Csak egy tánc volt? – avagy: tisztelte-e valaha Orbán Viktor Putyint?

Vajon a magyar miniszterelnök Putyin múltjának és jelenének, Oroszország jövőjére vonatkozó nézeteinek a birtokában tisztelte-e orosz kollégáját? A putyini háború kapcsán fel kell tenni azt az általam nem egyszerűen (mások számára talán könnyen) megválaszolható kérdést, hogy mi motiválja a magyar miniszterelnök különös vonzódását a világ diktatórikus berendezkedésű országok vezetőihöz.

„Csak egy tánc volt, mit tőled kértem én, Azután ment minden könnyedén, (…) De már több kell maradj az enyém”

– akár el is hangozhatott volna- Szécsi Pál örökzöld slágerének idézett sora ez év februárjában Moszkvában a -tizenkettediként számon tartott-Putyin-Orbán találkozón, 2022.február 1.én (az orosz-ukrán háború kitörésének hajnalán).

„Csak egy tánc volt”, amiből aztán pávatánc lett. Ezt a táncot járta a magyar miniszterelnök tíz éven keresztül intenzíven. Ezekben a napokban- Ukrajna Oroszország általi megtámadása óta pedig kissé gúzsba kötött lábbakkal.

Időnként ütemet téveszt, mintha egyszerre hallgatná az orosz, meg a magyar zenét.

Az ütemet sem a holdudvara, sem a szavazótábora nem tudja követni. Ebben meghatározó szerep jut a kormánymédiában olvasható, hallható Putyin döntéseit igazoló híreknek, politikai elemzéseknek. Jogos a magyar választók jelentős többségének az a követelése, hogy (…) a – politika által gerjesztett – „szerelemnek múlnia kell”. Most már nem csak a háború okán, de annak ismeretében is, hogy Magyarország felkerült a barátságtalan országok listájára Moszkvában. Zorán dalát idézve a:

„szerelemnek múlnia kell” (…) amit „Egy érzés” – eddig – „mindent eltakart (...) Néha látnod kell az élet hogyan fogy el”. (…) „a szerelemnek múlnia kell”

– ahogy a Putyin iránti tiszteletnek is.

A tisztelet olyan erkölcsi érték, amit nem mindegy, hogy ki ad és kinek. Tiszteletet kivételes, vagy kitűntetett esetekben, és személyek fele nyilvánítunk ki, aminek a feltétele egy adott személy cselekedeteinek, érdekeinek a megismerése és megértése.

Vajon a magyar miniszterelnök Putyin múltjának és jelenének, Oroszország jövőjére vonatkozó nézeteinek a birtokában tisztelte-e orosz kollégáját? A putyini háború kapcsán fel kell tenni azt az általam nem egyszerűen (mások számára talán könnyen) megválaszolható kérdést, hogy mi motiválja a magyar miniszterelnök különös vonzódását a világ diktatórikus berendezkedésű országok vezetőihöz.

Mivel magyarázható, hogy velük akkor is szót ért, ha látja, olvassa, hogy – például – számukra a demokratikus jogok és az ellenzék vezetői csak akadályokat jelentenek, hogy nem riadnak vissza a velük szemben kritikusan fellépő állampolgárok bebörtönzésétől, megmérgezésétől, meggyilkolásától, s most már van olyan is közöttük, aki attól sem, hogy megalomániás vágya kielégítése érdekében háborút indítson.

Az ugye nem lehet elfogadható válasz, hogy a velük való barátságra a magyar emberek érdekében van szükség. Még akkor sem, ha ezt sokan elhiszik neki.

A háború kitörése óta ismerkedünk egy nem új, de a mindennapi életben nem használt fogalommal, a „bűn nélküli bűntudattal”,

amelyre a frusztrációnk, a tehetetlenség érzés szolgáltat alapot. Akkor jelenik meg ez a fajta bűntudat, amikor azt érezzük, hogy tenni kellene valamit és teszünk is: adományozunk, adományokat gyűjtünk, osztunk, befogadunk. De ezzel nem állítjuk meg az agresszort. A civil szervezetek most is – bár nehéz körülmények között – helyt állnak, teszik a dolgukat és mégis megjelenik náluk is a „bűn nélküli bűntudat”.

Vajon a kormányzati szereplők meg a 133 bátor ember érzi-e a felelőséget amiatt a szoros kapcsolat miatt, amit – az ő asszisztálásukkal – aktívan a kormányfő és külügyminisztere gyakorolt? És ők ketten érzik-e? Viselkedésük, megszólalásaik nem erre engednek következtetni.

Még mindig azt gondolják, hogy erkölcsös cselekedet elfogadni az agresszor pénzét, azt a milliárdokban mérhető összeget, ami pl. Paks II.-szerződéssel landolt Magyarországon? Vajon mikor mondja tollba a magyar kormányfő, a hivatalos levelei írójának azokat a mondatokat, amelyeket Tatjána is megfogalmazott Anyeginnek címezve Puskin gyönyörű költeményében. Mikor készül el az a Putyinnak szóló levél, amely úgy kezdődik, hogy:

„Én írok levelet Önnek. Kell ennél több? Nem mond ez eleget (…) Hallgattam eddig, szólni féltem (…)”

De – teszem már hozzá én – tovább már nem hallgathatok… ! Mert Putyin valódi énje az, amit most látunk. Az igazi énje – a cári álmok szövése – most hatványozottan láthatóvá és érzékelhetővé vált. Ha jogi értelemben még nem is – Hágai Nemzetközi Bíróság még nem ítélkezett – de politikai, morális értelemben Putyin háborús bűnös és ebben az értelemben bűnpártolóknak mondhatók azok, akik nem fogalmaznak egyértelműen az ő tetteinek az elítélésében, vagy akik tüntetnek mellette és nem szüneteltetik üzleti kapcsolataikat.

A magyar miniszterelnök miközben (eddig) támogatott minden olyan uniós döntést, amely szankcionálja Putyin egész rendszerét, a vele készített interjúkban az Ukrajnában történteket időnként sajátosan interpretálja. Egyfelől mintha forró kását kerülgetne amikor az orosz kollégáját nevén kell neveznie.

Ritkán ejti ki Putyin nevét.

Másfelöl nem fogalmaz egyértelműen a cselekmény megítéléséről, azaz a háborút gyakran helyettesíti adekvátnak nem tekinthető fogalmakkal. Az morálisan nem elfogadható, ha Orbán azért inti stratégiai nyugalomra a Putyint kritizálókat, hogy – ahogy ő fogalmaz – megőrizhessük a rezsicsökkentés „vívmányát”. Kérdezem, hogy keresztény ember számára lehet-e fontosabb az emberi életnél?

Ha a kormány komolyan aggódik a rezsicsökkentés „vívmányáért”, akkor lenne rá (tizenkét év alatt lett volna már) módja enyhíteni azok gondjaink, akik számára gondot okoz a rezsiszámlák kifizetése. Például nyugat- európai bérekkel, nyugdíjakkal, szociális ellátásokkal, meg az élelmiszerárak adójának a csökkentésével, stb.

Amíg ez megvalósítható, addig is el lehetne gondolkodni azon, – és utána cselekedni – amit évek óta mond az ellenzék, hogy differenciálni kellene a két társadalmi csoport között, egyszerű megközelítésben a szegények és gazdagok között a támogatásokat illetően. Nem korrekt és igazságos az a támogatási rendszer, amely a milliárdosok energia felhasználásának a költségeit (fűtött úszómedencés villáik, családtagjaik nevén lévő számos ingatlanjuk energia felhasználását) ugyan olyan mértékben támogatja, mint a kis falusi házak lakóiét.

Nem beszélve azokról, akik csak tűzifa támogatásra jogosultak, mert sem áram, sem gáz-vagy egyik- nincs az ingatlanukban. Ők ebből teljes mértékben kimaradnak.

„Magyarország a békében érdekelt”

hangzik el kormányzati emberek megszólalásai során. Egyetértek! Megjegyzem az országon belül is ebben lennének érdekeltek a magyar emberek. A béke nem csak a háború ellentéte, nem csak a harcok befejezését jelenti. A béke az emberi jogok és az egyetemes emberi értékek tiszteletben tartását is jelenti. A béke egy harmonikus, félelem mentes állapot.

Békemenetek sem a kormány melletti kiállás és az ellenzék pocskondiázása miatt szerveződnek, főleg nem állami cégek támogatásával. Kivéve Magyarországon.

Azt is gyakran hangoztatják, hogy „Mi magyarok nem akarunk részt venni ebben a háborúban.” Egyetértek! Gyakorlatban azonban már a háború részesei vagyunk. Szerencsére nem közvetlenül. Remélhetően ez így is marad. Közvetetten azonban már igen, s ezt hiába is tagadjuk.

A válság, amit a háború okoz az a magyarok többségét – már most is – érinti és érinteni fogja, nem is akármilyen mértékben.

Ma még beláthatatlan, hogy a jelenlegi gazdaságpolitika és külpolitika mellett a háború okozta válság milyen mértékben kezelhető. Kérdésessé teszi a kezelés milyenségét az is, hogy milyen színezetű kormánya lesz Magyarországnak az április országgyűlési választásokat követően.

Azt már sajnos megtapasztalhattuk, hogy a covid okozta egészségügyi és gazdasági válságot az Orbán kormány nem tudta jól kezelni. Gondoljunk csak a több mint negyvenezer elhunyt állampolgárunkra és az elviselhetetlen mértékű inflációra.

Hozzászólnál? Vitáznál vele? Írj nekünk!