Málladozó falak, kissé megkopott pompa – ilyen a világ egykori leggazdagabb városa, Manaus

Szerző: Kömlődi Ferenc
2022.02.01. 17:10

Manaust a tizenkilencedik század végi kaucsuk-bumm tette naggyá, évekre a világ egyik leggazdagabb városává, de az amazonasi gumiőrület hamar leáldozott, a város pompája megkopott, málladozó falak és a fenséges operaház emlékeztet csak a belle époque-ra. Tündérrózsák, delfinek, majmok, vízesések és barlangok – ismét Amazóniában jártam, sokadik arcaival szembesültem.

Málladozó falak, kissé megkopott pompa – ilyen a világ egykori leggazdagabb városa, Manaus

Vasárnap érkeztem brazil Amazónia, egyben a világ legnagyobb esőerdőjének szívébe, a két és félmilliós, a közhiedelemmel ellentétben nem az Amazonas, hanem az elsőszámú mellékfolyó, a Rio Negro partján hosszan elterülő Manausba, és rögtön vissza is állítottam egy órával az iPhone-t és a többit.

Brazíliában négy időzóna van, de Manaus kivételével az összes nagyvárosban érvényes, keleti-parti a „hivatalos”. A maradék kettő az ország egymással ellentétes két szeglete: keleten az Atlanti-óceáni szigetek, nyugaton az Amazonas Kolumbiával és Peruval határos részei, mint a Leticia melletti Tabatinga.

A négy időzóna az ország kontinensnyi méretéről árulkodik, mint az is, hogy a Manaus-Rio táv négy óra repülővel.

A város óriási, például a jóval népesebb Párizsnál négyszer nagyobb területen fekszik. A folyót – akárcsak az Amazonast – a spanyol Francisco de Orellana fedezte fel és nevezte el még 1542-ben. A településtől néhány kilométerre keletre ömlik egymásba a Solimões – az Amazonas brazíliai felső folyása, amit kizárólag Brazíliában hívnak így – és a Rio Negro, és itt csak az összefolyástól nevezik Amazonasnak. Ez a Vizek találkozása, a legendás Encontro das Águas.

Az országon kívül (Peruban és Kolumbiában) nincs Solimões, az „az” Amazonas, amelyet a perui Iquitos környékétől, a Marañon a „főegység” Ucayaliba ömlésétől hívnak tényleg Amazonasnak. Sok, önmagában is méretes folyó összessége, egészen döbbenetes terjedelmű vízrendszer. Ehhez képest huszadlagos, de filológusokat, nyelv- és helytörténészeket nyilván késhegyig menő vitákig izgató, egyesek által egy egész életen át tanulmányozott kérdés, hogy ki, mely ponttól, és miért onnan kezdve hívja a folyót Amazonasnak.       

A települést 1669-ben, São José do Rio Negro néven alapították, az erődöt 1832-ben léptették elő várossá, akkor kapta a bennszülött Manaós törzsre utaló, alternatív írott változat Manaus nevet.

1835 és 1840 között a mai Amazonas szövetségi állam (székhelye Manaus) területén folyt az önállósodásért, elszakadásért vívott Cabanagem forradalom. Az elnevezés kicsit erős, mert inkább kusza és kaotikus szabadságharc, és nem mindent elsöprő forradalom volt (nem söpört el semmit).

Az akkor Grão-Pará nevű tartomány lakosságának közel negyven százaléka nem élte túl a nagyon leegyszerűsítve a fekete rabszolgák, őslakos indiánok és meszticek a körülbelül tizenötezres fehér kisebbség (több mint a felük portugál volt) és a Brazil Császárság ellen vívott küzdelmét. A lázadók elfoglalták Belémet, az akkori tartományi fővárost, megölték a kormányzót és a katonai parancsnokot, majd saját kormányt alakítottak.

A felsőbb osztályok nem támogatták, hogy a terület elszakadjon Brazíliától, a „forradalmárok” pedig nem alkottak egységet, így a császári erők hamar felmorzsolták, többéves gerilla-hadviselésre kényszerítették őket. Elbuktak, és a kaucsuk-robbanásig az extrém szegény tartományban semmivel sem lett jobb a helyzet.

Manausban az operaház a fantom

A tizenkilencedik század utolsó évtizedeit és különösen a századfordulót meghatározó kaucsukkereskedés viszont annyira felpörgött, hogy

rövid ideig Manaus a földkerekség leggazdagabb városai közé tartozott.

A perui Iquitoshoz hasonlóan, csak nagyobb mértékben, ma is fellelhetők a dicsőséges esztendők mementói, kézzel fogható, tapintható a hagyaték, jellegzetesen portugál gyarmati stílusú, pszichedelikus összhatású tér melletti a valóban gyönyörű, újreneszánsz operaház, a kor csúcsra futtatott nagyzolását jelképező, mégsem ízléstelen, a huszadik században szinte végig zárva tartott, és csak 1997-ben újranyitott Amazonas Színház.

Szintén Iquitos utánérzés, hogy a belle époque utáni lepusztulás is tetten érhető – a kevésbé frekventált belvárosi részeken, azaz a színház-környék kivételével mindenhol, málladozik a vakolat, nyilván pénzhiány vagy az arra szánt anyagiak lenyúlása miatt akadoznak vagy el sem kezdődtek a felújítások, kopott és koszos, de mégis megkapó minden.

Ilyen súlyos örökséget, az elképesztő magasságok utáni mélybe hullást Manausnál több lábon álló nagyvárosok is nehezen tudnának feldolgozni.

Szétrohad, de nyomaiban máig ott a pompa, és ez adja a varázst.

Az extravagáns kaucsukbárók egymással versengtek, hogy melyikük költi el őrültebb célra a pénzt. Ha az egyik jachtot vásárolt, a másik Afrikából hozatott magának oroszlánt, a harmadik pedig eredeti champagne-ban fürdette a lovait. Nem létezett az a pénz, amit ne kerestek volna meg, így bőven akadt mit eldorbézolni.

A közpénzből finanszírozott operaház akkor tízmillió dollárba került, a tetőpaneleket Elzászból, az acélt Glasgowból, a lépcsők, oszlopok és szobrok márványát Carrarából, a százkilencvennyolc lámpát Olaszországból – köztük a harminckét muranói üvegeset természetesen a Velence melletti kistelepülésről –, a kristályokat ugyancsak Európából, a XV. Lajos korabeli belső bútorokat Franciaországból szállították hozzá, s végül

közel tizenöt év alatt felhúzták a kivagyiság, az újgazdag pöffeszkedés dómját

– tényleg csodálatos, ezt nem lehet eleget hangsúlyozni.

A harminchatezer festett mozaikból álló kupola a brazil zászlót formázza, mint egy templomtetőn, a belterek festményei az olasz ifjabb Domenico de Angelis fényképen igencsak giccses munkái. A függönyön a legjellegzetesebb helyi téma, a vizek találkozása látható, francia művész festette meg.

Az épületet sajnos csak kívülről láttam, az idegenvezetős belső látogatásra a covid miatt online kell regisztrálni, többször próbálkoztam vele, de a rendszer mindig elakadt a dátumnál. Mégiscsak Dél-Amerikában vagyunk, ahol ólomlábakon cammog az infokom fejlődés, például a 3D-nyomtatással is inkább ismerkednek csak, mintsem jól működő startupok ökoszisztémáját hoznák össze belőle, viszont a vezeték nélküli internet szerencsére majdnem mindenhol gyors, bár ez ma abszolút alap, idegenforgalom sincs nélküle.

Csűrhetem-csavarhatom a szót, de akkor is a technológia hiúsította meg, hogy belülről is lássam a hétszáz fős operaházat.

Nem mintha az opera, sőt az egész színház műfaja komolyabban érdekelne, mondjuk, a barokk operát szeretem, viszont az teljesen más volt, mint tetszés szerinti Verdi-, Puccini- vagy Wagner-opus. Az épület neve egyébként nem véletlenül színház, mert nemcsak áriáznak-kornyikálnak, hanem játszanak is benne.  

