54 helyett 18: saját Excel-táblája mutatja meg, mennyire túlbecsülte magát az ellenzék

Az Azonnali birtokába jutott egy az ellenzéki összefogás kampányában használt táblázat, ami alapján az ellenzék 30 biztosan megnyerhető egyéni választókörzettel számolt magának, de emellé még „kötelezően megnyerendőnek” minősített további 24 körzetet, ráadásul az érdemi fideszes többséggel bíró választókörzetek közül is többet be akartak húzni. Az Azonnali saját – a változatosság kedvéért szintén táblázatba rendezett – számításai jól mutatják, a valósághoz képest még a megnyert körzetekben is hogyan apadt le az ellenzék korábbi előnye és hogyan billent simán hátrányba még ott is, ahol nyerni szerettek volna; valamint hogyan vált akár kétszámjegyű Fidesz-előnnyé az ellenzék által „csatatérként” azonosított körzetekben. Mi mehetett ennyire félre az ellenzék számára? Elemzés.

Ismét alkotmányozói többséget, közismert nevén kétharmadot szerzett a Fidesz-KDNP az idei választáson, így már egymás után negyedik alkalommal – az új, 2011-ben elfogadott választási rendszerben pedig harmadjára – örülhettek a választás estéjén Orbán Viktorék. Ráadásul a részvétel is igen magas volt, így annak ellenére, hogy az EBESZ szerint nem voltak kiegyenlítettek az esélyek a kampányban – miközben maga a szavazás jogszerűen, rendben történt – igen nagy felhatalmazást kapott a Fidesz, és az eddigi politikájának is igen nagy legitimációt szerzett.

Jelenleg a még nem jogerős, még nem végleges adatok szerint

• a Fidesz-KDNP 135;
• a választáson közösen induló hat ellenzéki párt 56;
• a Mi Hazánk 7;
• illetve a német kisebbséget képviselő Ritter Imre is 1 mandátummal bejutott az Országgyűlésbe. 

Hová tűntek az ellenzéki szavazók? 

Mint ahogy Orbán Viktor a győzelmi beszédében jelezte, már mindenhogy sikerült győznie a Fidesznek: akkor, amikor az ellenzék külön indult (2010), amikor csak a baloldali pártok fogtak össze (2014), amikor részben volt koordináció a jelöltek kapcsán (2018), és most, amikor megvalósult a sokak óta régóta várt ellenzéki összefogás.

Így ha a Giovanni Sartori olasz politológus pártrendszerekről alkotott tipológiáját nézzük, Magyarországon ún. domináns pártrendszer van:

ugyan több pártra is lehet szavazni, de nincs köztük valódi verseny.

Sartori szerint ehhez a kategóriához három kritériumnak kell megfelelni: a győztes minimum abszolút többséget szerez; legalább 10 százalékponttal több szavazatot kap, mint a második helyezett és egymást követő három választáson is győz.

A Fidesz esetében ez már a negyedik alkalom. Igaz, ebben a választási rendszerben harmadjára sikerült győznie, ráadásul akkor, amikor az ellenzék maga számára kedvezőbb feltételeket biztosított azzal, hogy mindenhol egy az egy elleni küzdelmet alakított ki. Azonban mint kiderült, sokat számít a jelölt és a jelölőszervezet is,

mert sok az olyan, 2018-ban még ellenzéki pártra és jelöltre ikszelő szavazó, akik nem szavaztak le az ellenzéki összefogásra.

Ha a listára leadott szavazatokat nézzük, azt látjuk, hogy a hat párt 2018-as eredményeit összeadva 2 693 520-an ikszeltek ellenzéki pártra, azonban 2022-ben az Egységben Magyarországért listája már csak 1 804 586 szavazatot kapott, azaz több mint 800 ezren egyszerűen elpártoltak a pártoktól, ráadásul a részvétel is alacsonyabb volt 2018-hoz képest.

Hogy ők kik, pontosan nem tudni, de az eredmények tükrében azt látni, hogy például a néppártosodáson átesett Jobbik rosszabb eredményt ért el, mint 2018-ban, hiszen egy egyéni körzetben se sikerült mandátumot szerezniük.

Hogy csak a Jobbik-szavazók tűntek el, vagy a 2018-ban még más pártra szavazó ellenzéki jelöltek nem voltak hajlandóak leszavazni a Jobbikra, nem tudhatjuk, de például a Békéscsaba székhelyű Békés megye 1-es választókerületben Stummer János idén úgy szerzett 17 648 szavazatot (39,13 százalék) és kapott ki közel ötezer szavazattal a fideszes Herczeg Tamástól (49,28 százalék), hogy 2018-ban a párt akkori jelöltje, Kocziha Tünde egyedül kapott 16 366 szavazatot, miközben a körzetben más ellenzéki jelöltek is elindultak.

A Fidesznek nem csak a szavazatmegtartó képessége erős

Azonban ha jobban a mélyére nézünk a számoknak, van egy olyan trend, ami egyáltalán nem az ellenzék jövőbeni terveinek kedvez,

ez pedig az, hogy a Fidesz nemcsak megtartani, hanem bővíteni is tudja szavazóinak számát.

Abban már régóta egyetértés van a politológusok között, hogy Magyarországon a Fidesznek van a legnagyobb szavazatmegtartó képessége: ugyan két választás között csökken a párt támogatottsága – mint azt a közvélemény-kutatások jól mutatják –, de ciklus végén, a választások előtt mindenki visszatér, hogy aztán rendezetten leszavazzon listán és egyéniben is a Fidesz-KDNP-re.

2018-ban listán 2 607 990 szavazatot kaptak a kormánypártok, idén 2 717 307-et, ráadásul úgy szavaztak többen a Fideszre, hogy kevesebben mentek el szavazni, mint négy éve. Ugyanakkor egy párt szavazói köre a végtelenségig nem bővíthető, valószínűleg a Fidesz plafonja így ekörül lehet, igaz, ezt mondták már négy éve is.

Így csapta be magát az ellenzék

Az eredmények tükrében meglepő, hogy az ellenzéki politikusok a nyilvánosságban milyen optimizmussal várták az eredményeket, sőt, az ellenzék eredményváróján jókedvűen nyilatkoztak is az újságíróknak, hogy aztán az első eredmények közlése után szépen el is tűnjenek a sajtó munkatársai elől.

Az Azonnali birtokába jutott egy olyan, az ellenzéki pártok által használt táblázat, amin úgy számoltak: 30 körzetben biztosan nyernek,

további 23 körzetben kétesélyes a kimenetel, de abban is bíztak, hogy érdemi fideszes többségű körzetekben is tudnak majd szerezni pár mandátumot, amivel meg is nyerhették volna a választásokat. (A listáról a Népszava korábban közölt mr iformációkat, de most a teljes dokumentum a bitrokunkba jutott.)

A 106 választókerületet 5 külön csoportba sorolták aszerint, hogy a 2018-as országgyűlési és a 2019-es EP-választások alapján milyen választói aktivitással számolhatnak, majd nyerhetőség szempontjából csoportosították. A táblázatban azt is jelezték, hogy az adott körzetet meg kell-e nyerni – ezek az adatok nyilván az erőforráselosztás miatt szükségesek: ha egy körzetben eleve nagyon az ellenzéknek áll a zászló és szinte biztos a győzelem, akkor nem szükséges annyi erőforrás (plakátok, táblák, kopogtató aktivisták, stb.), mint például a kétesélyes körzetekben. 

A táblázat szerint az ellenzék ily módon csoportosította a választókörzeteket:

• A-osztályú OEVK, erős ellenzéki többség (13 százalékpont felett), kötelezően megnyerendő;
• B-osztályú OEVK, érdemi ellenzéki többség (6-13 százalékpont között), kötelezően megnyerendő;
• C-osztályú OEVK, csatatér (-4 és 6 százalékpont közötti különbség), kötelezően megnyerendő;
• D-osztályú OEVK, érdemi fideszes többség (5-13 százalékpont között), néhány megnyerendő;
• E-osztályú OEVK, erős fideszes többség (13 százalékpont felett).

A táblázatban ezenkívül jelezték, hogy az adott körzetben hány település van, illetve az karakterisztikája szerint milyen: nagyvárosi; városdomináns falvakkal; középváros faludomináns; kisváros faludomináns; aprófalvas vagy pedig vegyes.

A fentebbi csoportosítás szerint A-osztályba 19 körzetet soroltak, a B-osztályba 11-et, a C-osztályba 23-at, a D-osztályba 29-et, az E osztályba pedig 24-et.

Ebből jól látni, hogy minimum 30 biztos egyéni körzettel számoltak, amit az ellenzék jelöltjei megszereznek

(végül ebből 18 lett), de a többséghez emellett a csatatérkörzeteket és néhány inkább fideszes körzetet is be kellene húzni.

Azonban ahol maguknak érdemi ellenzéki többséget kalkuláltak a 2018-as és 2019-es választások eredményei alapján, még ott sem úgy alakultak a tervek, ahogy azt papírra vetették.

Az alábbi táblázatban megvizsgáljuk a 30 biztos ellenzékinek mondott körzetet. A táblázatban jelezzük, hogy az ellenzék a 2018-as és 2019-es eredmények alapján mekkora előnyt feltételezett, hogy végül az ellenzéki és a fideszes jelöltek között mekkora volt valójában a különbség (amennyiben negatív érték van, ott a Fidesz-KDNP jelöltje győzött), illetve ez a feltételezett előny mennyire találkozott a végleges eredménnyel, azaz mi a különbség a számolt előny és a végeredmény között. (Az általunk elkészített táblázat nem tudományos, tudományos kutatásra alkalmatlan, hiszen a 2022-es eredményt és a számolt előnyt nem hoztuk közös nevezőre, így egyedül csak arra alkalmas, hogy érzékeltessük, a gyakorlatban mennyire nem az valósult meg, mint ahogy azt a hatpárti ellenzék elképzelte.)

Jól látni, hogy a feltételezett előnyök a valóságtól eltértek, hiszen mindenhol rosszabbul szerepelt az ellenzék, mint azt a korábbi választási eredmények alapján várták,

ráadásul több olyan körzet is van, ahol végül egyáltalán nem is győztek, pedig a korábbi eredmények szerint ezek erős ellenzéki körzetnek számítanak.

Az A-osztályból négy körzetben is a Fidesz jelöltjei győztek: a Pécs székhelyű Baranya 2-ben Hoppál Péter közel háromezer szavazattal kapott többet Szakács Lászlónál (22 104 vs. 19 828, százalékokban 45,10 vs. 40,45), a Miskolc székhelyű Borsod-Abaúj-Zemplén 2-ben ezer szavazattal győzött Kiss János Varga Lászlóval szemben (19 928 vs. 18 898, 44,46 vs. 42,17), a Budapest XVII. kerületi székhelyű Budapest 14-ben a fideszes Dunai Mónika újrázott Szilágyi Györggyel szemben (24 421 vs. 23 660, 44,98 vs. 43,58), míg Dunaújvárosban Kálló Gergely mandátumot vesztett Mészáros Lajossal szemben (20 032 vs. 18 483, 46,82 vs. 43,2), miközben 2018-ban a körzetet ellenzéki koordináció nélkül behúzta a Jobbik.

Ha megnézzük a szavazatokat ezekben a körzetekben, akkor nemcsak azt látjuk, hogy az ellenzék kevesebb szavazatot szerzett 2018-hoz képest, hanem hogy

a Fidesz nemcsak arányaiban, hanem sok helyen számszerűen is bővítette szavazóinak a számát, miközben a részvétel alacsonyabb volt.

Az el nem végzett házifeladat

Az ellenzék az általuk biztos ellenzéki körzethez sorolt A-osztályos körzetekből – amiben 13 százalékpont feletti előnyt számoltak a két legutóbbi választásból – 19 körzetből 15-öt nyert meg és négyet elveszített, míg az érdemi ellenzéki többség, azaz szintén kötelezően megnyerendő 11 körzetből (itt 6-13 százalékpont közötti előnyt számítottak maguknak) mindössze három körzetben győzedelmeskedett az ellenzék képviselőjelöltje (Budapest 1,2,3),

míg a vidéki kötelezőkből csak két helyen, Baranya 01-ben újrázott Mellár Tamás, és Csongrád-Csanád 1-ben győzött Szabó Sándor,

igaz, azok az A-csoportba tartoztak, és például Mellár győzelme egyáltalán nem volt sima.

A csatatérkörzetek, ahol minden volt, csak csata nem

A többi csoportba sorolt, tehát a csatatér, inkább fideszes, de néhány hozható körzetekből egy mandátumot sem szerzett az ellenzék,

sőt, a 23, az ellenzék által a csatatérnek tartott körzetekben simán, sokszor kétszámjegyű százalékpontnyi különbséggel győzött a Fidesz.

A legsimább győzelmet ezen körzetek közül az Ózd székhelyű Borsod-Abaúj-Zemplán megye 3-ban szerezte a Fidesz színeiben Riz Gábor, aki több mint duplaannyi szavazatot kapott, mint az ellenzéki Kiss Sándor. Ahhoz képest, hogy az ellenzék 1,68 százalékpontnyi különbséget számolt a Fidesz jelöltje számára, óriási, 33,43 százalékpontnyi különbség lett a két jelölt között.

A csatatérkörzetekből mindössze egy körzet nevezhető csatatérnek, ahol a két jelölt között 5 százalékpontnál kisebb volt a különbség,

ez pedig a Budakeszi székhelyű Pest megye 2, ahol Szél Bernadett mindössze 2 398 szavazattal maradt le Menczer Tamástól, ami mindössze 3,39 százalékpontnyi különbség, igaz, az ellenzék még ezt megfordíthatja, hiszen 3 994 szavazat még a külképviseletekről beérkezik a körzetbe, amit április 9-én számolnak majd meg.

De ahhoz képest, hogy egy viszonylag kényelmes, 4,22 százalékpontos ellenzéki előnyt feltételeztek, óriási meglepetés, hogy nem szerezte meg a körzetet az országosan ismert Szél, aki négy évvel ezelőtt is mindössze háromszáz szavazattal kapott kevesebbet, mint a Fidesz-KDNP akkori jelöltje. A matematikai esélye még megvan a győzelemre, ahogy ezenkívül további 8 körzetben változhat még az eredmény, de e 9 körzet közül leginkább csak a Budapest 13-as választókerületben van esély trónfosztásra (a táblázat szerint B-osztály, érdemi ellenzéki többség): a fideszes Szatmáry Kristófnak mindössze 38 szavazat előnye van és maximum 2 911 szavazatot számolnak még meg (azért maximum, mert lehet köztük érvénytelen is).

Azt, hogy a Fidesz mennyire vette komolyan a mozgósítást és a kampányt, míg az ellenzék milyen stratégiai hibákat vétett, jól mutatja, hogy

az inkább ellenzék felé húzó, oda kényelmes 6-13 százalékpontos ellenzéki előnyt feltételező körzetek voltak csatatérkörzetek, ahol a 11 körzetből három körzetet leszámítva a Fidesz nyert.

Ennek függvényében talán túlzóan optimista, hogy az ellenzék a táblázatban az A-, a B-, és a C-osztályok, azaz a biztos ellenzéki-, érdemi ellenzéki előny-, illetve a csatatérkörzetek mindegyikét kötelezően megnyerendőként értékelte,

míg a D-osztályt, ahol 5-13 százalékpontos fideszes előnyt feltételeztek, azt írták: néhány megnyerendő.

És további aggodalomra adhat okot az ellenzéknek, hogy még az ellenzéki fellegvár Budapesten is sokkal szorosabb a meccs, mint azt az egyéni eredmények alapján feltételeznék. A listás eredmények szerint a budapestiek 41,34 százaléka szavazott a Fideszre, szám szerint 368 612-en, míg az ellenzéki közös listára 421 744 szavazat érkezett, ami az összes budapesti szavazat 47,30 százaléka,

azaz Budapesten összegészében mindössze 5,96 százalékpont a különbség a két tömb között.

Mi lehet mindennek az oka?

Nyilván a részvételi adatokból, illetve az eredményekből sok mindent le lehet vonni, de azt csak mélyinterjús kutatásokkal lehetne felmérni, hogy az elképzelésekkel ellentétben pontosan miért nem úgy alakult a választási aktivitása az adott körzetekben a 2018-ban és 2019-ben ellenzékre leszavazó választóknak. Ezeknek hiányában így inkább csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk, így az írás további része néhol szubjektív elemet is tartalmaz.

Egyrészt jól látszik, hogy

a valósággal ellentétben mégsem született meg az ún. ellenzéki szavazó, amelyet az Orbán-ellenesség egy fedél alá terel.

Egyrészt a Mi Hazánk és a Fidesz eredményei alapján arra következtethetünk, hogy a Jobbik a szavazóinak egy részét elvesztette: míg 2018-ban a még Vona Gábor által vezetett pártra listán 1,1 millióan szavaztak, idén az ellenzéki összefogásra 1,8 millióan, ami majdnem megegyezik az MSZP-P, Együtt, Momentum, LMP és Demokratikus Koalícióra 2018-ban adott 1,6 millió szavazattal.

A Political Capital gyorselemzésében megvizsgálta, hogy pontosan mennyivel is szavaztak kevesebben megyénként a mostani ellenzéki összefogásra,

és a kutatószervezet szerint azt látni, hogy a korábbi Jobbik-szavazók hiányoztak idén.

Ennek az okait nem tudhatjuk. Elképzelhető, hogy a pártelnök nem túl erős Márki-Zay Péter melletti kiállása, lehet, hogy a Jobbik új irányvonala miatt vagy otthon maradtak, vagy leszavaztak másra, de elképzelhető, hogy amiatt döntöttek így,

mert a Gyurcsány-kormány ellenében létrejött párt összeállt többek között Gyurcsány Ferenccel.

Mindegyikben van ráció: az első érv szerint amiatt maradtak távol, mert a választók azt látták, a pártelnöknek nem annyira fontos az ellenzéki összefogás; lehet, hogy a Kurz-i türkizt magára öltő yippie konzervatív irány nem volt szimpatikus, de az is elképzelhető, hogy leginkább Gyurcsány Ferenc személye miatt nem voltak képesek „befogott orral”, vagy egy Unicum után leszavazni az összefogásra – de valószínűbb, hogy ezek együttesen hatottak, illetve a Jakab szerinti szerencsétlen Márki-Zay-nyilatkozatok miatti távolmaradás sem zárható ki.

Bármi is történt, az okok nem faékegyszerűek, hanem annál jóval összetettebbek, így egy személyre kenni a felelősséget nem lehet:

a Jobbik-szavazókat nem maga Márki-Zay Péter, Jakab Péter vagy Gyurcsány Ferenc vesztette el egyedül, hanem a közösen induló ellenzék együtt.

Kutatások nélkül távolmaradásuk csak annyit bizonyít, hogy számukra nem tetszett az ellenzéki koalíció ajánlata, nem tudta őket meggyőzni az ellenzék, hogy valóban az ő alternatívájuk jobb lenne a Fideszhez képest.

Mit (nem) ajánlott az ellenzék?

Ezzel rá is térhetünk a következő okra, ez pedig a politikai termék, amit a pártok ajánlottak, illetve ennek a választók felé való kommunikálása.

Azzal, hogy az ellenzék együtt indult, csak a technikai feltételeket teremtették meg, a tartalmi, politikai feltételeket viszont nem.

Hogy magával a programmal van-e gond, nem tudni, de az eleve későn készült el – március 9-én mutatták be– , emiatt pedig az érdemi közös, kézzelfogható témákkal foglalkozó kampány később kezdődött el. Ha emellé azt a könnyen valószínűsíthető adottságot feltételezzük, hogy politológusokon, újságírókon és a politikával nagyon aktívan foglalkozó választópolgárokon kívül senki nem olvasta el a programot, akkor egyértelműen a probléma a kampánnyal volt, hiszen ezt nem tudták a potenciális választóik felé jól kommunikálni.

Ez azonban többrétű probléma annál, hogy Márki-Zay szerencsétlen kijelentéseit, vagy a közös kampánytól látványosan távolmaradó Gyurcsány Ferencet és Jakab Pétert lehetne okolni. Egyrészt az ellenzék nem operált túl jó üzenetekkel: mint már a plakátelemzésünkben is írtuk, a saját szókészlet hiányában a Fidesz által politikai tartalommal megtöltött szavakat használ az ellenzék, és

a kampány első része defenzív volt „az Orbán megy, a rezsicsökkentés marad” üzenetekkel, ami miatt az emberek azt is gondolhatták, hogy az ellenzék egy Orbán nélküli orbánizmust akar folytatni.

Emellett nyilván lehettek olyan szavazók, akik Márki-Zay vélt vagy valós alkalmatlansága miatt nem szavaztak az ellenzékre, ami nemcsak kommunikációs hibának számított, hiszen a megkérdőjelezhető, olykor szóbeszédeket (meleg fideszesek, grázi magánklinika) használó kijelentései miatt a kampány defenzív pozícióba került, saját narratívaépítésre és a napirend befolyásolására nem volt érdemi hatása a közös ellenzéki kampánynak, ha pedig igen, az is csak a magszavazókhoz jutott el.

Ez pedig részben Márki-Zay hibája, aki a kampány során sok kommunikációs hibát vétett, kezdve attól, hogy nem az összefogó szerepben lépett fel, hanem maga is árulókról kezdett beszélni,

így pedig érdemi együttműködés vagy közös munka későn alakult ki a pártok és Márki-Zay között, ha egyáltalán kialakult.

Ez pedig el is vezet a következő nagy problémára: az ellenzék túl sok olyan témával foglalkozik, ami az átlagválasztót nem érdekli. A legtöbb közvélemény-kutatás szerint

csak az ellenzéki magszavazókat érdekli a jogállamiság kérdése, vagy a korrupció elleni harc,

vagy a sokáig napirenden lévő feles alkotmányozás, az embereket sokkal inkább az foglalkoztatja, lesz-e hó végén még pénz ételre, és ki tudja-e fizetni az egyre inkább növekvő lakhatási költségeit.

A Republikon Intézet januári kutatása szerint a korrupció leginkább csak az ellenzéki szavazókat érdekli, de náluk is csak a harmadik helyen szerepel fontossági sorrendben, míg a bizonytalanokat jobban érdekli az, hogy magasak a megélhetési költségek, alacsonyak a fizetések, illetve alacsony a magyar egészségügy színvonala. A korrupció mértékét csak a bizonytalanok hat százaléka tartja a legsúlyosabb problémának, a demokrácia minőségének a romlását (tehát a jogállamiságot) pedig a két százalékuk.

Azaz az ellenzék már ott hatalmas stratégiai hibát vétett, amikor a korrupció elleni harc és a jogállamiság ügyét tette kampányának középpontjába, hiszen ezekkel csak az eleve túlbecsült magszavazóit tudta megszólítani,

nem beszélve a nem létező „árva fideszes” szavazóréteg üldözéséről.

Rossz kommunikáció mellett félszívű kampány

Azonban a kampányban nemcsak kommunikációs hibák voltak (rossz üzenet, elégtelen kommunikáció), hanem mozgósítási problémák is. Ugyan négy vagy nyolc évvel ezelőtthöz képest az ellenzéki aktivisták száma nagyobb volt, és több olyan településre is eljutottak, ahol korábban nem voltak jelen,

de így sem jutottak el odáig, hogy legalább egyszer bekopogtassanak mindenkihez.

Az előválasztás után az aktivisták kifújtak, én személy szerint csak két esetben találkoztam az előválasztás után ellenzéki aktivistával vidéken: amikor az induláshoz szükséges aláírást gyűjtötték a jelölteknek, meg egy másik alkalommal épp kormányváltása-táskát osztogattak.

Önmagában egyébként a jelenlét nem elegendő, ha nincs mögötte tartalom.

Attól, hogy valaki bekopogtat egy választóhoz, még nem fog rászavazni, ha azalatt a pár perc alatt nem tudja meggyőzni, hogy miért érdemes őrá szavazni.

Érdemes elolvasni a Mércén, hogy például a Szikra Mozgalom milyen kampányt vitt Jámbor Andrással közösen, aminek meg is lett az eredménye: ugyan egy alapvetően ellenzék felé húzó körzetben győzött Jámbor, de a baloldali értelmiségi körökön kívül nem teljesen ismert jelölt végigkopogtatta a teljes választókörzetét, amivel

egy nyár és egy tavasz alatt építette fel magát szinte a semmiből egy a választók szerint kompetensnek tűnő jelöltté,

és ha a jelölt nem is, de aktivistái szinte mindig az utcán voltak: utcafórumot tartottak, kitelepültek, bekopogtattak és szórólapoztak, miközben végig Jámbor egyszerű üzenetét kommunikálták, miszerint a lakhatási válságot meg kell oldani.

Ugyanúgy jól végezte a házifeladatát Hajnal Miklós, aki egy olyan körzetben győzött, ahol a budapesti fideszes elit nagy része él, és fiatal kora ellenére bizalmat szavaztak neki a választók, pedig Fürjes Balázs személyében erős, ismert jelölttel kellett megmérkőznie. Hajnal szintén sok időt töltött a választók között, gyakran tartott utcafórumot és kopogtatni is elment.

Rajtuk kívül Tordai Bence (Budapest 4) és Orosz Anna (Budapest 2) tudott még olyan helyen győzni, ahol 2018-ban még a Fidesz szerzett mandátumot,

és a két fiatal politikus vélhetően nem csupán a technikai feltételek (egy az egy elleni harc) miatt húzták be a körzetüket, hanem mert a kampány alatt végig az utcán voltak, Orosz Anna pedig önkormányzati képviselőként a helyiek problémáival is jobban tisztában lehet.

A háború is hatással volt

Az ellenzéknek még így is most volt a legnagyobb esélye a győzelemre az elmúlt 12 évben, de a stratégiai szempontból rosszul megválasztott üzenetek, majd az azok mentén kialakított rossz kampány, és a politikai terméküket gyengítő kibeszélések miatt már az elején kudarcra volt ítélve a győzelem.

Pedig téma akadt volna, amivel meg lehetett volna szólítani a választókat: a számukra is érezhető költségnövekedés, dráguló termékek, a kézzelfogható infláció sokkal átélhetőbb valaki számára, mint a jogállamisági kérdések vagy a korrupció, amivel a Bitó-szalonban és a körúton belül szórakoztatja magát a nagyérdemű.

Az ellenzék egyszerre túl sok témával akart foglalkozni, ami miatt valójában nem foglalkozott igazán semmivel: nem volt két könnyen kommunikálható, jól megjegyezhető és átélhető üzenete, a jó szlogen meg önmagában mit sem ér, ha mögé a választók fejében nem párosul tartalom.

A háború és a gazdasági romlás miatt az emberek a nyugalmat és a biztonságot keresték, azonban ezt az ellenzék nem tudta a választók felé magabiztosan megmutatni,

míg a Fidesz és Orbán Viktor igen.

NYITÓKÉP: Márki-Zay Péter / Facebook