősítsék a Fidesz szavazótáborát abban, hogy

helyesen döntöttek, amikor Orbán Viktort választották azokkal szemben, akik gyűlölik őket.

Bár Soltész – másokkal ellentétben – nem említi a szlovákiai magyarokat, a képlet velük teljes, hisz ahogy Oroszország az orosz kisebbséget megy megvédeni a háborúival, úgy Magyarország Szlovákia elleni elképzelt támadására is a szlovákiai magyarok jelentik az ürügyet. Ez a párhuzam pedig eléggé érzékenyen érinti őket, mert – azon túl, hogy önmagában nem túl fer dolog – a legfontosabb közösségformáló traumájukat idézi fel bennük: azt, amikor 1946-47-ben – a biztonsági kockázat ürügyén – tehervagonokban deportálták Csehországba vagy teleptették át Magyarországra őket.

Ezen kívül a szlovákiai magyarok jelentős része azonosul is Orbán Viktor politikájával és támogatja azt – ennek okairól ebben a cikkemben írtam. Soltész Árpád akkor őket is kizárja a civilizációból? Őket is el szeretné szigetelni?

*A Hlavné správy az egyik legismertebb dezinformációs oldal, nemrég kapcsolta le a belügyminisztérium az ukrajnai háborúval kapcsolatos álhírek terjesztése miatt, az egyik szerzőjét letartóztatták, mert az oroszoknak kémkedett.
**Az Aktuality.sk a legolvasottabb szlovák hírportál, itt dolgozott a meggyilkolt Ján Kuciak is. Ľuboš Blaha a Smer egyik legismertebb politikusa, magát kommunistának vallja és rajong a Szovjetunióért, egyben ő a szlovák szélsőjobboldal egyik sztárja is, hírhedt Facebook-oldalán kivételesen gusztustalan lejáratókampányokat vezet és gátlástalanul teríti az orosz propagandát.