1896 szilveszterén nyitották meg, az első előadást egy héttel később, 1897. január 7-én tartották, az olasz Amilcare Ponchielli (1834-1886) La Giocondáját csodálhatta a nem feltétlenül műértő, cserében ultrasznob nagyérdemű. A gloire éveiben a Nagy Caruso (1873-1921) és az idősödő Sarah Bernhard (1844-1923) is fellépett, majd az épület mindaddig kihasználatlanul tátongott, amíg Werner Herzognak eszébe jutott, hogy sokkoló filmet készítsen a kaucsukbáró Fitzcaraldóról. A sötétrózsaszín-világosvörös operaház a Herzog-Kinski páros remekműve óta a populáris kultúra eleme.

Manausszal együtt pusztult le, ami nem látszik, mert nagyon jól karban tartják, és a falak véletlenül sem akarnak szétesni.

Az esőerdő mellett a város másik jelképe, és ma már senki sem a kivagyiságot, a pöffeszkedést, hanem a hajdani nagyságot, az eltűnt időket látja benne.

Az esőerdőhöz hasonlóan az operaház is aranytojást tojó tyúk, a turizmus bőségesen jövedelmez az anyagiakra mindig rászoruló államnak, önkormányzatnak.

A szállásfoglalással kicsit mellélőttem, az Ibis Budget Hotel minőségével nem volt probléma, hozta az Ibis Budgetek közepesnél bőven jobb szintjét, viszont három és fél kilométerre volt a központtól – tizedik emeleti ablakomból ráláttam a 2014-es világbajnokságra, három meccsre épített stadionra, ahol az angolok szenvedtek és pottyantak ki dicstelenül az első körben –, úgyhogy taxizhattam, de szerencsére olcsón. Brazíliában nincs kedvem tömegközlekedést használni, Rióban uberezni fogok – sokáig éljen a megosztás alapú gazdaság, a sharing economy –, utána pedig gyalogosan bejárható kisvárosok következnek Minas Gerais államban.

Vasárnap koradélután kifújtam magam a szálláson, majd az első utam az operaházhoz vezetett, aztán beültem a mellette lévő halétterembe, és ettem egy folyami rákos pirája (piranha, portugálul pirarucu) csodát, kuszkusszal, rizzsel, különleges mártásban. Csütörtökön visszatértem, megint piráját kajáltam, sült banánnal, mindenféle ismert és ismeretlen helyi zöldséggel, isteni lében, szóval bejött a papírforma, Manausszal brutál feljavult a brazil gasztronómia.

A reggelik szintén odavernek: svédasztalos, naponta cserélődik a választék, végre nemcsak a kötelező tojás, ami most mindössze epizodista a remek sajtos golyócskák (pãos de queijo), tonhalas szendvicsek, változatos gyümölcsök, quiche lorraine, mini pizza és mini kuszkusz, huszonötféle kalács stb. mellett. Tényleg van minden, és annyit eszem, hogy estig elég.

Manaus belvárosa, a folyóparti történelmi központ gyalog bejárható. Nincs megkopottan elegáns boulevardja, mint Iquitosnak, de lerobbantságával bármelyik pillanatban összedűlő, mégis százhúsz éve álló épületeivel, zsibajával, ricsajával együtt impozáns, abszolút szerethető. Szerencsére biztonságos is.

Amazóniai hétköznapok

A 2014-es labdarúgó világbajnokság idején a nemzetközi sportsajtó előre temette a Manausban játszó csapatokat. Elviselhetetlen klímára, a magas páratartalomra hivatkoztak, pedig a városnak és környékének az időjárása egyáltalán nem elviselhetetlen. A jelző Parana államra tökéletesen áll, a nyári Rióra is nyilván – hamarosan meglátom –, de itt-tartózkodásom alatt egyszer sem volt több harmincnál. Időjárás-ügyileg a szintén kellemes, de túl száraz klímájú Brasiliánál is jobban éreztem magam. Huszonöt-harminc fok, magas páratartalom, mindennap esik, pedig még csak nedves évszak sincs nagyon, pont ezt szeretem.

