A bizalom megszüntetése a félelmen át: mi a fasizmus módszere?

Szerző: Járvás Péter
2022.03.19. 19:23

Mi a fasizmus, és hogyan működik? Van-e elvi különbség Hitler és Trump, vagy ha már itt tartunk, Orbán módszerei között? Jason Stanley könyvét olvastuk.

A bizalom megszüntetése a félelmen át: mi a fasizmus módszere?

A szó veszélyes fegyver, énekelte a Ladánybene annak idején, és hát kinek higgyünk háborús időkben, ha nem Bob Marley magyarországi reinkarnációinak? A „fasizmus” kifejezésre is igaz ez, ezt mi kelet-európaiak fokozottan megtapasztaltuk: a szovjeteknek volt szokása, hogy nem megtámadták a baráti országokat, csupán megszabadították azokat a „fasiszta csőcseléktől”. Ez náluk, mondhatni, az elvársi szeretet kifejeződése volt, baráti gesztus, és az a mai napig. Szeressenek téged az oroszok, ahogy az általam kitalált népi mondás tartja.

Akárhogy is: a „fasizmus” bizonyos értelemben varázsszóvá vált. Eltűnt mögüle a definitív tartalom, ha azt mondják valakire, „fasiszta”, nem gondolták mögé a vonatkozó lexikonszócikket, egyszerűen közölni akarták: „rosszabb mindennél, szavakba önthetetlenül gonosz”.

Sok ilyen varázsszó forog amúgy közszájon, tele van velük köpködve a közbeszéd. Amikor Labanczné Kurucz Anomália néni azt vágja a képedbe, hogy „Gyurcsány”, hiába is próbálnád rávezető kérdésekkel felderíteni a kifejezés mögötti intellektuális struktúrát, mert nincs ilyen. Anomália néni ugyanis nem információt közöl, hanem az érzéseiről tudósít, és érzései annyira fortyogóak, mélyek, annyi indulat van mögöttük, hogy azt csak varázsszavakkal lehet körülírni. Például azzal, hogy „Gyurcsány”. Ezek a varázsszavak nem vitára invitálnak, téved, aki így értelmezi őket – egyszerűen jelzik a használó törzsi hovatartozását.

Nohát, ilyesmikről is szól ez a könyv. A nyelv elszegényítéséről, azok varázsszavakká korcsosításáról, többek között. És nem mellesleg: minden óvatosságot félretéve használja a „fasizmus” kifejezést. 

Nem nehéz észrevenni, Stanley tudatosan újra tartalommal töltené meg ezt az elcsépelt, agyonhasznált fogalmat. Ennek eszköze nála a példahasználat: felváltva idézi fel a '30-as évek Németországát és a Trump-féle amerikai adminisztrációt (vagy épp a magyar illiberalizmust), érzékeltetve a köztük lévő alapvető kontinuitást. Mit mondjak, pazarul csinálja. Persze az embernek berzenkedni van kedve, azt mondja magában: „De hát Trump (vagy épp Orbán) mégse ugyanaz, mint Hitler, aki pedig a kettejük (hármójuk) közti különbséget elmossa, magát a fasizmus kifejezést erodálja.”

Csakhogy Stanley nem így vélekedik erről. Mert mi is a különbség Hitler és Trump (vagy éppen Orbán) között? Hogy az első tömeggyilkos, a második (harmadik) pedig nem. Azonban ez a különbség a szerző szerint inkább fokozati, nem pedig lényegi. Ha a fasizmus címkét csak akkor használhatnánk jogosan, ha a delikvens átlépi az „1000. megölt ellenzéki” álomhatárt, az némiképp olyan lenne, mint mikor a rendőr hazaküldi urához a bántalmazott feleséget, majd akkor jöjjön vissza, ha vér folyik. A fasizmus ugyanis módszer, és ha valakit fasiszta módszerek használatán kapunk, akkor a legnagyobb lelki nyugalommal néven nevezhetjük azt. A néven nevezés ugyanis a cselekvés előszobája.

Tíz fasiszta jegy

Stanley könyve pedig a fasizmus módszertanát kísérli megalkotni. Műve tulajdonképpen a rendszerezés magasiskolája, tíz fasiszta jegyet mutat be úgy, hogy azokat egyfajta mesterelbeszéléssé fűzi össze.

Van köztük olyan, amiről sokan és sokat beszéltek már (ilyen például a mitikus múlt vagy a propaganda), de olyan is, amiről eddig sajnálatosan kevés szó esett, holott a tárgyalt gondolkodás integráns része. Remek passzusai vannak például a szexuális szorongásról, vagyis a félelemről, hogy a fehér férfi nő fölötti uralmát (amit a patriarchális családmodell szentesít) felbomlasztja a feminizmus, az LMBTQ, meg a nőket erőszakoló migránsok hada. Revelatív továbbá az is, ahogy rámutat arra a mesterséges szembeállításra, amit legjobban az auschwitzi láger „Arbeit macht frei” felirata szimbolizál: hogy a fasizmus hívei szorgalmasak, tisztességesek, ellenfeleik viszont mind élősködők, akiket el kéne küldeni kapálni, akkor tisztességet tanulnának.

Amúgy majd az összes fasiszta módszerre jellemző, hogy a „mi” és „ők” közti feszültségének növeléséből él. Mondhatni, ez a definíciója: a társadalmat etnikai, vallási vagy ideológiai alapon „ránk” és „rájuk” bontja ketté, és arra törekszik, hogy a két csoport között megszűnjön az átjárás lehetősége. A felosztás több formát önthet, beszélhet a vezető fehérekről és feketékről, keresztényekről és muszlimokról, heterókról és melegekről, vidékről és városról, „élet iskolájában” nevelkedettekről és elpuhult értelmiségiekről,

a lényeg, hogy saját csoportját a nemzet igazi megtartó erejének állítja be, a másikat pedig koloncnak, aki csak kerékkötője a haladásnak.

A fasizmus dehumanizálja a másik csoportot, tagadja a gondolatot, hogy azoknak respektálható céljai lennének – így aztán végeredményben azt sugallja, hogy az ellenük való harcban minden eszköz megengedett. Persze tisztában van vele, hogy nyíltan nem beszélhet, mert már nem 1942-t írunk, ezért kódnyelvet használ, „zsidók” helyett azt mondja, „Bilderberg-csoport”, úgyis érti mindenki.

A nyelvi agresszió elleni fellépést pedig úgy interpretálja, mint a szólásszabadság elleni támadást, mintha a demokrácia ellen folytatott küzdelem nem volna más, mint az „igazi” demokrácia megteremtése. (Ebben amúgy szintén Hitler példáját követi, aki saját bevallása szerint nem tett mást, mint a valódi „germán demokráciát” akarta meghonosítani az „idegen szívű” weimari demokrácia helyett. Amely „germán demokráciának” a legfőbb jellemzője az volt, hogy a nép önként és dalolva minden hatalmat a vezetőre ruházott át.)

A fasizmus tehát abban érdekelt, hogy megszűnjön a társadalom részegységei közötti bizalom, ami pedig a demokrácia alapja.

Egy ideális társadalomban ha Péter és Pál szomszédok, akkor felismerik az ebből fakadó közös érdekeket még akkor is, ha pártszimpátiájuk, vallásuk vagy nemi identitásuk különböző. Képesek például közösen fellépni olyan ügyekben, amelyek mindkettejük számára fontosak – mondjuk hogy legyen már közművesítve az a rohadt dűlőút, ahol laknak. Azonban az ilyen kapcsolatok alkalmasint a szabadság kis köreit hoznák létre, olyan mikroközösségeket, amelyek akadályoznák az állam centralizációs törekvéseit. A fasisztoid államnak ez nem érdeke. Ő azt szeretné, ha Péter nem Pálban bízna, hanem egyedül a vezérben, nem egymás iránt lennének szolidárisak, hanem az absztrakt nemzettel, amit egyetlen személy, az ország vezetője (és a köré felhúzott párt) szimbolizál.

A félelem

Nem mellesleg van egy visszatérő motívuma az összes fasiszta módszernek: a félelem. Az ideális fasiszta szavazó ugyanis permanens szorongásban él. Jellemzően egy privilegizált csoport tagja, például olyan fehér férfi, aki úgy érzi, a világ nem jó irányba halad. Látja, hogy minden átalakul, és ezt az átalakulást veszélyként érzékeli. A más csoportok (nők, homoszexuálisok, muzulmánok, stb.) azon törekvését, hogy egyenlő jogokat kapjanak, támadásként éli meg saját dominanciája ellen. (Ezt a „dominanciát” ő „hagyománynak” nevezi, mert így szebben hangzik.)

Tulajdonképpen ez a különbség közte és a kommunisták között: míg utóbbi úgy véli, az azonos élethelyzet (vagyis az osztálytagozódás) azonos célokat is teremt, addig a fasizmus nem az élethelyzetet teszi középpontba, hanem az identitást, amit rejtélyes entitások nem kevésbé rejtélyes okokból el akarnak venni tőlük. És amikor a fasizmus ezeknek a rejtélyes entitásoknak arcot ad, rejtélyes céljaikat pedig konteók formájában megfogalmazza, segít konkretizálni az addig homályos szorongásokat.

Van amúgy egy szokásom, amit szeretnék nem elvesztegetni: a nekem szimpatikus könyveket is próbálom úgy olvasni, mintha vitatkoznom kéne velük. Ilyen értelemben ebben a kötetben is találtam potenciális gyenge pontokat.

Az egyik Stanley azon törekvésére vezethető vissza, hogy a fasizmus módszertanát összefüggő elbeszélésé alakítsa. Ennek érdekében attól sem riad vissza, hogy a „módszer” fogalmát hagyja összekeveredni az „ok” vagy a „cél” fogalmával. Az áldozati tudat vagy a szexuális szorongás például inkább tekinthető a fasizmus okának, mint módszernek, még akkor is, ha a velük való operálás bevett taktika. Persze ez csak egyfajta egészséges definitív homályt okoz, amin az olvasó túlteszi magát.

Viszont szinte hallom, ahogy a képzeletbeli jobboldali olvasó azt kiáltja: „És mi van a feminácikkal? Ők nem fasiszta módszereket használnak?” Nos, való igaz, ha egy szerző a módszertan felől közelít meg egy ideológiát, kiteszi magát a veszélynek, hogy az általa felsorolt elemek akár egy gyökeresen más ideológiára is ráhúzhatóak lesznek. A propagandára például nincs monopóliuma a fasizmusnak, dehumanizálni nem csak a jobboldal szokott, a félelem és önsajnálat pedig valamennyi politikai oldal számára mozgósító erő lehet.

Ez mind igaz. És tudjátok mit? Engem nem zavar, ha valaki felfedezi a radikális klímaharcosok vagy PC-pártiak tetteiben a fasiszta jegyeket. Nyugodtan mutasson rájuk, kezdeményezzen diskurzust róluk. Feltéve, hogy nem legitimálni akarja ezeket a módszereket, vagy elkerülni, hogy saját térfelének hibáiról kelljen beszélnie. Tulajdonképpen ez is lenne a cél: hogy párbeszéd alakuljon ki azokról a vörös vonalakról, amit egyetlen politikai aktor sem léphet át, akármekkora haszonnal is kecsegtet az alkalmazásuk.

A végszó pedig legyen a szerzőé, megérdemli:

„Ha elutasítjuk, hogy megigézzen minket a fasiszta mítosz, szabadon fordulhatunk egymás felé, felismerve, hogy mindannyian tökéletlenek, gondolkodásunkban, tapasztalatainkban, egymás megértésében részrehajlók vagyunk - de nem démonok.”

Ámen.

Járvás Péter
Járvás Péter Vendégszerző

Többnyire épp olvasok valamit. Sorvezetőm az élethez: ha valamit bóknak lehet venni, akkor azt bóknak kell venni.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek