Szintet léphet a kazak nemzeti öntudat, épp az ezt életre hívó rendszert zavarnák el

Kazahsztán a rászakadó viszonylagos jólét eredményeként már nem biztos, hogy megelégszik azzal a kevéssel, amit egy modern diktatúra adhat.

Bár hivatalos adatok nincsenek, már minimum több tucat, egyes hírek szerint száznál is több halottja van a kazahsztáni tüntetéssorozatnak, ami a héten kezdődött, miután a kazak kormány eltörölte a közlekedéshez is használt folyékony földgáz, az LPG tarthatatlanul alacsonnyá vált hatósági árát. Nyolcan a rendfenntartó erőkből is meghaltak, hivatalos, hogy Kaszim-Zsomart Tokajev elnök megkapja az orosz segítséget a „helyzet stabilizálásához”, de érkezik a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének másik tagjától, Örményországtól is segítség.

Ahogy ilyenkor lenni szokott, az elnök külföldön kiképzett terroristacsoportokat sejt a tüntetések mögött.

A már ezer sérültnél járó tüntetéssorozat központja az ország történelmi fővárosa, Almati lett, de több nagyvárosban is ezrek vonultak az utcára a teljes rezsim távozását követelve, a korrupciót és alacsony fizetéseket a szemére vetve az aktuális vezetésnek. Bár az ország elnöke Tokajev, a tömeg az eddig látottak alapján inkább Nurszultan Nazarbajev eltűnését tartotta kívánatosnak, nem véletlenül: az elnökségtől 2019-ben visszavonult, de saját pártjának elnöki székét, az elnök mellett működő Biztonsági Tanács vezetését és a magának kiutalt Nemzet Vezetője címet megtartott 81 éves diktátornak továbbra komoly befolyása van Kazahsztánban, hiszen az egész rendszert ő építette fel.

Kazahsztán mostani helyzetét látva joggal merül fel az emberben a párhuzam a 2019-es Belarusszal, nem is véletlenül: egy, a Szovjetunió széthullása után tulajdonképpen a történelem során először önállóságot kapott államról van szó, amire, ahogy ilyenkor lenni szokott, azonnal rátelepedett egy szovjet időkből maradt diktátor, ő itt Nazarbajev. 

Ahogy békeidőkben Alekszandr Lukasenka, úgy kazak kollégája is a kezelhetőbbek közé tartozik: szabadságjogokban, sajtószabadságban és hasonló úri dolgokban nem részesülnek különösebben országának állampolgárai, ahogy a szabad választás is ismeretlen az elnöki köztársaságban (rendszeresen 90 százalék körüli eredménnyel győzött ő és utódja is), a börtönökben mindennaposak a kínzások, a tüntetések gyakorlatilag be vannak tiltva, az ellenzéket pedig hol törvényekkel, hol erőszakkal lehetetlenítik el.

Ha viszont egy kazak állampolgár csendben belemegy a jogai megnyirbálásába, akkor részesülhet a nazarbajevi rendszer stabilitásából és a viszonylagos jólétből.

Az előbbi tulajdonság már évek óta vonzza a befektetőket az országba, az utóbbi viszont magától is alakulgat, ami egyben a különbség is Belaruszhoz képest: miután a 2000-es években jelentős kőolaj-, földgáz-, ásványkincs-készletet tártak fel Kazahsztán területén, tulajdonképpen gazdag, de önfenntartásra mindenképp tökéletesen alkalmas országgá vált, a nyersanyagok meg is hozták a soha nem látott gazdasági fellendülést, a piacgazdaságra való áttéréssel pedig Kazahsztán igazi modern diktatúrává változhatott.

A teljes kép ismeretéhez érdemes valamennyire ismerni Kazahsztán történelmét: a kazakok még az 1800-as évek közepén is azért harcoltak az orosz terjeszkedés ellen, hogy megtarthassák hagyományos nomád életmódjukat. A kazak nemzeti ellenállás értelemszerűen elbukott, az Orosz Birodalomba való beolvadással megkezdődött a környék szlávosítása, miközben kazakok százezreit űzték el, és nagyjából egymillióan haltak éhen.