Tévhit, hogy az Egyenlítő környéke a legmelegebb, ezzel szemben a térítőknél gyakran tényleg elviselhetetlen a forróság, nem véletlenül alakultak ki ott fél- és teljes sivatagok (Szahara, Namíbiai, Kalahári, ausztrál Red Center, Atacama stb.), és most is Paraguay volt a pokol – életemben csak egyszer, az ausztrál Red Centerben, a jellegzetes és felejthetetlen monolit, az Uluru környékén jártam nagyobb forróságban –, aztán Brasiliában valamivel hűsebb, de tűző napsütéses volt az idő.

Manausban viszont jött a tipikus egyenlítői klíma, az Egyenlítő-közelség egyetlen hátulütőjével: este negyed hétkor koromsötétbe borul az ég.

Húsz perccel korábban még teljes világosság, aztán szinte szürkület nélkül köszönt be az éjszaka. Minimális változásokkal, az év minden napján ez megy. Annyit módosul csak, amennyit a hőmérséklet ingadozik: lényegében semmit. Tényleg nem értem, miért kell „elviselhetetlen amazóniai” időjárással riogatni. Még akkor sem feltétlenül az, amikor mindenféle rovaroktól, hangyáktól és pókoktól joggal rettegve, tetőtől talpig felöltözve, vízhatlan műszálas túraruhában szenvedünk, izzadunk, csorog rólunk a víz, mint a kolumbiai Puerto Nariño és a perui Iquitos környékén.

Ha már szakadó víz és egészség, álljon itt egy „szolgálati közlemény”, most már meg merem írni:

amazóniai utak előtt mindenhol ajánlják a maláriaellenes gyógyszereket. Mivel oltás nincs, ezeket célszerű szedni, viszont kifejezetten kellemetlenek a mellékhatásaik.

Akit kérdeztem, és szedte, mind rosszat mondott róluk, tudtommal kettő van belőlük. Ezeket kiváltandó valaki a doxycyclint ajánlotta, hoztam is magammal, de végül azt sem szedtem, nem éreztem, hogy bármit is kellett volna. Előtte persze tájékozódtam és gyorsan kiderült: az utóbbi évek kvázi nulla megbetegedése alapján nagyot nem kockáztatok ott, ahova megyek, ha semmit nem tömök magamba, az viszont tuti, hogy a hivatalos maláriaellenes cuccok kicsináltak volna.

Ha lenne oltás, beadattam volna magamnak, mint ahogy a sárgaláz és más trópusi bajok ellen tettem, plusz Pfizerből is van bennem három. De maláriaellenes oltás nincs, ezért felesleges rajta morfondírozni. Nem akarok tippet, tanácsot adni, döntse el mindenki maga, hogy mit tesz, egyszerűen leírom a saját stratégiámat, tapasztalataimat.

Puerto Nariño és Iquitos meghatározta a manausi Amazonas-túráimat, egyértelműen olyasmit akartam látni, amit korábban nem. Dzsungeltúrákból bőven volt részem, nappal és éjjel is, Iquitos környékén négy napot töltöttem az esőerdőben, és a kolumbiai részen is bolyongtam benne épp eleget, úgyhogy Manausnál kihagytam. Helyette megnéztem a kötelezőt:

hajókáztam a Rio Negrón, láttam a Vizek találkozását, rózsaszín delfineket, majmokat, amazonasi óriás-tündérrózsákat, őslakos törzs előadását.

Ennyire közelről korábban még nem gyönyörködtem delfinekben, teljes testük látható volt, a közös úszást kihagytam, elég volt a látvány, egy életre bennem marad az emlékképük. Utánuk következett a környék number one látványossága, amikor a Rio Negro beleömlik a Solimõesbe, magyarán az Amazonasba.

A perui és különösen a kolumbiai részen is nehezen fogtam fel a mérhetetlen víztömeget, ami Manausig szinte megduplázódik.

De ez a döbbenetnek, a fantasztikus látványnak csak a kisebbik része, a nagyobbik a színjáték (színek játéka), ahogy a jellegzetesen világosbarna Amazonas és a jóval sötétebb Rio Negro egymásba folyva képez még végtelenebb vízfelületet.

A folyók ugyan egybeállnak, a színek viszont kilométerekig nem: mintha két víz folyna egymás mellett, olyan szabályosan különül el egymástól a barna és a kékesszürke. Ha nem látom a saját szememmel, azt mondanám, ilyen nincs, hibátlan a Photoshop, egyre pontosabbak a képszerkesztő programok.

Egyelőre azonban a természet a legtökéletesebb képszerkesztő.

Jellegzetes amazóniai faházak, a folyóból kiálló fák és más növények, gyönyörű zöldek mellett húzott el a kishajó, majd egy vízi étteremben svédasztalos ebéd következett, random válogatott halakat ettem, ízlettek, két paranai lánnyal beszélgettem közben, évekig éltek Londonban, egyikük Budapesten is járt, másnap mentek négy napra a dzsungelbe.

Ebéd után bohókás majmokat néztünk, jól elszórakoztattak mindenkit, és még lopni sem akartak, majd kicsit beljebb haladva, nyugalmas tavacska tárult elénk, jellegzetes óriási tündérrózsákkal. Remélhetőleg még sokáig látjuk, és ilyennek látjuk őket, de sajnos Brazília elnökével az élen mindent megteszünk ellene (októberben lesznek a választások, addigra Kolumbiában is nagy valószínűséggel túl leszünk a baloldali fordulaton).

Órákig kontemplálódtam volna a csendes és színügyileg teljesen szabályos vízfelületben, a szabálytalan fákban és a tündérrózsákban, de menni kellett, az egyik mellékfolyóhoz közeli indián törzshöz, a Kolumbiából Brazíliába, s talán visszavándorló tuyukákhoz.

Tánccal végződő zenés showt adtak elő fúvós és ütős fahangszereiken, a turistás képekről ismert tipikus amazóniai viseletben, ágyékkötő-féle, fűzfadarabok, félmeztelen emberek, test- és arcfestés, sámán, csak az ayahuasca hiányzott, amit nem azért nem próbálok ki, mert drogellenes lennék (nem vagyok az), viszont nem szeretem, igyekszem elkerülni az out-of-control állapotokat, pszichedeliákat.

Az előadás egyrészt érdekes és egyedi volt, másrészt nagyon érződött rajta, hogy az órás váltásban érkező turistáknak szól – egy óra múlva jöhet megint ugyanaz.

A kötelező letudva, szerdára maradt az unikum, a Manaustól bő száz kilométerre fekvő vízesések és barlangok, némi, de tényleg csak némi és (a kolumbiaiakkal vagy peruiakkal ellentétben) minimálisan sem dzsuvás dzsungelsétákkal. Presidente Figueiredo a hely neve, négy vízesést és több barlangot tekintettünk meg, a barlangok legmélyére sajna nem merészkedhettünk, mert denevérek honosok arrafelé, ők pedig terjesztik a covidot és a mostani szabályozás értelmében még az érintkezés lehetősége is tilos. Brazíliában nagyon komolyan veszik a koronavírus-járványt.

Persze azért láttam szép számmal denevéreket – és többszínű vízeséseket, egy másik világból itt maradt barlangokat, sokféle mohát, sokszínű szikla- és kőzetfelületeket,

koradélutánra már káprázott a szemem, annyi egyedi szépben volt részem.

A legnagyobb vízesésben önfeledt és persze önimádó brazilok lubickoltak, s szelfiztek szakmányban.

Amazóniától viszont búcsút veszek, örülök, hogy három országban, változatos élményeket gyűjtve, a lehetőségekhez képest komplex, de távolról sem teljes képet tudok alkotni róla, de ez is volt a célom. Egy ennyire összetett régiót úgysem lehet megismerni, az összegyűjtött morzsákból viszont kapisgálunk valamit a nagy egészből, a bolygó jövőjéből.

Kömlődi Ferenc tavalyelőtt hónapokat töltött lockdownban Dél-Amerikában, amelyről útinaplóban számolt be az Azonnalin, tavaly pedig visszatért, hogy végre tényleg bejárja a térséget. A korábbi részekért ide kell kattintani.

NYITÓKÉP: Kömlődi Ferenc

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek