Latin-Amerika legkevésbé latin országa, ahol elfogynak a szavak: Chile

Szerző: Kömlődi Ferenc
2022.01.09. 07:40

A szilvesztert Santiago de Chilében töltöttem, és volt időm eltöprengeni, hogy az országot – hiába csodálom –, miért nem szeretem igazán. Spoiler: nem tudom, pedig az Atacama-sivatag, a Húsvét-sziget, Valparaiso abszolút kedvencek, és a Peruval határos Arica Eiffel-építményei is megérnek egy kört.

Latin-Amerika legkevésbé latin országa, ahol elfogynak a szavak: Chile

December harmincadikán, miután a Latam légitársaság többször megváltoztatta az indulási időpontot, és még éjfélkor sem tudtam, hogy kilenckor vagy tízkor száll fel Limában a 2377-es Santiago de Chile-i járat, biztos, ami biztos, hajnali háromnegyed hatkor a Loki hostel segítőkész argentin alkalmazottjával fogtunk egy taxit, és kimentem a nagyjából negyvenöt percre lévő reptérre, a lepusztult Callaóba.

Érdekes figura volt, három éve lépett le Buenos Airesből, valahogy kikötött a limai hostelben, ahol sütött-főzött, mindent csinált. Egy másik arc meg Sydneyből keveredett oda három éve, emlékeztünk is egymásra, most ő sütötte a karácsonyi pulykát. Az intézményt ugyanaz a hihetetlenül kedves, segítőkész kolumbiai csaj, Diana vezette, mint két esztendeje. A hostelben alig volt vendég, mint ahogy a hálózat többi egysége (Máncora, Cuzco, La Paz, Buenos Aires) is pang az ürességtől – panaszkodott.

Covid-mizéria még mindig

Jobb, ha minél előbb kint vagyok a reptéren, gondoltam, mert ugyan megvolt már a chilei egészségügyi útlevelem, a pasaporte sanitario, meg minden, ami kellett, viszont ebben a mostani mutációk – például a kvázi-vicckategóriás omikron – súlyosságához képest iszonyatosan túllihegett és túlparáztatott Covid-valóságban,

pláne egy olyan – latin-amerikai szinten – vasszigorú országban, mint Chile, bármi, de tényleg bármi előfordulhat.

Például, hogy hirtelen kitalálnak valamit, amit mondjuk az épp elszálló wifi miatt nem tudok bemutatni, aztán viszlát Santiago.

Eleve nehezen indult az egész, még Iquitosban, az első ottani este. A chilei belépéshez honosítatni kell a külföldi oltásigazolványt (oltatlanok nem léphetnek be, az oltás alapfeltétel, és persze simán lehet fasisztázni, de a szabadságharcos helyett egyelőre jobban szeretem az utazó szerepét), amit kapásból elszúrtam, mert QR-kódok nélkül csináltam róluk screenshotot – mindkét oltásról külön kellett –, néhány napon belül vissza is dobta a rendszer. A következő körben a második oltásról elfogadták az igazolást, az elsőről nem. Végül a harmadik körben az első oltásomat is elismerték, ez volt december huszonnyolcadikán, azaz ha szabályos formában beadod, nagyjából öt nap után jön a válasz, ami azért meglepő, mert a magyar külügy konzuli infóoldalán, az Amerikáknál harminc-negyvenöt napot írnak.

Hallottam olyanról, hogy valaki tényleg harminc nap után kapta meg (ha én is így járok, január huszonvalahányadikáig ücsöröghettem volna Peruban), és a delikvenseket nyilván célszerűbb a legrosszabbra felkészíteni, hadd örüljenek utána, de szerencsére a hónapok múltával a chilei rendszer is pallérozódik, amelyet az én példám is szépen szemléltet.

Kellett egy covid-teszt is (életem első covid-tesztje), múlt kedden kijöttek a szállásra, és tizenkét órán belül meg is kaptam a negatív eredményt. Utána biztosítást kellett kötni (nem szoktam, mert tök feleslegesnek tartom, amire persze lehet okostojásként, soha nem utazó, de a bolygó legtávolabbi zugáról is mindent tudóként osztani az észt, az viszont tény, hogy ezeregy utazásom alatt soha semmilyen bajom nem esett), minimum harmincezer amerikai dollár fedezettel, és a covidra is ki kell terjednie.