Sokat nem javított a helyzeten a Szovjetunió részévé válás sem: az épp csak alakuló nemzeti öntudatot az értelmiség kiirtásával intézték el, milliónyi kazakot költöztettek a Szovjetunió más részeibe. Mivel Kazahsztán jelentős része az éghajlat miatt alig lakható sztyepp, épp alkalmas volt olyan dolgok telepítésére, amit az emberek nem szívesen látnak maguk körül:

itt működött például a kifejezetten hazaárulók számára létrehozott munkatábor, az ALZSIR, illetve egy nukleáris kísérleti telep, aminek súlyos környezetkárosító hatását azóta is érezni.

A Szovjetunió 1991-es szétesésekor tehát létezett kazak nemzet, de kazak nemzeti öntudat nem különösebben: nagyjából ugyanannyian vallották magukat orosznak, mint kazaknak, az népesség nagyrésze pedig inkább oroszul beszélt. A függetlenné válás után viszont a magasabb szülési kedv, az oroszok elvándorlása, és az addig Kínában és Mongóliában élő kazak kisebbségek visszatérése jelentősen változtatott a jelenleg nagyjából 18 milliós ország nemzetiségi arányain, a 2009-es adatok szerint ma 63 százalék kazak és 23 százalék orosz lakja az országot, félmillió alatti számú üzbég, ukrán és német kisebbség mellett.

A szovjet egypártrendszer mellett Nazarbajev erős személyi kultuszt épített maga köré, ami valahol félúton van a Kim-dinasztia körül látott fantasztikus áhítat, és Lukasenka, a világ gondjaitól megvédő jóságos kolhozelnök-imidzse közt: szobrok és festmények sokasága emlékezteti a Kazahsztánban járókat arra, hogy kinek köszönhető ez a sok jó, de közben az ország egy minden negatívuma ellenére is élhető hely lett, nyilván köszönhetően a rengeteg ráömlő pénznek. 

Bár Kazahsztánban soha nem volt tiszta választás, az esetleges rendszerellenes megmozdulások pedig mindig véres megtorlásba torkolltak, Nazarbajev rezsimjének megtartásához a Nyugatnak is jelentős érdeke fűződött: a diktátor az ország függetlenné válásának első percétől nagyon ügyelt arra, hogy ne kerüljön túlzottan orosz befolyás alá, és egyenlő félként üzleteljen Vlagyimir Pugyinnal. Amikor utóbbi 2016-ban kijelentette, hogy Kazahsztán valójában csak egy kreált állam, kazak nemzet pedig soha nem létezett, a Krím friss bekebelezése után különösen ijesztőnek tűnt: Nazarbajev még az Eurázsiai Gazdasági Unióból való kilépést is belengette a vita során. Az orosz terjeszkedéssel szembeni ellenkezés mellett fontos szerepe van környéken azért elég könnyedén hódító szélsőséges iszlám visszaszorításában, Nazarbajev ugyanis a fundamentalista csoportokat is épp olyan brutálisan veri szét, mint a sajtószabadságért tüntetőket.

Ez a békés viszony persze nem jelenti azt, hogy az Európai Unióból bárki kiadna Kazahsztánnak politikai menekülteket. Egy ország kivétel: Magyarország, mi 2017-ben kiadtuk az elnök egyik kegyvesztettjét. Persze annyira nem meglepő, hogy mi a szokásos üzletelésnél is valamivel jobb kapcsolatot ápolunk Kazahsztánnal, hiszen ők is tagjai a Türk Tanácsnak.

A kazak nemzeti büszkeség felélesztésének, az orosz befolyás csökkentésének és a személyi kultusznak érdekes elegye egyébként maga Kazahsztán hivatalos fővárosa is: Nazarbajev 1997-ben egyszerűen a híres büntetőtábortól nem messze lévő Akmolát nyilvánította a fővárosnak Almati helyett. Akmolát 1989-ben még 300 ezren sem lakták, ma már Közép-Ázsia valószínűleg legmodernebb városa 1,2 milliós lakossággal, amit pár évig Asztanának, majd 2019-óta elegánsan Nur-Szultannak hívnak az elnök úr után, ahol egyébként megtalálható egy Nurszultan Nazarbajev Nemzetközi repülőtér és egy Nurszultan Nazarbajev Egyetem is.

Arról, hogy az Ulánbátor után a világ második leghidegebb fővárosává vált település mennyire szürreális hely élőben, már írtunk az Azonnalin, de a megalomán lázálom mögött jól megfogható politikai érdek is volt: a kazak elnök is látta, hogy az ország északi részén főleg oroszok laktak, a főváros odatelepítésével elejét akarta venni az esetleges elszakadási követeléseknek. A projekt egyelőre sikeresnek tűnik, a város 78 százaléka kazak, miközben 2025-ig a tervek szerint kivezetik a cirill betűs írást is az országból, és egyre többen beszélik anyanyelvként a kazak nyelvet.

A város felépítése értelemszerűen megosztotta a kazakokat, hiszen bár javult az életszínvonaluk a szovjet időkhöz képest, közel sem annyira, hogy az indokolttá tegye egy sztyeppén épített mini-Dubaj felépítését (Nur-Szultaban amúgy az egyik pláza tetején tényleg van egy dubaji homokkal felöntött mini-tengerpart).

A valós költségek ismeretlenek, ugyanis kiderült, hogy a világ leghíresebb építészeivel dolgoztató Nazarbajev titokban több állami forrásból is pénzelte álmának megvalósulását.

A kazahsztáni tüntetéssorozat tehát nem a semmiből következett, és kicsit maga a nazarbajevi rendszer hozta össze magának: a tudatosan épített kazak nemzeti büszkeséggel, illetve azzal, hogy az ország modern diktatúrává vált (ami egyébként a Freedom House legfrissebb jelentése szerint valamivel jobban is áll szabadságjogilag, mint Oroszország) a társadalom főleg városi része már egészen európai életmódot folytathat.

Ez viszont azt is magával hozza, hogy egyre kevésbé elégednek meg azzal a kevéssel, ami nekik jut a természeti kincsek eladásából.

Ezt a szovjet időkből megmaradt hatósági árakkal egy ideig még lehetett orvosolni, de ahogy látjuk, csak nagyon kevés is elég volt ahhoz, hogy kijöjjön a nagyvárosokban élők valódi véleménye, akik már minimum az interneten pontosan láthatják, mi történik az övékénél szerencsésebb államokban.

A tüntetésekre adott válasz miatt megint csak felmerülhet bennünk Belarusz helyzete: ott sem volt ingyen Vlagyimir Putyin segítsége a „rend megőrzésében”, és jó eséllyel Kazahsztánnak sem lesz az. Kérdés, hogy mik az ország belső erőviszonyai: valójában most sem ismert, mennyire van tényleges hatalma a hírek szerint a tétlenség miatt a Nazarbajevtől a Biztonsági Tanácsot is átvett Tokajev elnöknek azon túl, hogy látványmegoldásként a héten egyszerűen leváltotta a túl nagy súllyal amúgy sem rendelkező kazak kormány tagjait.

Ha jelentős, akkor valószínűleg erősödhet a két ország közti kapcsolat, hiszen már 2019-ben bejelentette, hogy fontos cél szorosabbá fűznie Kazahsztán viszonyát Oroszországgal, ahogy az sem kizárt, hogy ez a politika visszaüthet egy olyan országban, ami 1991 óta hallja tisztelt vezetőjétől, hogy a függetlenségük a lehető legnagyobb érték.

KIEMELT KÉP: Nurszultan Nazarbajev és Vlagyimir Putyin találkozója 2021 decemberében Szentpéterváron / Presidential Executive Office of Russia