Az orosz-ukrán válság nem a Nyugat hibája, hacsak nem tévedtünk mindannyian

Budapestről vagy Varsóból nézve egész egyszerűen nem lehet a NATO bővítéséről úgy beszélni, hogy „elfelejtjük” megemlíteni, hogy ez a térség választóinak demokratikusan megfogalmazott akarata volt. Lehet, hogy a világot mindig is a kicsiken átgázoló nagyhatalmak irányították, de nekünk innen Közép-Európából nagyon kell akarnunk, hogy ez ne így legyen a jövőben. Ez pedig úgy nem fog menni, hogy önként és dalolva átvesszük egyik vagy másik nagyhatalomnak a saját érdekeit szolgáló perspektíváját.

Nem lehetett azt mondani, hogy a szónoknak nagy sikere volt hallgatósága körében. Talán a sűrű adventi időszak, az évvégi hajtás vagy az ebéd előtti időpont okozta, de a parlament elnökének meg kellett kérnie a magyar honatyákat, hogy halkabban társalogjanak képviselőtársuk, Wachsler Tamás (Fidesz) hozzászólása alatt.

A fiatal demokraták szakpolitikusa – aki a Honvédelmi Bizottság tagja is volt – éppen azt fejtegette, hogy Magyarország mielőbb a NATO tagja szeretni lenni, amit Moszkva közismerten ellenzett. Miután Gál J. Zoltán házelnök rendet tett, Wachsler a következőképp összegezte a magyar perspektívát:

„bár szeretnénk, hogyha Oroszország helyeslésével találkozna a NATO kibővítése, de semmiképpen nem tesszük függővé a szándékunkat ezektől a tényezőktől; tehát Magyarország függetlenül ezektől a tényezőktől, mindenképpen csatlakozni kíván a NATO-hoz.”

1994. december 5-e volt, délelőtt negyed tizenkettő.

A perspektívaváltás nagyon fontos képesség a magánéletben és a politikában egyaránt. A perspektívaváltás során egy másik személy vagy ország nézőpontjából közelíti meg az ember a dolgokat: kvázi a másik bőrébe bújik egy időre, anélkül, hogy azonosulna vele. A cél az, hogy megértse és átélje, hogyan látja a másik a mindkettőjüket foglalkoztató kérdést.

Napjaink egyik meghatározó biztonságpolitikai kérdésében, az orosz-ukrán konfliktus kapcsán például egy sikeres perspektívaváltás érdekében

meg kell érteni, hogyan élte meg a mai orosz vezetés az elmúlt 30 évet a Szovjetunió széthullása óta, benne a NATO keleti irányú bővítésével.

Legutóbb éppen az Azonnalin Szalai Máté így foglalta össze az orosz perspektívát: a nyugati intézmények hidegháború után folytatott „terjeszkedése” Oroszország számára fenyegető tendenciát jelentett, ráadásul mindez csak a folyamat kezdete volt: „a NATO és az EU azóta is igyekszik nyújtani a kezét a posztszovjet térségben, az orosz határokhoz igen közel.”

Ami tehát a nyugatról nézve bővítés, keleti perspektívából nézve terjeszkedés.

Hasonlóképpen érvelt az orosz-ukrán válság kapcsán számos magyar sajtótermék, méghozzá politikai oldaltól függetlenül: a NATO „túlterjeszkedett”, vélte a Mérce; a „NATO agresszív terjeszkedéspolitikáját” kárhoztatta a Magyar Nemzet; 1991 után a NATO egészen az orosz határokig terjeszkedett, Moszkva most csak ezt próbálja ellensúlyozni, emlékeztetett a 888.hu által megszólaltatott szakértő.

Ezt a perspektívát hangsúlyozza a nemzetközi politika két elismert és világhírű amerikai szakértője, Stephen M. Walt és John Mearsheimer is. Mearsheimer YouTube-on található „Ukrajna a nyugat hibája” című előadását 5,4 millióan nézték meg eddig; Walt vonatkozó cikkét az Országút foglalta össze, lényege, hogy a Nyugat (elsősorban Amerika) magára vessen, amiért Oroszország határaihoz terjeszkedett. Moszkva sosem fogja engedni, hogy Ukrajna NATO-tag legyen (ennek jelenleg amúgy is nulla az esélye, hiszen Oroszország megszállva tartja az ország egy részét). Helyette az lenne a megoldás, ha az ukrán nép és vezetői „ráébrednének” arra, hogy semlegesnek kell lenniük.

Ennek a perspektívának azonban éppen itt van a végzetes gyengéje: a népnél.

Muszáj ugyanis mindenkit arra emlékeztetni, hogy a NATO bővítése demokratikus úton, az érintett államok kifejezett kérésére következett be. Demokratikusan megválasztott kormányok és parlamenti képviselők döntöttek, több országban a csatlakozás előtt népszavazás is volt a kérdésről – hazánkban például 1997 novemberében. A szavazáson részt vevő majd négy millió magyar 85 százaléka igennel szavazott.

Ma az a helyzet, emlékeztett Facebook-oldalán nemrég a térség szakértője, Bendarzsevszkij Anton, hogy

vélelmezhetően az áldásos orosz politikának is köszönhetően az ukrán nép többsége nem semleges akar lenni, hanem NATO-tag

– az ezt pártolók aránya 14 százalékról 53-ra nőtt tíz év alatt. (És igen: a NATO-csatlakozás nem volt kényszer. Meg lehet kérdezni Ausztriát, Svájcot, Finnországot, Írországot.)

Egy szó mint száz: magyar és közép-európai elemzőknek és újságíróknak különösen óvakodnia kellene attól, hogy bármilyen térségünket érintő kérdésben két szereplőre redukálják a dolgokat. Nem csak Amerika (vagy a Nyugat) és Oroszország volt és van a pályán, hanem a kettő között mintha itt lenne néhány állam a Baltikumtól a visegrádiakon át a Balkánig, és igen, Ukrajnáig. (Csak hogy érzékeltessük az erőviszonyokat: egy földrajzilag így értelmezett Közép-Európa lakossága ugyanannyi, GDP-je pedig 20 százalékkal nagyobb, mint Oroszországé.)

De ha úgy meséljük ezt a történetet, hogy „a NATO (túl)terjeszkedett Oroszország rovására”, Közép-Európa országai egyszerűen nem jelennek meg mint aktorok, választóik, politikusaik nem játszanak szerepet.

Félő, hogy ebből a perspektívából az következik: egy komoly válság esetén ez a térség mehetne a levesbe.

Tehát mintha sokaknál a perspektívaváltás egy kicsit túl jól sikerült volna. Csak míg a távoli Washingtonban talán érthetően nagy hagyománya van a kizárólag a nagyhatalmakra való fókuszálásnak, addig Közép-Európának elemi érdeke, hogy megjelenítse magát mint fontos aktor.

Budapestről vagy Varsóból nézve egész egyszerűen nem lehet a NATO bővítéséről úgy beszélni, hogy „elfelejtjük” megemlíteni, hogy ez a térség választóinak demokratikusan megfogalmazott akarata volt.

Lehet, hogy a világot mindig is a kicsiken átgázoló nagyhatalmak irányították, ahogy Walt és Mearsheimer állítják? Lehet. De nekünk innen Közép-Európából nagyon kell akarnunk, hogy ez ne így legyen a jövőben. Ez pedig úgy nem fog menni, hogy önként és dalolva átvesszük egyik vagy másik nagyhatalomnak a saját érdekeit szolgáló perspektíváját.

Ahogy Wachsler Tamás is tette majd harminc éve a parlamentben, minden szimpátia mellett maradjunk csak meg a sajátunknál.

Magunkat azért ne vegyük le a térképről.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!