Az uruguayi csoda bűvöletében messzi, de valós a háború borzalma

Latin-Amerika komoly gyarmati múlttal és építészeti örökséggel rendelkező települései többféleképpen csoportosíthatók. Legkézenfekvőbb a spanyol-portugál felosztás, és ebből a szempontból Colonia az egyetlen kakukktojás, mert mindkét egykori nagyhatalom markánsan rajta hagyta a kézjegyét. Colonia részben emiatt autentikus, összetéveszthetetlenül egyedi hangulatú.

Montevideoból február 18-án péntek délben az Atlanti-óceánparti La Palomaba (magyarul galamb) buszoztam, és menetrend szerint háromnegyed négyre értünk oda. Kétszáznegyven kilométer, s Latin-Amerikában egyedi esetként nem késett a távolsági busz – még meglepőbb, hogy addigi uruguayi tapasztalataim alapján meg sem lepődtem rajta. A jármű teljesen korrekt és ugyan nem perui szint volt, de akkora távolságok sincsenek.

Meg Andok sincs, csak nagy síkság legelő tehenekkel, imitt-amott dombokkal. Uruguay főként mezőgazdasági ország.

A busz minősége viszont sokkal közelebb állt a Peruban megszokotthoz, mint az ezen a téren mindennek az alja costaricaihoz, ahol döglesztő melegben sem divat a légkondi, és az ülések közötti távolság annyira minimális, hogy két óra után belezsibbad az ember lába, miközben patakzik róla a víz és a verejték. De mindegy is, Costa Rica messze van, az uruguayi busz- és úthálózat nagyszerű, az utak kb. Brazília-szintűek.

Három és félmillió lakosnak könnyebb jólétet és fejlett infrastruktúrát biztosítani, mint a duplájának, tízszeresének – szoktak ilyenkor okoskodni a mindentudók. Nyilván, de a valóságot nem szabad ennyire durván, didaktikusan leegyszerűsíteni, nincs értelme – bár szép közhelyeket, kocsmabölcsességeket kétségtelenül lehet alapozni rá.

Két hét után ezen az úton hallgattam először zenét, a megszokotthoz – seventies discos, nyolcvanas évek szinti popja, italo diszkója és hasonlók, Brian Eno, Kraftwerk, Cabaret Voltaire, meg persze elektronika minden mennyiségben, tíz éve főként Burial és alkotótársai, poszt-dubstep stb. – viszont változatlanul nincs lelkierőm.

Csak Purcellhez, angol barokkhoz, Monteverdihez, ilyenekhez van, mind, mind a régmúlt. Pár hete bukkantam rá a Spotify-on az egyik kedvenc Purcell opusomra, a Queen Mary születésnapi ódák közül az Arise, my muse-ra, és rögtön emlékek ugrottak be: 1989-ben közel fél évig Párizs arab negyede, a tizennyolcadik kerület kellős közepén laktam egy spanyol-marokkói lánnyal, vele hallgattuk gőzerővel ezt a muzsikát. Meg egy másaik Purcellt, az Indian Queent, igaz az opera, de a barokk opera teljesen más, mint a többi: több benne a kórus, szárnyal a kontratenor (ebben a minőségben, Alfred Deller alkotott a huszadik században maradandót), a hangszereken sokkal nagyobb a hangsúly, mint más operákban, instrumentálisabb az összhatás, nincs öncélú áriázás. A lényeg: bömbölt anno a Purcell, ablakok nyitva, felszűrődtek a kocsmazajok, Arthur a háttérben nyávogott, barokk a topon, elég muzikális cica colt.

Arthur, Benzli bácsi és persze Leóka lelki szemeim előtt együtt hallgatják Sir Henry Purcellt. Közben persze már Monteverditől megy az Ave maris (így van írva) stella 1610-ből, szintén mostanában fedeztem fel újra. Az 1990-es évek egyik leginnovatívabb és legbizarabb rendezője, Peter Greenaway és A maconi gyermek jut eszembe róla.

Az emberi képmutatást szenvtelenül, gúnyolódva, és persze parádésan kifigurázó film legsúlyosabb jeleneteiben ez a mennyei zene ellenpontozta a kapzsiság, az álszentség, a cinikus számítás, a manipuláció, a szakrális legvulgárisabb profanizálásának kegyetlen világát.

Egyelőre ennyi a mostani zenei repertoárom.

Kikapcsolás az Atlanti-óceán partján

Ha rendesen ki akarjuk szellőztetni a fejünket, egyedül maradnánk a gondolatainkkal, kontemplálódnánk, a négyezer lakosú La Paloma ideális hely rá. A legjobb Uruguayban – mosolygott a buszpályaudvarra fuvarozó taxis, majd elmagyarázta: a legtermészetesebb, sőt, tulajdonképpen maga a természet –

gyönyörű a környék, hihetetlenül tiszta a levegő, nincs légszennyeződés. Bólogattam, tényleg elhittem neki.

Eredetileg a Montevideotól kétszer messzibb, a brazil határhoz egészen közeli, Punta del Diabloba terveztem utazni, decemberben le is foglaltam egy szállást, de kiderült: a kártyás fizetés helyben nem működik, és nagyon a cash sem, csak előre. A tulaj rám írt, hogy utaljam át bankon keresztül, vagy Western Union. Olcsó volt, tizenöt dollár per éj, viszont utalásokkal, Western Unionnal annyi itt a macera, hogy nem éri meg a ráfordított idő, és a költségek is magasak.

Bankközi transzfernél magyar számláról elég nehezen, vagy sehogy sem megy Dél-Amerikába a lóve, bár nem lepne meg, ha pont Uruguay lenne a kivétel.

Neki sürgős volt, nekem nem, majd amikor Manausban már sokadszorra hívott, mondtam: elnézést, ez nekem nem oké, tárgytalan. Pár nappal később találtam helyette egy másikat az addigra több honlapon tanulmányozott La Palomaban. Szintén tizenöt dollár per éj, nem a dőzsölés csúcsa, és a két közös, azaz másokkal megosztott fürdőszoba plusz mellékhelyiség a folyosó végén sem túl csábító.

Mindegy, kibírom – gondoltam, ez lesz a második ilyen, remélhetőleg jobb, mint az eddigi mélypont santiagói „cellaszálló” kb. kétszer három négyzetméteren. Végül a földszint jobboldali soron, a három szobából kettőben szálltunk-háltunk csak, tülekedés, sorban állás így ki volt zárva. Tényleg kibírtam.

A hosteltől két percet kellett menni az egyébként homokos partig, közte és az óceán között remek étterem állt, naná, hogy teszteltem párszor. A személyzet kedvesen, udvariasan, segítőkészen, de szerencsére nem tolakodva tette a dolgukat. Nem sokan vendégeskedtek náluk, külföldi rajtam kívül egy sem volt, a lecsengő covid-periódus nem róluk szól, néhány abszolút frekventált helyre (Cartagena, Iguazú, Rio de Janeiro) most már csapatosan azért elvetődnek, máshova viszont egyelőre alig.

Helyettük annál több a hazai, virágzik az országon belüli turizmus, utazási ügynökségektől a kormányokig, az érdekeltek gőzerővel reklámozzák is.

Szállások: harminc dollárnál, azaz kb. tízezer forintnál nem szívesen adok ki többet egy éjszakára. Európában, az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában és Japánban nem is utazgatok egy ideje. Szebb időkben jártam be ezeket, amikor még nem volt ennyire szar a forint. Innen is csókoltatom azokat a hitvány senkiháziakat, akik a beetetésben a permanensen fokozódó világgazdasági helyzet mellett mindent megtettek a mostani állapotért és az euró bevezetése ellen, például bedöntötték a nemzeti pénzt és hasonlók (ja, és kurvára nem érdekel, hogy a magyar exportnak ez mennyire jó).

Kivételt kizárólag akkor teszek szállásügyileg, ha annyira felkapott a hely, mint lesz márciusban Ushuaia, vagy amellett, hogy trendi, biztonsági szempontból sem árt a legjobb negyedekben lakni, lásd Rio. Keveset eszem, de ínyenc vagyok, és a tenger gyümölcsei sehol sem olcsók, ezért a gyomromon nem szívesen spórolok, a szálláson viszont igen – fel sem merül, hogy ne lehetne. Négy-öt szempont alapján választok: kellemes környék, wifi, saját fürdőszoba (nagy ritkán azért teszek kivételt), lehessen kártyával fizetni, és ne dormitory legyen, abból már kinőttem, öreg vagyok hozzá, bár húszévesen sem volt az én világom.

La Paloma nagyon kellemes hely, időjárása viszont nyáron is változékony.

Pénteken nehéz, fojtogató volt a meleg, szombatra valamit enyhült, vasárnap esett és lehűlt, hétfőn erős szél fújt, a legmagasabb hőmérséklet egyszer sem lépte túl a 26-27, a legalacsonyabb a 21-22 fokot.

Négyből csak egyszer, szombat este tudtam (fél nyolc körül) naplementét fényképezni, igaz, az olyan gyönyörű vörösre sikerült, hogy feledtette a kimaradó többit.

Színekben, égi formákban máskor sem volt hiány,

az óceán több arcát mutatta: hol a szelídet, gyengédet, hol a morcost és a kötekedőt, hétfőn pedig magából kikelve, dühödten tombolt. A felhőkön a világos és a sötét ezer árnyalatát, átmeneteket, összefonódások és szétválások hol fergeteges tempójú, hol látszatra mozdulatlan táncát láttam.

A víz színe folyamatosan változott, középkéktől szürkéig, világoszöldtől sötétkékig, mindennek hittem és láttam. A mintegy kilométeres strand pénteken és szombaton majdnem megtelt fürdőzőkkel, vasárnap már csak lézengtek, hétfőn pedig magányos sétálókon kívül senki nem járta a homokos fövenyt. (A kilométer csak a szállásom előtti szakasz hossza, utána balra fordulva, kezdődik az öböl, Instagramra kitalált világítótoronnyal, a település egyik jelképével.)

A világítótorony közelében van a városközpont, nem sokkal mögötte hatalmas üres tér – hogy süvíthetnek-sziszeghetnek itt a téli szelek –, összevissza betonformákkal, mind szanaszét graffitizve, a firkák és a képek művészi minősége diplomatikusan megfogalmazva, változó volt.

A terepet gördeszkásoknak alakították ki, használják is rendesen: a gyerekek gyakorolnak, tinik és huszonévesek villogtatják a tudásukat, papák-taták elégedetten szemlélik lemenőiket. A pár lépésre lévő centrum álmatag, tipikus üdülőhely hangulat, a hosszúra nyúló főtér két oldalán boltok, éttermek, járókelő-tömegekkel nyáresti órákban sincs tele, télen meg nyilván halott.

Sok a pálma, de más semmi nem emlékeztet az állítólagos szubtrópusi klímára. Inkább óceáni az, és az óceán vadságával most februárban is szembesültem. Nagyon délen vagyunk már, ez nem Karib-tenger vagy Rio de Janeiro, közelebb a Déli-óceán és az Antarktika, viszont a Csendes-óceánnal ellentétben, a Humboldthoz hasonló hideg áramlat nem hűti a partokat, így fürdésre alkalmasak.

Az Atlanti-óceán fenséges és méltóságos; hétfő este közel két órát ücsörögtem magányosan a homokon, az alkalmi és a hivatásos halászok is eltűntek addigra.

Hosszasan néztem a baljós, de mindig tekintélyt parancsoló hullámokat, fodrozódásukat, folyamatos táncukat, a vízfelület metamorfózisát.

Mindig ugyanazt, de mégis mást fotóztam, elég pár mikrotónus és mikroforma változása, máris teljesen más az egész. Első este pár percre hatalmas öreg fekete kutya szegődött mellém, hosszú percekig meredtünk a távolba.

Szombaton és vasárnap az önkormányzat különleges rendezvénnyel kedveskedett a lakosságnak, nyaralóknak: a gördeszkás rész melletti tágas térben régiautó-kiállítást szervezett, gyűjtők mutatták be archív járműveiket, szép számmal jöttek motorosok is, Harley Davidsonokkal telt meg egy szakasz, de a katonai személyszállítók és más ínyencségek, például a távirányított modellek sem hiányoztak.

Tipikus kistelepülési vurstli, ringlispíl, mézeskalács és céllövölde nélkül, rögtönzött heavy metal fellépőkkel,

az alkalmi DJ az 1980-as évekre összpontosító gagyizene-történet bemutatójával, marhasült- és egyéb kajaárusokkal.

Nem az én esetem ez, mégis jót szórakoztam, moziztam, annyira mulattatott a kicsit bumfordi, kicsit megmosolyogtató, de bájosan retro és naiv esemény. Utoljára 2009 őszén, a kanadai West Coast csodavárosában, az Amszterdamhoz és Barcelonához hasonló szabad szellemű Vancouverben futottam bele nagyjából ilyenbe, de ott kifejezetten nagyvárosira hangszerelt változatban adták elő. Az mókásabbra, az uruguayi őszintébbre sikerült.

Mindenféle figurák bukkantak fel: hipszterek és vegánok, hardcore motorosok és autóbarkácsolók, az egyik lakókocsi fiatal párocskája Tűzföld-Alaszka útra kalapozott. A gyerekek imádtak katonai járművekben bújócskázni, berregtek a motorok, közben folyamatosan érkeztek a muzeális csotrogányok, vintage cars felsőfokon, a közelmúlt és a korai huszadik század designremekei. Folyt a sör, mentek a spanyol és angol nyelvű lakodalmas zenék, mulatott és jókat falatozott az ország több pontjáról érkező érdeklődősereg. A régi autóknak egyébként is nagy a kultusza Uruguayban, La Paloma után, Colonia de Sacramentoban még többet láttam belőlük.

Kellemesen csordogáltak a napok: panírozott algakülönlegességtől a szokásos arroz con mariscosig (rizs tengeri gyümölcsökkel), tarisznyarák-golyócskáktól kagylós rizsig, tintahalkarikáktól coloniai svájci sajtig (híresek az ottani sajtok, és nemcsak a svájci eredetűek azok), almás pitéig, csomó finomságot tömtem magamba, csak az adagokkal spóroltak volna egy kicsit jobban.

La Paloma Punta del Este ellentéte, és ez a közönségen is meglátszik.

„Dél Monacojába” a partizni, szórakozni, kicsit feltűnösködni vágyók, a nemzetközi elit és a hozzácsapódó siserehad járnak, ezerrel dübörög az élet, minden túlhajszolt, örök rohanás, hogy senki ne maradjon le semmiről. Felpumpáltak az árak, remekül lehet napfürdőzni, strandolni, a La Plata mindenképpen rendben van, de az Atlanti-óceán is barátságosabb, valamivel melegebb, nemzetközibb, tömegek látogatják.

La Palomaba a pihenni, a nagyvárosi létből egy időre, esetleg végleg kiszakadni vágyók és persze a szerényebb pénztárcájú nyaralók érkeznek. Az árak alacsonyabbak, különösebben nem történik semmi, a régiautó-hétvége nagyon nagy szám a semmi közepén, nemzetközi top DJ-k nem itt szórakoztatják a nagyérdeműt, de a közönség nem is rájuk, hanem az óceán mormolására, a parthoz érve leszelídülő hullámokra, a természet közelségére vágyik.

Állítólag Punta del Diablo is ilyen volt tíz éve, de felkapták, tódult a szórakozni és cuccozni vágyó nép, főszezonban ma már túl zajos-zenés móka, röhögésbe megy át a kacagás, álmatlanok az éjszakák, rég nem a nyugalom szigete, és nem is annyira cool, mint egy évtizede. La Paloma sokkal jobb.

A La Plata parti mesevárosban ért utol a háború híre

Kedden montevideói átszállással a Buenos Airesszel szemközti, a fővárostól száznyolcvan kilométerre északnyugatra, szintén a La Plata melletti Colonia del Sacramentoba utaztam. Kilenckor indultam, a montevideói buszpályaudvaron másfél óra várakozás közben ettem egy közepes, de óriásadag tonhalsalátát, fél háromkor lőtt ki és negyed hatra ért Coloniaba a busz.

A történelmi óvárostól gyalog tíz percre lévő szállás bejött, croissant-okat és más édes péksüteményeket szolgáltak fel reggelire. Ízlett mind, és már nem is emlékszem, mikor ettem utoljára sablontojást. Talán Iquitosban, december első felében lehetett.

Már a szállásra menet meglepett, hogy a huszonhétezer lakosú kisvárosban

mennyi a platán és más fa, mennyire árnyas, és persze a levegő is jó, pedig azt már meg kellett volna szoknom Uruguayban.

Eddig Colonia a legfásabb település az egész úton, ami már önmagában szimpatikussá tette.

Egyébként meg meseváros, mindenféle szép jelző illik rá, uruguayi tartózkodásom beteljesedése.

Kolumbia mellett megvan a másik kedvenc latin-amerikai országom, bár teljesen más a kettő: az egyik érzelmileg és a karibi latin feeling miatt bilincsel magához, a másik meg azért, mert minden klappol, magas az életszínvonal, de mégsem uncsi hely, jól élnek, de nem önteltek az emberek. Itt is vannak persze hajléktalanok, kéregetők, de egyrészt jóval kevesebben, mint Chile kivételével a kontinens többi országában, másrészt, hol nincsenek?

A félszigeten fekvő, hajdan erőddel körülvett Colonia, eredeti nevén Nova Colonia do Santissimo Sacramento UNESCO Világörökség helyszín. Portugálok alapították még 1680-ban, szendvicsként ékelődött be a brazíliai portugál gyarmatok és a spanyol La Plata alkirályság közé.

Történelmét földrajzi fekvése, stratégiai pozíciója predesztinálta: az Uruguay és a Paraná folyó Colonia megyében folynak egymásba, kialakítva a gigantikus méretű La Platát. A városból jól ellenőrizhető a hatalmas folyón történő bármilyen tevékenység: itt szállították az ezüstöt, csempésztek mindenféle árut.

Gyakran harcoltak érte, múltja lázadásokban, felkelésekben és hódításokban gazdag, hol a spanyolokhoz, hol a portugálokhoz – inkább az utóbbiakhoz –, 1822-től hat évig a Brazil Császársághoz tartozott, a két versengő nagyhatalom folyamatosan váltotta egymást. 1828-tól a független Uruguay része.

A városfalak zömét 1777-ben, a maradék nagy részét 1859-ben lebontották. Mára nagyon kevés maradt belőlük, egy fahíd és a portugál városkapu környékén. Ott még korabeli ágyú is áll, és mered egy későbbi raktárépület felé. A falakon belüli portugál és az azokon kívüli spanyol városrész utcarendszere jelentősen eltér egymástól: előbbi szabálytalan, míg az utóbbi pont az ellentéte, a többi spanyol koloniális városból ismert négyzetrácsos hálózat.

Latin-Amerika komoly gyarmati múlttal és építészeti örökséggel rendelkező települései többféleképpen csoportosíthatók. Legkézenfekvőbb a spanyol-portugál felosztás, és ebből a szempontból

Colonia az egyetlen kakukktojás, mert mindkét egykori nagyhatalom markánsan rajta hagyta a kézjegyét.

Másik logikus csoportosítás a méret, lélekszám szerinti, ebben az esetben kis- és nagyvárosokról beszélhetünk.

Mindkét esetben ritkaság, ha az adott település teljes egészében koloniális, talán csak Ouro Preto ilyen, nagyvárosoknál pedig eleve kizárt, azokban van történeti városrész van többi negyed. Utóbbi kategória gyöngyszemei: a perui Cuzco, Arequipa, Trujillo és Lima, a bolíviai Sucre és Potosi, az ecuadori Quito és Cuenca, s persze Cartagena. Mexikótól Argentínáig, kisvárosból sokkal több van, csak Kolumbiában Mompos, Mongui, Villa de Leiva, Barichara stb. Eddig kettőt szerettem legjobban: Mompost és a guatemalai Antiguát.

Most már hármat, mert Colonia is ugyanolyan autentikus, összetéveszthetetlenül egyedi hangulatú, mint a másik kettő.

Minimalistább, kevesebb a pompa, romosabbak, lepusztultabbak, egyszerűbbek az óidők épületei, de talán ezért otthonosabbnak tűnnek, könnyebben befogadhatók, megélhetők. A színek élénkek, de tompábbak, mert a narancssárgák, vörösek és lilák egyaránt megkopottak.

A nehézkesen járható macskakövek melletti falak vakolata bármikor lehullhat – gondoljuk, pedig nem, valamiért mégsem málladoznak, állják az idő viszontagságait, a szubtrópusi időjárás kényét-kedvét. Természetesen így is sok a rom, mert pusztítottak itt rendesen, de még egy városfalkőben is érezzük a történelmet, a La Plata ellenőrzése miatti csaták vérezüst tétjét.

A portugál idők szűk utcái valóban kacskaringóznak, általában csak néhány házból állnak, aztán jön egy terecske, vagy barna városfalkő-épületek, -romdarabok. A főtér is teljesen szabálytalan, egyik mellékutcája a legendás Sóhajok utcája (Calle de los Sospiros) pedig kategóriájában a leglepusztultabb, annyira az, hogy pont attól egyedi és csodaszép. Coloniaban leamortizálódik a klasszikus szépségeszmény, megértjük, miért gyönyörű a népmesék rút kiskacsája. Itt nem szórakoznak költséges felújításokkal, minden úgy áll, ahogy a portugálok és a spanyolok hagyták. Nincs semmi művi, nincs utánérzés, csak a színtiszta, hamisítatlan eredeti.

Az egyik legkülönösebb képződmény a tizenkilencedik század második felében épített, és a hajóknak fehér helyett vörössel jelző világítótorony és a körülötte lévő, kései tizenhetedik századi Szent Ferenc kolostor romjai.

Két viszonylag épen maradt fal és kövek erre-arra.

A torony és a hajdanvolt kolostor egyáltalán nem passzol egymáshoz, mégis tökéletes szimbiózist alkotnak, uralják a városképet, már ha egy olyan minimál település esetében, mint Colonia egyáltalán van értelme ilyenről beszélni. Egyébként meg is mászhatjuk a száznál valamivel több lépcsőt, a tetőről csodás a kilátás, tiszta időben állítólag Buenos Aires is látszik.

Tiszta volt, amikor felmentem, de semmit nem észleltem az argentin fővárosból. Az óvárosra viszont jó a rálátás, csakhogy az utcák és az épületek zömét takarják a fák. Fentről olyan, mintha óriási csodapark – portugál-spanyol angolkert? – lenne az egész.

Mindeközben Coloniaban semmi nem hívja fel látványosan a környezetvédelemre a figyelmet, mintha a vérükben lenne, és ösztönszerűen cselekednének, s akadályoznák meg a káros gázok kibocsátását. Colonia így Uruguaynak nemcsak koloniális, hanem „zöld” ékköve is. (Még egy fontos infó a két hódítónép kapcsolatairól: Paraguay keleti, uruguay legészakkeletibb és Brazília legdélkeletibb részén keveréknyelvet, portuñolt beszélnek a helyiek.)

Az óváros egy óra alatt bejárható, a múzeumok jelentéktelenek, felesleges időzni velük. A székesegyház – Ouro Pretoval ellentétben, csak egy van – a maga egyszerű stílusával, letisztult, és épp ezért magával ragadó belsejével, de az egész ájtatos hely a belső tér ellenére sem hagy maradó nyomot bennem.

Egyik kört tettem a másik után, igyekeztem magamba szívni az érzést, a hely szellemét, megragadni, pillanatképekké rögzíteni elmémben az eltűnt időt. Nem a kolonializmus ragyogását, mert nem ragyogott itt semmi, hanem hétköznapi küzdelmeit, vért és verejtéket, hogy miért nincsenek gazdag paloták, és amik voltak, miért vannak azok is romokban.

