Ukrán-orosz konfliktus: amit már láttunk korábban, és amit még soha

Szerző: Fekő Ádám
2022.02.22. 18:19

Oroszország újraértelmezte a háború kifejezését, ami miatt nehéz bármihez is hasonlítani a helyzetet. Az viszont, ahogy tagadja az ukránok létezését, tényleg a legsötétebb időkre emlékeztet.

Ukrán-orosz konfliktus: amit már láttunk korábban, és amit még soha

Nem kérdés és persze nem is jogtalan, hogy a következő hetek és hónapok legalább annyira fognak szólni az ukrán-orosz konfliktusról, mint az április választásról, sőt, valószínűleg több alkalommal is fognak szólni egyszerre mindkettőről.

Abból, ami keleti szomszédunkban alakul, simán kijöhet egy olyan katasztrófa, amit a délszláv háború óta nem látott Európa.

Ez különösen annak fényében ijesztő, hogy az európai kollektív tudat még azt sem tudta feldolgozni, annyira el volt foglalva a II. világháborús trauma feldolgozásával, ami ráadásul jelentős részben az I. világháborús traumák miatt robbant ki.

Az Ukrajna keleti részén eluralkodott helyzetet látva természetes, hogy az ember kapaszkodót keres, és valami megnyugtató párhuzamot a múltból, ami arra utalna esetleg, hogy valami csoda folytán minden rendben lesz a Budapesttől egynapnyi autózásra elhelyezkedő környéken, de

az a helyzet, hogy mostanra szinte lehetetlennek látszik bármiféle pozitív végkimenetel.

A helyzet ugyanis nagyrészt új, viszont ha mégis találunk tiszta párhuzamot az 1900-as évek eseményeivel, azok is mind arra utalnak, hogy itt valami sokkal rosszabb következik. A cikkhez főleg Anne Applebaum, Timothy Snyder és Ivan Krasztev és Stephen Holmes egyes könyveit vettem alapul.

Ami teljesen új…

A világháborús, a keleti blokkban pedig még az utána közvetlenül érkezett diktatúrák okozta trauma sokszor félrevisz: a háborúról alkotott elképzeléseinket alapvetően határozza meg a náci Németország a maga gyors akcióival. A háború az olyan, mint 1939-ben volt, és ezt erősítik a világ legszomorúbb felén látottak, ahol tényleg nagyjából hasonló. 

Azt viszont sokan elfelejtik, hogy épp az elmúlt évszázadban fejlődött földindulásszerűen annyira gyorsan a világ, hogy nemcsak a fegyverek, de minden más is átértelmeződött. Háborúzni egészen komplex dologgá változott mostanra: az ukrán értelmezés szerint ők például már 2014 óta állnak háborúban Oroszországgal (akkor csatolták el egyoldalúan a Krímet, majd erős támogatást adva robbantottak ki szeparatista felkeléseket Donyeckben és Luhanszkban),

Oroszország viszont úgy általában kapásból tagad bármit azon túl, hogy a Krím márpedig orosz föld.

A 21. század orosz hadviselésének egyik fontos újdonsága, hogy egyszerűen tulajdonképpen nem ismerik el, hogy hadviselés történne: csak az elmúlt hónapokban nagyjából naponta ismételték el, nem terveznek semmiféle beavatkozást, most pedig épp békefenntartóknak hívott alakulatokat küldenek a két eleve csak miattuk létező szakadár népköztársaságokba.

A területek jelentős része már eddig sem esett gyakorlatban az ukrán állam fennhatósága alá, a minszki egyezményben rögzített tűzszünetet pedig rendszeresen megsértették,

de az oroszok a saját világukban most a saját nemzetüket védelmezik meg mégis azzal, hogy újabb katonákat küldenek egy másik ország területére.

A posztfaktuális háború minden jel szerint tényleg a 2010-es évek putyini találmánya:

a saját közönségének ugyanis Oroszország nem agresszor, hanem valamiféleképpen áldozat lesz, ami harcol az érdekeiért.

Ebbe már bele van keverve a nemzeti sovinizmus, az LMBTQ-ellenes propaganda (2014-ben az egyik legstabilabb pontja volt a támadások igazolásának, hogy a Nyugat elkorcsosítaná orosz és ukrán testvéreiket),

és az a maró gúny, ami most már hagyományosan határozza meg az orosz politikai cselekvést.

Amire Ivan Krasztev politológus korábban rámutatott, az csak erősödött mostanra: Vlagyimir Putyin görbe tükröt tart a nyugatiaknak, kifejezéseket vesz át és tölti fel őket egész más tartalommal (például civil szervezetek, szólásszabadság, szuverenitás, stb.). 2014-ben már egész mondatokat vett át a Krím annektálásakor a szerbiai bombázást indokló 1999-es amerikai nyilatkozatokból.

Amikor az Egyesült Államok és több ország hazahívta diplomatáit Kijevből, Oroszország is megtette ezt, azzal indokolva, felkészülnek ezzel egy esetleges kijevi provokációra.

Az orosz fél uralja, vagy legalább is összezavarja a nyelvet: amikor saját olvasatban felszabadítók a bevonuló katonák, akik az amúgy közben tényleg erősödő ukrán radikális nacionalizmus ellen harcolnak, akkor nem kell betartani az elvileg létező játékszabályokat sem. És nem kell beismerni, hogy háború van.

További újdonság az 1900-as évekhez képest, hogy az orosz agresszió mögött valójában semmiféle ideológiai megfontolás nincs: a Szovjetuniónak volt ajánlata az őt követők számára, még ha viszonylag gyorsan kiderült, hogy az az ajánlat rossz.

Vlagyimir Putyin országának viszont nincs semmije azon kívül, hogy be akarja bizonyítani a saját lakosságának, hogy a Nyugat is pont olyan képmutató és korrupt, mint ők, tehát felesleges változtatni.

Létezik valamiféle ködös elképzelés az európaihoz képest eltérő orosz világról, amihez Ukrajna egy része inkább csatlakozna a Nyugat helyett, de ez az ideológia annyira ködös, hogy egyszerre érzi magáénak a sztálini nosztalgiában élő néni és a fehércipőfűzős neonáci is, hiszen nincs vezérelve azon kívül, hogy a maguk oroszos módján intézik a dolgokat.”

Mivel nincs ajánlat, marad a rombolás, és mivel nincs se pénz, se akarat totális háborúra, marad a függőségi állapot.

Objektíven nézve tényleg nehéz úgy gondolni, hogy Berlin (csak hogy egy másik súlyos dolgokat megélt várost hozzunk példának) ne tudna mindenben jobb ajánlatot adni, mint Novoszibirszk, ezért marad az aknamunka.

Oroszország a Donyeckkel és Luhanszkkal együtt összesen öt szakadár államot tart fenn katonai erővel és pénzzel, mind az ötöt azért, hogy a területi viszályok miatt eszükbe se jusson a nyugat felé kacsingatni azoknak az államoknak, amiknek egy része felett átvették az ellenőrzést a szakadárok:

Dél-Oszétia és Abházia Grúziát hivatott távol tartani ettől, a Dnyeszter Menti Köztársaság létezése pedig Moldova számára teszi lehetetlenné a Romániával való egyesülést, így egyúttal a csatlakozást az Európai Unióhoz.

A nyugattól távol tartandó országoknak semmiféle szebb jövőképet nem ajánlanak a nyugatinál, sőt, jövőképet sem nagyon ajánlanak. Mindössze az erőviszonyok konzerválása a cél, az érintett népeket nagy ívben megkerülve. Ez az ideológiai hiány az, ami miatt az oroszok egészen változatos oldalról szereznek támogatókat más országokból, legyen az rendszerkritikus szélsőbal vagy szélsőjobb.

Mindeközben továbbra is vannak belpolitikai mozgatórugói is az orosz produkciónak: ahogy Timothy Snyder kortárs történész megjegyezte,

leggyakrabban azoknak az országoknak van látványos külpolitikája, akiknek nincs igazán társadalompolitikája.

A Krímet Putyin nem is annyira a félsziget kikötői miatt foglalta el, hanem azért, hogy visszahozza az orosz birodalmi érzetet, magához csatolja az akkoriban épp Alekszej Navalnij felé kacsingató orosz nacionalistákat, és ezzel javítson csorbuló népszerűségén úgy, hogy a minden szinten diszfunkcionális orosz társadalom évtizedek óta létező problémáihoz egyáltalán ne kelljen nyúlni.

A maga nagyhatalmiságát fejben visszakapó orosz léleknek kevésbé jut eszébe feltenni a kérdést, hogy amúgy miért él átlagosan átválta 200 ezer forintnyi rubelből úgy, hogy épp a fél világ Oroszországtól szeretne gázt venni.

Ami most történik, az tulajdonképpen Putyin politikájának őshúzása: már a második csecsen háborút is jelentős részben azért robbantotta ki, hogy az oroszok erőskezű zsenit lássanak majd benne, a későbbi orosz erősködések tulajdonképpen ennek az upgrade-elt, és külföldre importált változatai. (Putyin hatalomrakerülését és a második csecsen háborút bővebben ebben a cikkben mutattuk be.)

Háborút tehát szavakkal, kiberfegyverekkel és minden mással is vívnak már fegyverek mellett,

épp ezért a győzelem is képlékenyebb: az eddigi képből az jön ki, hogy Oroszországnak tökéletesen megfelel egy bábállam is, hiszen az ukránok miatt is csak akkor kezdett el aggódni, amikor azok elüldözték a hozzá mindig lojális Viktor Janukovicsot.

…és amit már láttunk

Messzebbről nézve mégis van pár dolog, ami emlékeztet a történelem órákon tanultakra: Adolf Hitler nagy dobása nem csak a technológiai fejlődést kihasználva lezavart villámháborúk voltak, a háborúk ugyanis a hagyományos” verziókban felépítve sem így néztek ki. Voltak hódítók, voltak birodalmi elképzelések, de alapesetben a támadó fél maga alá akart gyűrni egy másik államot. Hitler nagy újdonsága az volt, hogy ő a leigázott államok jelentős részének egyszerűen nem ismerte el a létezését.

Ahol pedig nincs állam, és a terület valójában valaki más jogos tulajdona, ott nem is kell vacakolni az úriemberkedéssel, és nincs is kit elleségként tisztelni.

Hitler éveken keresztül építette fel azt a német állampolgárok szemében, hogy Lengyelországnak nem is kellene léteznie. Ebben a narratívában az öt éven keresztül szövetségesként létező Lengyelország 1939-es lerohanása előtt Lengyelország a németek elnyomója lett, ami a létezését is csak az első világháború utáni területi rendezésnek köszönheti. De hasonló kreatúrának tekintette Csehszlovákiát is, amit következetesen egységesen Szudétaföldnek hívott, ezzel is jelezve, hogy itt valami el van rontva.

Vlagyimir Putyinban nemcsak az ismerős, hogy ő is egy történelmi összeomlást (I. világháború elvesztése vs Szovjetunió szétesése) követő igazságtalanságot javítana ki szavaiban: hétfő esti beszédében egészen ijesztően hasonló retorikát ütött meg az 1930-as évek németeivel, amit ráadásul pontosan ugyanebből az alapállásból épített fel.

Mint elmondta, Ukrajna maga csak Lenin miatt jött létre, a területének nagyrészét pedig Sztálintól és Hruscsovtól kapta. Ebben az érvelésben egyébként annyi igaz, hogy a Szovjetunió a kezdetekkor kifejezetten támogatta és erősítette az ukrán nemzeti identitás kialakulását, használatos lett az ukrán nyelv, megismerhették a hazafias ukrán költészetet.

Ennek viszont később semmi nyoma nem maradt, a holodomor idején pedig már tudatosan pusztították minden megnyilvánulását, ahogy az is szovjet fejből pattant ki, hogy ukránok eleve nem is igazán léteznek, és a nyelvük csak az orosz egyik dialektusa.

Ugyanezt a narratívát járatta csúcsra Putyin mág 2021 nyarán megírt kissé zavaros történelmi elemzésében: az orosz elnök konkrétan kijelenti, hogy ukrán nép nincs, egyúttal pedig azt, hogy talán mégis van, de ez csak külső erőknek köszönhető, amik nélkül viszont tényleg nem lenne. Hogy ez mekkora félreértés, arról érdemes elolvasni Sz. Bíró Zoltán elemzését.

Ez a gondolat pedig legitimálja is azt, ami napjainkban történik:

ha nincs nép és állam, akkor Oroszország is csak a jogos jussát veszi vissza, hogy újra együtt lehessen a két testvér.

Még akkor is, ha az egyik testvér évek óta látni sem akarja a neki eddig mindig csak nyomort hozó bátyját.

KIEMELT KÉP: Ukrán katonák Kelet-Ukrajnában. FOTÓ: Eugene Silkin, Ukrán Védelmi Minisztérium / Wikimedia Commons (CC BY.SA 2.0)

Fekő Ádám
Fekő Ádám Az Azonnali újságírója

Hétközben újságíró, hétvégén boldog ember. Akár ugyanabban a mondatban is szívesen okoskodik a magyar futball izgalmairól és a populizmus veszélyeiről, emellett nagyon szereti a szovjet jellegű épületeket.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek