A Merkel-életrajz, ami nem a változásban hisz, hanem a lózungokban

Kati Marton Merkel-életrajza bosszantó példája annak a fajta elfogultságnak, amely sem a feminizmus ügyét, sem a bal-jobboldal, vagy a liberális-konzervatív vitát nem viszi előre.

Vannak újságírók és aktivisták, akik sokszor nagyobb károkat okoznak az általuk képviselt ügyeknek, mint azok, akik vagy ami ellen küzdenek. Aktivizmusuk nem több, mint egy másik, egy új dogma minden áron történő lenyeletése az emberekkel, így tevékenységük nélkülözi a valódi megértést. A cél nemes: ellensúlyozni, ami a rossz volt. Az eredmény: tiltakozás az ellenkező oldalon.

Kati Marton tavaly megjelent Merkel-életrajza az angolszász portréirodalomban is kivitételesnek számító, bosszantó példája annak a fajta elfogultságnak, amely sem a feminizmus ügyét, sem a bal-jobboldal, vagy a liberális-konzervatív vitát nem viszi előre.

A politikai önéletrajzokat eleve érdemes gyanakvással fogadni, egyrészt mert mindig jó üzlet egy leköszönő vezető memoárjait kiadni, másrészt jó esély van rá, hogy pusztán imázsépítésről van szó. De mennyire kell gyanakodnunk az életrajzokkal kapcsolatban?

2020-ban jelent meg magyarul Anna Fifield Kim Dzsongun, Az északi-korai diktátor felemelkedése és uralma, nem sokkal az említett Merkel életrajz előtt. A két nemzetközi politikai szereplő látszólag távol áll egymástól befutott pályájukat illetően, a két kötetben mégis van valami közös: mindkettő egy rejtőzködő figura kontúrjait igyekszik megrajzolni. Szomorú tapasztalat azonban, hogy Fifield inkább volt képes hiteles, dogmatikusságtól és ordító előítéletességtől mentes könyvet írni Kim Dzsongunról – akiről eleve jóval kevesebb dolog tudható, de az sem képezheti vita tárgyát, hogy a két politikus nem említhető egy lapon a humanitárius mércével mérve.

Marton – túl a médiába lecsepegő információkon – a saját interjú anyagai mellett az ex-kancellár körüli személyek anekdotáiból gyúrta össze Merkel portréját. Vagyis gyúrhatta volna, és törekedhetett volna rá, hogy „hősét” elfogulatlanul mutassa be. Ezt viszont nem tette meg, és ezzel viszont nem csak óriási ziccert szalasztott el, de komolyanvehetőségét is kockára tette. A kötet „értékelői” Goodreads-en rendre megjegyzik, mennyire elfogult, noha olvasói a könyv tárgyával örömmel azonosulnak.

Gejl beismerés, hangos dobpergés közepette

Kétségtelen persze, hogy Merkel példakép, és bárkinek lehet bizonyos okokból szimpatikus (bizonyos okokból nekem is az). Az életmű azonban, ahogy az aktivista, Alice Schwarz is megjegyzi: „önmagában véve feminista tett”. Kötetével Marton sejthetően számos rajongót szerzett Merkelnek a tengerentúlon, mindemellett feltűnően sok, nemrégiben megjelent (többségéban angolszász) cikk foglalkozik azonban a kérdéssel: „Valóban feminista-e Angela Merkel?”. A kérdés sokaknak fontos, de az életrajzírójának olyannyira az, hogy a könyve minden mondata, szinte gejl módon ennek a beismerését készíti elő, hangos dobpergés közepette.

Túl azonban azon, hogy nem akar Merkel kapcsán valódi kritikát megfogalmazni, Marton mintha hőse politikus-mivoltát sem volna hajlandó tudatosítani, bár ez irányba egy csepp cinizmust megengedhetett volna magának. Aki politikáról ír, de nem kritikus, hamar gyanúba keveri magát.

Miért adott vajon 2017-ben Merkel kitérő választ a feminizmusra vonatkozó kérdésre, hogy aztán egy négy évvel későbbi TED Talk alkalmával, utólag és visszamenőleg elismerje mindezt? Merkel a tetteiért nem számít fel magának feminista pluszpontokat, ám a feminizmusért, mint ügyért mindig is dolgozott, és mint mondja, a teljes nemi egyenlőségért továbbra is küzdenünk kell.

Életrajzírója azonban nem elégszik meg azzal a ténnyel, hogy Merkel milyen súllyal és mennyi ideig volt jelen a nemzetközi nagypolitikában – nőként, és mindent megtesz azért, hogy piedesztálra emelje őt, úgy tűnik, kizárólag saját ügyét képviselve.

A hiteles portrénál fontosabb számára az aktivizmus, a tényeknél fontosabb az anyag felhasználhatósága. A hangsúlyok eltolásával pedig a valóságot torzítja, és mindez homlokegyenest szembe megy azzal a profin képviselt eszmeiséggel, ami Merkelt jellemzi.

Ő maga is kiemeli, Merkel mindig is visszafogottan öltözködött, magánéletét tudatosan a háttérben tartotta és távol állt tőle a hivalkodás minden formája. Ugyan többször megesett vele, hogy érzékeny oldalát mutatta (elsírta magát egy feszített szituációban), nem volt hajlandó nyíltan magára vállalni a feminizmust, holott minden tette a tulajdonképpeni feminizmus. Merkel minden gesztusával a visszafogottság megtestesítője – és mindemellett, amit nem szabad elfelejteni – politikus, aki bizonyos helyzetekben bizonyos dolgokat nem fog kimondani.

Könnyen mondhatja valaki, hogy éppen amiatt nem vállalta feminizmusát, mert politikus volt, megannyi férfi között. De mit is kell jelentenie itt a feminista aktivizmusnak? Érzékenységet? Nőiességet vagy a nő puszta jelenlétét a politikában? A visszafogott öltözködést? Vagy esetleg a feminizmus felvállalását?

Kinek mi a fontos.

Tovább élezni a szekértáborharcot

Merkel az említett TED Talkon azt hangsúlyozza: a nemi egyenlőség elkötelezettjeként vallja magát feministának, nézetei pedig a feminizmussal kapcsolatban nem voltak korábban „tiszták”. A tételmondat korai ki nem mondása – „én feminista vagyok” – szinte bosszantó szálka Marton szemében. Számára nem eléggé feminista siker a tény, hogy Merkel tizenhat éven át volt Európa és az EU legjelentősebb politikusa, aki képes volt az anyanyelvén tárgyalni Vlagyimir Putyinnal, és sokak szerint „pórázon tartani” őt.

Ha nem mondja ki, ami várható tőle, talán nem képviseli magát az ügyet? És mi van azokkal, aki kimondják, de valójában ellene dolgoznak?

Aki például arra szánja idejét, hogy számon kérje egy közszereplőn az általa képviselt ideológia leegyszerűsített tanúságtételét, csorbítva ezzel az igazságot, vajon látszólagos jó szándéka ellenére tényleg a jó ügyért cselekszik? Ha ő maga is szálkát szúr az olvasói szemébe, talán a válasz az, hogy nem.

Mindezzel viszont Marton elismeri, hogy mennyire nem érdekli őt a volt kancellár valódi személyisége, mely szöges ellentétben áll mindenféle tüntető ideológiával.

Ilyen módon végső soron saját magáról ír és hiteles, de minimum kritikus publikáció helyett a politikai establishment ideológiai szintjén mozog, tovább élezve a szekértáborharcot feministák és hímsoviniszták, jobboldaliak és baloldaliak, vagy röviden: a kultúrharc szekértáborai között. Ez a fajta életrajzírás a rossz értelemben vett cinizmus példája: valójában nem a változásban hisz, hanem a lózungokban. Amiben, és a példa ott ordít előtte, Merkel sem hitt.

Kétségtelen, hogy példaképekre van szükség, mert a puszta létük ösztönöz. A tételmondatok és mantrák viszont csak jól hangzanak, de sajnos semmire sem köteleznek, és az aktivizmus felszínét kapirgálják. Nem hagyva maguk után mást, csak irritációt. Viszont ezen a szinten már túl kellene lépnük.

Olvasnál valami ennél jobbat? Könyves Kálmán segít!