Colonia régi házai egyszerűek, mintha csak szegények lakták volna őket, hiányzik belőlük a barokk nagyság – pedig akkor épültek –, nincs bennük semmiféle rokokó játékosság. Műemlékek persze, de mégis élnek, és látva őket, könnyen elképzeljük lakóik munkáját, dolgos hétköznapjait, azt hogy túl sokat hadakoztak, romboltak.

Külföldi turisták ide is csak elvétve jutnak el, három nap alatt mindössze egyszer hallottam angol szót. A borult-esős csütörtök kivételével gyönyörű volt az idő, a La Platán egész elképesztő naplementéket láttam, különösen a kedd esti tetszett.

Sejtettem, hogy nem lesz rossz, de a valóság minden elképzelésemet felülmúlta, a mostani úton talán csak a karibi partokon voltak hasonló élményeim, de Colonia azokat is felülmúlja. Két éve a Húsvét-szigeten és az észak-perui Máncoraban, még régebben Huahinéban (Francia Polinézia), Manilában, a Mekong melletti, laoszi Luang Prabangban és a bali Uluwatu szentélynél éltem át valami ilyesmit. A hálás közönség megtapsolta, amikor a távoli vízfelületen apró narancssárgás-vöröses ponttá zsugorodott, majd végleg alábukott az égitest.

Első este a fákkal övezett, összevissza ligetszerű főtéren utcaművészek, táncosok, bohócok, slapstick komédiások adtak elő darabokat, zongorista és alkalmi lemezlovas kísérte őket. A DJ inkább csak gombokat nyomogatott, a klasszikus zenékhez semmit nem adott hozzá, nem vett el belőlük.

Amikor a táncszínház produkcióján felcsendült Pachelbel Kánonja, és a testek ritmikusan, a zenével harmóniában egymásba fonódtak, majd szétváltak, aztán a mozdulatsorok ismétlődtek, és csak lassan variálódtak, könnyes szemmel videóztam a jelenetet: ugyan őket néztem, de egy távoli vörös cica gyönyörű arcát láttam helyettük.

Másnap már nem léptek fel, aztán csütörtök hajnalban a Whatsapp-ra ébredtem, és ránézve a Limából érkező üzenethez mellékelt képre, egyértelmű volt, hogy nagy a baj, Európában újra háborúznak, az oroszok még ürügyet sem gyártva támadták meg Ukrajnát.

Az ókori Róma és a zsarnokgyilkosság elmélete, Brutus és Cassius ugrottak be. Az én Leókám halott, pedig megérdemelné, hogy évekig éljen még, s eközben Vlagyimir Putyin, a lárvafejű és kígyószemű egykori KGB-ügynök él (bár látszik rajta az elődökön, például Brezsnyeven is eluralkodott szenilitás), és már a puszta létezésével, a Szovjetunió felélesztésének gondolatával is meggyalázza a demokráciát, a szabad és emberhez méltó létet. Ha valakinek, neki aztán tényleg régóta halottnak kellene lennie, mert méltatlan az életre, és valamelyik titkosszolgálat, kortárs Brutus és/vagy Cassius simán végezhetett volna vele. Vagy egy hobbigyilkos.

Uruguay messze van Ukrajnától, Latin-Amerika nyugodt, saját problémáival küszködik, de figyel,

és igyekszik elkerülni az orosz befolyást. Miután Gustavo Petro, az idei kolumbiai elnökválasztás legnagyobb esélyese közölte, hogy ha nyer, felveszi a kapcsolatot Maduroval, a helyi sajtó egy része máris új Venezuelától és muszka ügynököktől retteg. A három helyi latorállamot, Kubát, Venezuelát, Nicaraguát és az ottani orosz kapcsolatokat emlegetik.

Putyin tömeggyilkos árnya, mint Szauroné, durván a világra vetül. A KGB mindig figyel, lárvája szenilisen is közveszélyes, köztörvényes, csak egy Brutus és/vagy Cassius hiányzik a Copacabana helyett a kijevi Majdanon megrendezésre kerülő karneválról. Nekem meg irány Buenos Aires.

Latin-Amerika most békésebb és biztonságosabb, mint a háború dúlta Európa. Köszönjük, Szovjetunió.

NYITÓKÉP: Sétálóutca Colonián. FOTÓ: Kömlődi Ferenc