Két percen belül találtam egy amerikai céget, és mivel Paraguayba szintén kötelező a biztosítás, december harminc és január tizenötödike közöttre, tizenhét napra kötöttem, kemény hatvanegy dollárért.

Ezzel megint volt egy kis kavarodás: a lescreenshotolt papíron sem az ötvenezer dollár fedezet, sem a koronavírus-járvány nem szerepelt, csak a nevem, más adatok és más számok. A teszteredményt és a biztosítást is kötelezően csatoltam a chilei egészségügyi oldalamhoz, rögtön megkaptam a QR-kódos egészségügyi útlevelet, amit a csütörtöki becsekkolást megelőzően kért is egy szőrös szívű Latam-adminisztrátor. Sajna a biztosítási adatokat úgyszintén, és akkor még nem ugrott be, hogy nemcsak a screeshot van meg, hanem az oldalt is elmentettem, de mintegy tizenöt perc beszélgetés, meggyőzés után bólintott, hogy rendben, és végre feladhattam a csomagom, megkaptam a beszállókártyát.

Reggeliztem egy csirkés szendvicset sárga aji szósszal, sült krumplival – Európában sehol nem olyan finom a krumpli, mint Dél-Amerikában, persze ez normális is, mégiscsak az Andok az őshaza –, majd az üres duty free shopban szentségeltem, aztán felszálltam a délelőtt tízkor induló gépre, és santiagóira állítottam az időt (plusz két óra).

Két és félórás út után drámai szépségű hegyek, ormok és völgyek között landolt a repülő,

majd jött az előre beharangozott, tehát mindenféle meglepetés nélküli hercehurca:

belépésnél kötelező az ottani teszt, hat-tizenkét óra múlva jön az eredmény, addig a szállásról ki sem lehet mozdulni, vasszigorral ellenőrzik – figyelmeztettek előzetesen. A kutya sem ellenőrizte, és az eredmény is megjött hajnalra.

A szálláson – álljon itt a neve: Casa Ryan, Providencia – egyébként átvágtak, mert a Booking.com-os foglalásban az állt, hogy bármilyen kártyával fizethetek, aztán harmincadikán reggel jött a Whatsapp-üzenet, hogy „only cash” – nyilván adóoptimalizálási céllal, amit egyrészt értek, másrészt viszont ne hazudjanak, mert nálam például fontos szempont, hogy ne kelljen készpénzzel babrálnom, drágán kivenni és így tovább –, meg self-isolation, de van UberEats app (vöröstonhalas cevichét rendeltem) stb. stb. A tulaj kedvesen kérdezgette, miben segíthet, de amikor egy nyamvadt taxirendelést kértem tőle, mondta, hogy a covid miatt nem hívhatnak a vendégeknek taxit. Aha, köszi, értem, aztán persze az egyik alkalmazott mégiscsak hívott.

Santiagóban

Mindenesetre december harmincegyedikén reggel már szabadon mozoghattam egy egyébként jellegtelen és uncsi város elegáns, de szintén jellegtelen és uncsi negyedében.

Peruval ellentétben itt nincsenek kijárási korlátozások,

ott éjjel tizenegy és négy között otthon kell ülni, sőt, az ünnepekre a tengerpartokat is lezárták estére, nehogy már bulizzon a nép. A maszkot mindenhol kell viselni, elvileg szabadtéren is, és általában betartják – nem vagyok maszkellenes, de a birkaszellem is távol áll tőlem, ezért totál baromságnak tartom, hogy az utcán, gyér forgalomban, vagy éppen biciklizés, ne adj Isten, hegymászás közben is hordjuk. Ha kötelező, ha nem, tökmindegy, és a kötelező dolgok is azért vannak, hogy irracionális esetekben megszegjük, s ne bégető birkaként tartsuk be őket.

Most egyébként azért jöttem Chilébe, hogy a magyar nagykövetségen dolgozó régi jóbarátomat, Dinit meglátogassam – októberben ő is tett egy kört Cartagenában –, és együtt búcsúztassuk az óévet. Így lett, jókat ettünk-ittunk, Szent Jakab kagylós és kecskesajtos-rukkolás pizzát, kovászos európai kenyeret, holland sajtokat, Gato (macska) nevű, fekete cicussal illusztrált remek chilei vörösbort, elköszöntünk 2021-től.

Santiago ilyenkor dögmeleg, nagyon szépen idelátszanak az Andok vonulatai. Állítólag mediterrán a klíma, de mindegy is, mert sajnos nem trópusi, hanem majdnem kontinentálisan száraz a forróság, reggel viszont kellemes szellők fújdogálnak. Január elsején koradélután bejártuk a bohémebb, de érthetően teljesen kihalt Barrio Italiát.

Minden zárva volt, csak a falfestmények, muralák és graffitik, illetve az piásüveg-hegyek utaltak a vidámabb estékre, a tegnapra.

Hogy teljes legyen a gyönyör: hétfő reggel a másnapi paraguayi belépés miatt újfent leteszteltek, éjfél után meg is jött a negatív eredmény. Szerencsére Paraguayba ezen kívül csak a többi országban már megszokott egészségügyi formanyomtatványt kellett kitölteni, nem bonyolítják annyira túl, mint Chilében.

Abban a Chilében, amit – legalábbis az északi részeit, egész Santiagóig – Peruhoz hasonlóan a 2019-20-as utamon alaposan bebarangoltam, plusz az országhoz tartozó Húsvét-szigetre is elmentem (sziget, és nem szigetek, mert csak egy van belőle, de a magyar nyelvhasználatban, még műveltebb körökben is valamiért nagyon elterjedt a többesszám).

Tavaly januárban-februárban még a fél ország Piñera elnök ellen tüntetett, most már egész Chile túl van a december tizennyolcadikai választáson, és az egykori diákvezér, a horvát (usztasa?) felmenőkkel rendelkező baloldali, ellenfelei szerint szélbalos, harmincöt éves Gabriel Boric diadalmaskodott a német származású (náci ősök?) és felvállaltan Pinochet-fan (van ilyen) José-Antonio Kast felett.

Nem tudom, hogy a neoliberális gazdaságpolitika végét ígérő Boric mennyire formálja át a chilei hétköznapok arculatát, de a latin-amerikai trend elég egyértelmű:

Peru után Chilét szintén behúzta a baloldal, jövőre pedig Kolumbiában és Brazíliában is választanak,

és a jobboldal egyik országban sem áll jól – előbbiben borítékolható a méretes bukta, és Bolsonaro szintén könnyen veszíthet, ő viszont bármire képes a hatalom megtartása érdekében.

Boric mindenesetre ha nem is ideális, de jobb alapokról indul, mint bárki más a régióban, mert a társadalmi elégedetlenség, a covid miatt is hanyatló gazdaság és a visszacsúszó mutatók ellenére Chile az egy főre jutó éves GDP-t illetően (2021-ben 15620 dollár volt), a mintadiák Uruguay mögött és Panama előtt, rendületlenül a második a latin-amerikai térségben.

A trópusitól a szubpoláris égövig, az északi sivatagoktól a déli tundrákig húzódó Chile érdekes hely. Kevésbé latin, mint Kolumbia, a Kolumbusz előtti időkből – de a gyarmati múltból is, különösen két szomszéddal, Peruval és Bolíviával összehasonlítva –, alig maradtak fenn emlékek, nincs meghatározó őslakos kultúrája, nem annyira multikulti, mint a térség északibb országai,

és minél délebbre megyünk, annál jobban érződik a német és a szláv bevándorlók hatása, az olasz kapcsolat pedig az egész országban markáns.

Többször éreztem úgy, mintha nem Dél-Amerikában, hanem valahol Európában járnék.

A sivatag, Polinézia és a Húsvét-szigeti sokadik dimenzió

De semmi esetre sem az ötezres San Pedro de Atacamában éreztem így.

Az Atacama sivatag és Antofagasta megye az 1879-84-es Csendes-óceáni háborúig Bolíviához, az északabbra fekvő területek Peruhoz tartoztak. A háború Chile győzelmével ért véget, Bolívia végérvényesen elveszítette óceánparti területeit, Peru pedig Aricát és Iquiquiét – az egykori Perui Alkirálysághoz tartozó részek az agresszív déli szomszédhoz kerültek.

A hippi/poszthippi hangulatú San Pedro de Atacama a marsbeli bolíviai altiplano és az Uyuni sósivatag, a salar meghosszabbítása (micsoda elektronikus zenei partikat rendezhetnek a Burning Man-nek otthont adó nevadainál összehasonlíthatatlanul festőibb és grandiózusabb sivatagban). A bolíviai andoki tájakkal összehasonlítva, San Pedro „csak” kétezerötszáz méter magasan fekszik, így a nyáréjszakák tényleg nyáréjszakák, nincs légszomj, nem vacogunk a hidegtől.

Az Atacama a Húsvét-sziget és a patagóniai Torres del Paine nemzeti park mellett Chile három legnépszerűbb úticéljainak egyike. Kedvenc tájegységem a sivatag, és ha nem láttam volna a namíbiait, biztos az egyébként a relatíve hidegebbek közé sorolt Atacama és környéke vezetné a listát.

A Hold völgye és a Szivárvány-völgy, a túrákon chilei borokkal vagy perui pisco sourral lekísért naplementék a különleges homokképződmények mértani szépségével, a rózsaszín-lilás hegyek kiszámíthatatlan formáival, a Szivárvány-völgy petroglifjeivel, a végtelenbe vesző minimalista tájakkal ugyanúgy emlékezetem mélyrétegeibe vésődtek, mint a négyezerkétszáz méteren fekvő, közeli (San Pedrótól száz kilométer) Taito gejzír vagy az Altiplano lagúnái a rengeteg flamingóval és más madaraival, az Uyuni Salarhoz hasonló, csak jóval kisebb sóstó-sósivatag képződményekkel, fürdésre alkalmas melegvízű forrásaival, tavacskáival.

Ezen a vidéken a természet a legfenségesebb arcát mutatja, és nem véletlen, hogy több világűrben, messzi bolygókon játszódó filmet forgatnak az Atacamában. Nem evilági tájak ezek, mint ahogy San Pedro sem az.

Elfogynak a szavak, a verbalitás határához érünk, abszolút egyedi és megismételhetetlen az élmény.

Az 1722. április ötödikén, Húsvét napján felfedezett Húsvét-sziget (polinézül Rapa Nui) is az. Öt napot töltöttem ott, Santiagótól repülővel öt óra, és közigazgatásilag ugyan Chiléhez tartozik, és izolált törekvésektől eltekintve jól megfontolt anyagi okokból még véletlenül sem akar elszakadni, de a dél-amerikai országnál sokkal markánsabban Polinézia, ami maga a földi paradicsom.

A Húsvét-szigeten a táj mégis teljesen más, mint Francia-Polinéziában. Bora-Bora és különösen a kedvencem, Moorea bujább, trópusibb és idillibb;

a szubtrópusi, Baktérítő alatti Húsvét-szigeti szobrok, a komor moaik viszont egy másik, sokadik dimenzióba, dimenziókon túli valóságokba reptetnek.

Mooreán – ugyanúgy, mint Cartagenában – a lét könnyedsége az alapelemünk, a „közeli” Pitcairn mellett a világ legelszigeteltebb helye címre joggal pályázó Húsvát-szigeten, Rapa Nuin azonban a mindenség nagy problémáin és az elmúláson, az ismeretlenen töprengünk el. Pöttömnyi kopár sziget, homályos eredetű, misztikus kőszobrokkal a Csendes-óceán legeldugottabb zugában, még Francia-Polinézia is több ezer kilométer távolságra van. Amikor 2011-ben Óceániába utaztam, egyik ismerősöm kérdezte: Tahitiból miért nem ugrok át a Húsvét-szigetre, mondtam neki, hogy aha, ez kb. akkora ugrás, mint Budapestről Reykjavík.

Ráadásul Rapa Nuira heti egy járat érkezik Tahitiból, a többi (napi kettő) Santiagóból, és mivel csak a Latam indít járatot, nincs konkurencia, az árak a csillagos égig szökhetnek fel. Ha azonban belefutsz – nekem sikerült – a gyakori akciók valamelyikébe, akkor még szintén vaskos, de még a racionalitás keretein belül maradó áron el lehet jutni a Húsvét-szigetre, ahol a gasztronómiában is kifogástalan.

Rapa Nuival teljes a Polinézia-kép: a legdélibb pont Új-Zéland, a legészakibb Hawaii, a legkeletibb a Húsvét-sziget – ez a mitikus háromszög a nyugati ember valóságból való kivonulásának titokzatos tárgya, lásd Gauguin.

A Húsvét-szigeten egyébként az éves Tapati-fesztiválba is belefutottam. Rapa Nuiról aztán visszarepültem Santiagóba, amit a gigantikus Costanera Center üzleti és bevásárló komplexum tetejéről való elképesztő kilátáson és talán a Barrio Italián kívül különösebben nem kedvelek, uncsi metropolisznak tartok.

A street art és Gustave Eiffel varázsa

Ezzel szemben az ország legnagyobb kikötő- és kereskedővárosa, a haditengerészeti támaszpont és kultúrközpont, a hetvenes években ragadt üdülőhellyel, a pár metrómegállóra fekvő Viña del Marral kiegészült, háromszázezres

Valparaiso elképesztő: full lepukkant, de a tökéletes a legművészibb lepusztulás kategóriájában, a street art, a graffiti és a murales szerelmeseinek (közéjük tartozom) maga a földi gyönyörök kertje.

Latin-Amerika legrégebbi tőzsdéje, a kontinens első önkéntes tűzoltósága, Chile első közkönyvtára, mind a „kis San Franciscóhoz”, a „Csendes-óceán gyöngyszeméhez” kapcsolódik. A San Francisco-párhuzam nem véletlen, mert ugyan nem villamosok, hanem libegők közlekednek a dombokra, de a hangulat hasonló.

Macskakövek, színes házak, és mindenhol, de tényleg mindenhol street art.

A Santiagótól százhúsz kilométerre északnyugatra fekvő Valparaiso a hozzáértők szerint a chilei kultúra kvintesszenciája – amikor ott jártam, pont bőszen tüntettek, a levegőben könnygáz is terjengett rendesen –, lepusztult utcái Rejtő-regényekben is megállnák a helyüket. Három napig jártam, és még most is simán járhatnám őket, persze Neruda házát is megnéztem (remek a kilátás), és igen, ha nem lenne Cartagena, azt mondanám, hogy Valparaiso a number one, de így csak második (egyelőre? Felkészül: Rio és Buenos Aires).

Santiagóból szintén még a 2020-as utamon rándultam át – közel másfél napon keresztül, részben az Atacama másik, „unalmasabb” oldalán kétezer kilométert buszozva – az északi határra, Aricába, ahol ugyanolyan meleg a part, és ugyanolyan hideg az óceán, mint Viña del Marban, tehát fürdésre alkalmatlan. A kellemesen álmos hangulatú városon érződik a perui múlt, nevezetességei a Gustave Eiffel tervezte San Marcos katedrális (1876) és a régi vámhivatal (1871-74).

Chilét nem tudom hova tenni.

Egyrészt tényleg lenyűgöz, az Atacama és San Pedro, Rapa Nui, Valparaiso a legnagyobb élményeim közé tartoznak, és a déli részt még nem is láttam (talán El Calafateből március elején átmegyek Torres del Paine-be, talán nem), másrészt kulturálisan jóval idegenebb tőlem, mint a térség más országai. Szinte mindenhol teszek szert új barátokra, de Chilében ez most már kétszer is kimaradt. Mondhatnám persze, hogy nem elég latinok, de nem, valami más hiányzik, és persze simán lehet, hogy az én készülékemben van a hiba.

Most mindenesetre már Paraguay San Joséi „szépségű” fővárosában, Asunciónban, tikkasztó nappali harminchat fokos száraz melegben várom, hogy csütörtök hajnal legyen, és elbuszozzak a még melegebb Gran Chaco fővárosába, az anabaptista mennoniták központjába, Filadelfiába (itt így írják), ahol még a főutcát is Avenida Hindenburgnak hívják.

NYITÓKÉP: Kömlődi Ferenc

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek