Mennyit ér a „soha többé”?

Putyin elnök, amikor éppen nem gyakorolja, akkor elítéli a fasizmust. Sőt, szerinte pont az ellen harcol. Mind az agresszor, mind az áldozat a II. világháború emlékével, nyelvezetével hozakodik elő, az utóbbi teljes joggal. De mit tanult a Nyugat valójában a buchenwaldiak esküjéből, és mi következik belőle?

„Semmit nem ér a »soha többé«-tek” – vetette oda keserűen Volodomir Zelenszkij a Bundestag képviselőinek néhány napja, országokra szabott videóüzeneteinek egyikében. A specifikusan német kultúrkörnek szánt megjegyzésnek azonban általános morális üzenete is van.

1945. április 19–én este a felszabadító amerikai katonák jelenlétében a buchenwaldi koncentrációs tábor túlélői, számos európai nemzet tagjai, gyászszertartást tartottak az ott meggyilkolt 51 ezer ember emlékére. Mintegy 20 ezer táborlakó, köztük több száz gyerek vonult fel az Appelplatzon, és hallgatták végig közös deklarációjuk felolvasását, amely szerint harcuk még nem ért véget, hiszen „még szabadlábon vannak bajtársaink gyilkosai, szadista kínzói”, ezért esküt fogadnak.

„Addig nem adjuk fel a harcot, amíg az utolsó bűnöst is el nem ítélték a nemzetek bírái! Jelszavunk a nácizmus teljes elpusztítása, gyökerestül, eszménk a béke és szabadság új világának felépítése. Ezzel tartozunk meggyilkolt bajtársainknak és családjaiknak. (...) Esküszünk!”

A tehetetlenség jelszava

A „soha többé háborút, soha többé fasizmust!”, jelszava visszaköszönő szlogenje az európai, de főleg németországi antifasiszta megemlékezéseknek, lényegében az utolsó világháború vége óta fejezi ki és leplezi egyszerre a szándékkal együtt az utókor teljes tehetetlenségét.

Jó érzékkel szólította meg ezért ukrán értelmiségiek egy nyílt levele a németeket azzal, hogy nem szégyellik–e magukat, amiért nem hajlandók lemondani az orosz gáz- és olajimportról.

A fő morális érvük: aki társfinanszírozza az oroszok népirtó háborúját, az nem mondhatja többet, hogy „soha többé”. Teljesen igazuk van.

Az elmúlt évtizedekben Európa világszerte számos háborút és fasizmust kényelmesen végigasszisztált a fotelből e jelszó rituális felemlegetése mellett, észre sem véve, hogy a passzivitással, elhallgatással és a mindenkori agresszor megbékéltetésének akarásával kiüresedett, pacifista emlékezetpolitikai giccsé alacsonyították le a buchenwaldiak esküjét.

Az utókor szinte kizárólag a (neo)nácizmusra redukálta a „soha többé” üzenetét, így a szlogent többnyire arra használták a szónokok, hogy elejét vegyék teljesen marginális nyugat-európai szélsőjobboldali pártok megerősödésének. Ez persze logikus következménye a fasizmus kizárólag történelmi eseményként való tárgyalásának, az aktualizálástól – vagy horribile dictu, szélsőséges baloldali jelenségekre történő kiterjesztésétől – való félelemnek.

Különösen igaz volt ez Németországban, amely a hetvenes évek végétől, a Holocaust c. amerikai tévésorozat hatására rohamtempóban kezdte alaposan feldolgozni a náci múltat és tanulságait, egész generációk kezdték megkérdezni a nagyszülőket az ebédlőasztalnál, hogy hol is voltak és mit is csináltak pontosan anno.

A '90-es évek elején a délszláv háború sokkja ébresztette rá a németeket (is) arra: mulasztásos cserbenhagyás történt, világos morális mérce híján egyáltalán nem egyértelmű, hogy pontosan milyen cselekvés is következik most a múltból. A „soha többé” ugyanis világhelyzettől, tettes/áldozat relációtól függetlenül doktrinér katonai passszivitást jelentett, a „militarista” Bundeswehr háttérben tartását, a krízisrégiókba szánt fegyverexport tilalmát.

A németek délszláv sokkja

Az 1999-es koszovói NATO-légicsapásokban való német közreműködés vitája volt az a pont, ahol fordult egyet a legújabb kori német történelem, és ez az akkori pacifista, zöldpárti külügyminiszternek köszönhető. Joschka Fischer ugyanis pártja sorsdöntő kongresszusán kijelentette: elfogadhatatlan az etnikai tisztogatás Európában, ha meghajolunk Milošević előtt, feladjuk Európa utolsó néhány évtizedét.

„A mi generációnk németjei két tanulságot vontak le a második világháborúból. Az egyik az volt, hogy »soha többé ne legyen háború«, a másik: »soha többé Auschwitz«. Koszovóban ez a két felfogás nem összeegyeztethető. Ez ellentmondás, de együtt kell élnünk vele” – közölte Fischer, akit az elején még festékkel dobáltak meg, a végén álló ovációt kapott, Németország pedig részt vett a légicsapásokban, véget vetve az etnikai tisztogatásnak és a koszovói háborúnak.

Néhány évvel korábban, Bosznia idején azonban még Fischer is azt vélelmezte: „Szilárdan hiszem, hogy a német katonák jelenléte szítaná, nem pedig deeszkalálná a konfliktust ott, ahol Hitler hadserege tombolt a második világháború idején.”

A német történelemből tehát következhetett a teljes, halálos pacifizmus éppúgy, mint a nyugati katonai manőverekben való szolidáris részvétel, morál és ráció kérdése volt, melyik dominált.

Annalena Baerbock külügyminiszter hetekkel a mostani orosz támadás megindítása előtt még teljesen elzárkózott az ukránok fegyverszállítási kérésétől, és pedig a „német történelmi felelősségre” hivatkozva.

Majd eltelik három nap az orosz invázió után, és főnöke, Olaf Scholz bejelenti: rakétavédelmi rendszereket és páncéltörő fegyvereket küldenek az ukránoknak, 100 milliárd euróval turbózzák fel a Bundeswehrt, és mostantól rendesen befizetik a NATO kasszájába a GDP 2 százalékát, amit Trump korábban hiába kért tőlük.

Legfőbb ideje volt. Őszintén szólva elképzelni sem tudom, hogyan lehetett úgy egymás mellé rakni, egy lélegzet alatt említeni a háború és a fasizmus megakadályozását, hogy az elsőt kizárjuk a második érdekében. Mintha Hitlert nem háború győzte volna le. Mintha a „béke” csupán azt jelentené, hogy nincs háború. Mintha nem pont azzal tehetnénk a legtöbbet az ukránokért és önmagunkért, saját civilizációnkért, hogy katonai eszközökkel is segítjük az ukránok harcát.

Putyin "antifasiszta" fasizmusa

Az orosz elnök is tanult a múltból – nem tudom, hasznára lesz-e, de amikor éppen nem műveli, akkor elítéli a fasizmust.

Putyin a szavak szintjén simán az európai antifasiszta, anti-neonáci narratívában helyezheti el magát, amikor orosz eurázsiai küldetéstudata birtokában civil lakónegyedeket bombáz, kórházakat, iskolákat pusztít vákuumbombával, ezrével öli a gyerekeket és a felnőtteket, nőket erőszakoltat meg, tömegeket deportáltat. Nem először csinálja, ugyanezt a filmet láttuk már előtte Aleppóban meg Csecsenföldön.

Hazai használatra szól ez az antifasiszta verbalitás persze, hiszen a „nagy honvédő háború” emléke, a nácizmus elleni küzdelem ott rezonál az orosz mélyrétegekben – csak éppen ellenőrizni nem tudják már az alattvalók az elbeszélés velejéig hamis és hazug mivoltát.

Az ember, akinek az elképzelhető legfasisztább európai, az okkult Eurázsia-mániás Alekszandr Dugin volt évekig a tanácsadója, már eddig is emberhalálok tízezreiért felelős. Umberto Eco híres ősfasizmus-definícójának nincs olyan pontja, amelynek a Putyin-rendszer ne felelne meg, a tradicionalista tekintélyelvűségtől a modernitás, a liberalizmus elvetéséig, az egyéni jogok teljes tagadásáig.

A Hagyományok És A Keresztény Civilizáció Nagy Védője iszlamista terroristákat importál a demokratikus Ukrajna ellen. Az Ukrajna nemzeti létét is tagadó, azt "nácitlanítani” akaró Putyin a hírhedt neonáci Wagner-csoporttal likvidáltatná az ország zsidó elnökét, megöleti és megmérgezi a kritikusait, GRU-ügynököket küld több magyar neonáci szervezet, így a Magyar Nemzeti Arcvonal gyakorlataira.

Putyi „békefenntartókat” küld oda, ahol miatta nincs béke, háborút indít Ukrajna ellen, nehogy az belépjen abba a NATO–ba, amelybe pont őmiatta nem tud belépni. Anitfasiszta harcot hirdet színtiszta fasiszta agresszióval. Ha kicsit is komolyan vesszük a „soha többé”-t, abba kell hagynunk a folyamatos hazugságot a békéről.

„...ha azt vizsgáljuk, hogy az európai civilizációnak, az európai tudatnak vitális kérdése–e a holocaust, azt fogjuk találni, hogy igenis az, mert ugyanannak a civilizációnak kell reflektálnia rá, amelynek a keretei közt végrehajtották – különben baleseti civilizációvá válik maga is, rokkant véglénnyé, mely tehetetlenül sodródik a pusztulása felé. Ellenkező esetben azonban nem kerülheti el, hogy meghozza róla a döntését” – írja Kertész Imre Hosszú, sötét árnyék című essszéjében.

Rajtunk áll, milyen döntést hozunk, hogyan értelmezzük akár ma, ukrán relációban, akár később, ha netán mi is sorra kerülünk, a „soha többé” imperatívuszát. Egy dolgot azonban jó lenne tudatosítani: nem vagyunk a döntési szabadságunktól intézményesen megfosztott egyének. Nem félhetünk. Nem vagyunk sorstalanok.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!