Mi marad a legendából, ha lehántjuk?

Szerző: Járvás Péter
2022.02.26. 18:21

Milbacher Róbert irodalmi ismeretterjesztő könyvében a legendák lebontásán keresztül magát a történelmet kelti életre.

Mi marad a legendából, ha lehántjuk?

Amikor általános iskolás voltam, gyakran tettünk kollektív látogatást a nagykőrösi Arany János Múzeumban, ahol van egy Fadrusz-szobor a farkasokkal küzdő Toldi Miklósról – és így belegondolva lehet, az a szobor csinált belőlem javíthatatlan kétkedőt. Mert amíg a versben Toldi eposzi csatára kényszerül a nádi toportyánokkal, addig a szobor mit ábrázol? Hogy egy pucér férfi megfog egy akkora kutyafélét, mint egy palotapincsi, és agyonver vele egy másik palotapincsit, akinek szemmel láthatóan semmi kedve a jelenetben szerepelni. Ez volna az igazi Toldi? Apró termetű blökik végzete?

No most van ez a nagyon szimpatikus angolszász műfaj, amit úgy hívnak, hogy „edutainment”. A magyar nyelv az ilyet „szórakoztató-ismeretterjesztő”-nek hívja.

Lényege, hogy egy bizonyos tudományos területet egy extrovertált, de hiteles személyiség megpróbál olyan lendülettel előadni, hogy a postások, a kamionsofőrök, no meg a bolti eladók (összefoglaló nevükön: laikusok) úgy érezzék, hogy hoppácska, most aztán picit tudósok lettünk mi is. Ez a műfaj alaphangon közérthető, de óhatatlanul leegyszerűsítő (le is nézi érte a „magas” tudományosság), hisz olyan témaköröket kísérel meg parasztos egyértelműséggel összefoglalni, amiken egyetemi docensek képesek évtizedekig tépni egymás szakállát.

Az „edutainment” ezzel együtt megfizethetetlen adomány, egyszerűen azért, mert az ún. „köznapi nyelv” és a tudományos szóhasználat között kialakult bitang nagy szakadékra szándékszik függőhidat építeni, emlékeztetve minket, hogy ugyan lövésünk sincs arról, eszik-e vagy isszák a deriválszámítást meg a kvantumfizikát, de ettől függetlenül a deriválszámítók és kvantumfizikusok is olyan emberek, mint mi, akikkel akár meg is érthetnénk egymást. (Mondjuk a kvantumfizikusok szerintem egymást sem értik, de ezen most lendüljünk túl.)

Az „edutainment” felettébb népszerű, mert úgy tudunk elégetni egy rakás időt szórakozásra, hogy közben azzal álltathatjuk magunkat, okosabbak is lettünk. Nem csoda, ha Magyarországon is szívesen felszállnának erre a vonatra.

Itt van például Nyáry Krisztián, aki az irodalomtörténetet akarja olyasformán interpretálni, mintha az valami elképesztően vagány dolog lenne. (Merthogy tényleg az, tegyük hozzá gyorsan.) Rövid, emészthető adagokban tálalja sztorijait, exkluzív kivitelezésű könyvformátumba csomagolva, mi pedig lapozgatás közben úgy érezzük, nem csak egy sima könyvet kaptunk a pénzünkért, hanem teleportkaput a híres emberek budoárjába. Simán meglebegteti például Kölcseyről, hogy meleg, holott erről a kérdésről azért a Kölcsey-kutatók finoman szólva sem mernének egyértelműen nyilatkozni – ezzel persze vélhetőleg áthágja az ismeretterjesztés erkölcsi határait, de sebaj, legalább beszélünk Kölcseyről, meg beszélünk olyan kérdésekről, mint a homoszexualitás. Igaz, a mai kor kontextusába helyezve – következésképp inkább a jelenről állítva valamit, mint bárkiről a XIX. században.

De miért is beszélünk most erről?

A Legendahántás című könyvet, amit Milbacher Róbert írt, akár nevezhetjük „edutainment”-nek is. Az alcíme mintha kérné, hogy így tegyünk: „50+1 irodalmi tévhit”. Kétségtelen, Milbacher eszközöl némi vérfrissítést, amikor összeköti a XIX. század irodalmát a populáris kultúrával – többek között beengedi a szövegbe Dopeman Bazmeg c. kortárs klasszikusát, hadd érezzük a párhuzamot a Himnusszal. Ugyanakkor a „szórakoztató-ismeretterjesztő”-ből ő inkább az „ismeretterjesztés” mellett tenné le a voksát.

Kerüli a bulvárt – például ha szóba kerül a mindannyiunkat foglalkoztató kérdés, miszerint csajozott-e Arany, hát csak azért kerül szóba, hogy a szerző kifejthesse: NEM.

Igazából azt se merném mondani, hogy a kötet valóban „tévhiteket” tartalmaz. Persze felszámolódnak bizonyos meggyökeresedett balvélemények, amelyeket te is, én is rosszul tanultunk a suliban, de a szerző érdeklődése gyakran olyan marginálisnak tűnő filológiai kérdések felé fordul, mint például a „pártos honfivér” szókapcsolat valódi jelentése a Walesi bárdok c. balladában. Állíthatjuk-e, hogy Magyarországon mindenki vágyik tudni, mit is jelent pontosan ez a „pártos” szó? Súlyosbítva ezt azzal, hogy Milbacher sem állítja, hogy tudja – legfeljebb van egy hipotézise, amit meg akar osztani velünk. Nos, szerintem nem állíthatjuk. Megvagyunk anélkül, kösz.

Érdemes továbbá figyelmeztetni a reménybeli olvasót arra is, hogy az „50+1 irodalmi tévhit” alcímből nemcsak a „tévhit” szóval lehet vitatkozni, hanem szemére vethetjük azt is, hogy elhallgatja, itt nem egy általános irodalmi tablót kapunk majd, hanem nagyon is szűket: pusztán a XIX. századot.

A kötet zömét Petőfi és Arany foglalja be magának – még kapunk egy-két szösszenetet Kármán Józsefről, Kölcseyről, Vörösmartyról és Tompa Mihályról, de tényleg ennyi.

Többet adott, mint vártam

És ezzel nagyjából mindent elmondtam a kötetről, amibe bele tudtam kötni, úgyhogy merész ritmusváltással kijelentem: nagyon szerettem. És egyben elképesztően fontosnak is tartom. Egyszerűen azért, mert a XIX. század, a reformkori politikai-kulturális forrongása valóban egy olyan közeg, amiről bámulatosan keveset tudunk. Ez persze kényelmes, ha a '48-as forradalom politikai kisajátítása a cél, mert a nem-tudással üdvösen eltakarhatjuk annak komplexitását és kétértelműségét.

Vagy itt van ez a szerencsétlen Petőfi, aki alighanem vezeti a „legtöbb hatalmi aktor által kisajátított magyar költő” toplistáját.

Volt már szegény osztályharcos, újabban meg konzervatív hérosszá nemesítenék, mindkét megközelítés lefaragná róla, ami nem illik saját értelmezési tartományába – vagyis mindent, ami emberi. Szobrot akarnak csinálni a Sanyiból, örök időkig arra kárhoztatnák, hogy a messzeségbe szegezze pengeéles pillantását, miközben arra gondol, hogy... hát, hogy mire gondol, azt majd a kulturális államtitkár úr megmondja.

Milbacher viszont ezt a szobrot leléptetné a talapzatról. Rövid skiccei visszaváltoztatnák emberré azt, akit kanonizáltunk, akit mítosszá tettünk. Ez az ember nem feltétlenül kellemes arc: hiú és kötekedő, nem szeretnénk vele egy kollégiumi szobában lakni – de lényegesen izgalmasabb figura, mint a belőle kreált Szent Halott.

Amúgy én nem is annyira a Petőfiről, hanem az Aranyról szóló szövegeket olvastam örömmel. (Le merném fogadni egy túrós batyuba, hogy Milbacher is szívesebben foglalkozott vele. A szerzőt e könyv alapján olyan alaknak tartom, aki úgy merülne el az Arany-balladák csodásan sokrétű mélységeiben, hogy hat barlangi mentő sem tudná felhozni onnan.) Ez talán nem független attól, hogy Nagykőrösön nőttem fel, ahol alig volt olyan közintézmény, amit nem Aranyról neveztek el.

Jellemző, hogy mivel a helyi gimnázium lestipistopolta magának az Arany János szókapcsolatot, a szakközép egy furfangos huszárvágással Toldi Miklós nevét vette magára.

Mindezt azért, mert a Nagy Költő eltöltött kilenc évet egy olyan mezővárosban, ahol más híres ember valamiért nem akart kilenc évet eltölteni. Mindenesetre az Arany-legendárium számomra napi tapasztalat volt, hallottunk Petőfi és Arany kristályfényű barátságáról, és megtudtuk azt is, hogy Arany ugyan nem méltóztatott elesni a harcnak mezején, de azért tökösen odaordította az asztalfiókba, hogy „vesszen Eduárd”. Bele is őszült Ferenc József az áthallásba!

Milbacher megteszi azt a szívességet, hogy letisztogatja ezeket a legendákat, mi pedig látjuk alatta, ami a legendánál sokkal mozgalmasabb: azt, hogyan is éltek, milyen döntési helyzetekkel szembesültek ezek a pacákok a XIX. század derekán. Mert Milbacher, ha személyekkel is foglalkozik, valójában legendahántásain keresztül magát a történelmet kelti életre. Nyilván nem lehet célja, hogy átfogó korszakvázlatot adjon (a műfajba ez nem is igen fér bele), de tudásszilánkjait lelkiismeretesen alkotja meg és frappánsan rendezi össze – ha nem is minden kérdésünkre ad választ, azért megvillantja, milyen érdékes kérdések is ezek.

Annyit unatkoztuk már végig a Szózatot, a Nemzeti dalt, vagy akár a Walesi bárdokat – most viszont Milbacher olyan gusztussal emlegeti őket, kedvünk támad elővenni őket, és megkeresni bennük az elveszett jelentést. Megszagolgatnánk a finom dohszagot lehelő köteteket, hogy érezzük: ez nem csak papír, ez gondolat, meg élet.

Összegezve: nem pontosan azt kaptam a kötettől, amit vártam. Inkább többet.

Járvás Péter
Járvás Péter Vendégszerző

Többnyire épp olvasok valamit. Sorvezetőm az élethez: ha valamit bóknak lehet venni, akkor azt bóknak kell venni.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek