A fáradtság jelei, már csak pislákol a zsenialitás

Kereken húsz évvel a korszakalkotó Jane Doe után a Converge új albumot adott ki. Olyan jó jelek előzték meg a dolgot, hogy muszáj volt belehallgatnunk.

Az elmúlt 20-30 év nem a keményzenéről szólt. Ahogy mondani szokták, a Nirvana megjelenése felborította az asztalt, azóta mindenféle alműfajokra forgácsolódtak a zenei stílusok,

a metál pedig, ami egykor uralkodó volt, csak az egyik lett a sok apró alműfaj közül.

A kétezres években a System of a Down még néhány évre visszahozta a keménykedő gitárcibálást a lemezlistákra, de azóta tényleg csak az olyan dinoszauruszok, mint a Metallica, az Iron Maiden és társaik szerepelnek rajtuk, és fesztiválokra headlinernek is régóta csak az évtizedekkel ezelőtt bejáratott neveket hívják. A hardcore punk pedig soha nem is volt az a listadöntögető.

Ebben az utóbbi 20-30 éves időszakban néhány zenekarnak, mint például a Neurosis, az Isis vagy a Meshuggah, azért sikerült legalább kultikus rangot szereznie a színtéren, és

ide tartozik a Converge is, ami az egész keményzenei szcéna talán legnagyobb hatású együttese lett,

és november közepén új albummal jelentkezett.

Ügyes, okos és intenzív

Az 1990-ben alakult salemi zenekar 2001 szeptemberében, néhány nappal az ikertornyok elleni támadás előtt adta ki a legendás Jane Doe-t, amin jócskán akad az a fajta zajosság, ami például a Hüsker Düvel indult, és kétségbeesés, gyűlölet vagy kilátástalanság, amit meg nem sokkal korábban a Neurosis fedezett fel.

„Hallotam már ilyen zenét, mégse hallottam soha ilyen zenét, ha ennek van bármi értelme” – emlékezett vissza az azóta is mértékadó Stereogum kritikusa. „Amikor a végén visszagondolsz, csak vakarod a fejed, és azon tűnődsz, mi a fenét hallottál. Annyira ügyes, okos és intenzív. Egyszerűen mesteri” – jegyezte meg a Pitchfork kritikusa.

„Nincs vadabb metálcore lemez, mint a Jane Doe.

Soha nem döbbentett meg ennyire zene, soha nem hallottam ennyire precíz és súlyos dolgot.

A Jane Doe-t hallgatva végig tök kényelmetlenül éreztem magam, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy tetszik, amit hallok, de tovább akartam hallgatni” – emlékezett szintén vissza Popmatters újságírója. „A Jane Doe túllépett azon, amit a hardcore-ban akkor ismertünk” – tette hozzá.

A slágerlistákra ugyan a Jane Doe se került fel – ami őszintén szólva elég meglepő is lett volna –, a zenekar viszont szinte azonnal kultstátuszba került. A kritikusok imádták a költői szöveget, amiből egyébként alig lehet valamit érteni a számokban, a meglepő zenei váltásokat, és az említett vadságot. A Jane Doe azóta is ott van minden a világ legjobb albumait soroló listán, még a meglehetősen konzervatív Rolling Stone is beválogatta minden idők legjobb száz metálalbuma közé.

Kevésen múlott

A dolog egyik érdekessége, hogy ahogy az lenni szokott, semmi nem utalt arra, hogy ekkora dobás lesz.

Az együttes néhány évvel korábban még a megszűnés szélén át.

1998-ban Kurt Ballou gitáros, dalszerző, producer és Jacob Bannon énekes fordulópont előtt álltak, néhány albummal a hátuk mögött úgy tűnt, kész, vége, a Converge-ben ennyi volt. A másik gitárosuk, Aaron Dalbec inkább a Bane nevű zenekarával foglalkozott, basszusgitárosuk és dobosuk pedig nem is volt. Mivel Ballou nem tudta, mit tegyen, azon töprengett, inkább hagyja a fenébe az egészet.

Aztán megérkezett a zenekarba a basszusgitáros Nate Newton és a dobos Ben Kollar, lassan elengedték Dalbecet, aki emiatt érezhetően azóta is eléggé kivan, és kezdtek egyre jobban menni a dolgok. Nemcsak arról volt szó, hogy a Converge végre kezdett egy rendes zenekarra hasonlítani, hanem arról is, hogy

az új tagok mindannyian a dalszerzésben is hozzá tudtak tenni valamit az együtteshez.

Ballou visszaemlékezései szerint új energiákat szabadítottak fel, és új irányokba terelték a hangzást. A Converge végre egységessé vált, és bár továbbra is Ballou volt a fő dalszerző, Bannon pedig ugyanúgy maga szöszölgetett a szövegekkel, a Jane Doe mindegyikőjük szerint valódi csapatmunkával született.

Ahogy a Decibel végtelen interjújában Newton fogalmazott, ez lehetett az első alkalom, hogy valaki azt mondta Kurt Ballou-nak, hogy „hé, nekem ez a gitártéma nem jön be”. A végeredményhez az is kellett, hogy Bannonnak akkoriban nem mentek túl jól a dolgai, és a dal- és szövegírást, valamint a próbákat egyfajta menekülésnek tekintette. „Az tuti, hogy ezekben a dalokban igazi dühöt és igazi érzelmeket hallhatsz” – magyarázta a Decibelnek.

A tagok közül egyébként többen is úgy tartják, hogy a 2006-os No Heroes például jobb is lett, mint a Jane Doe. „A You Fail Me-n és a No Heroes-on nem csak, hogy jobbak a dalok, de a felvételek minőségi is sokkal jobb” – mondta ezzel kapcsolatban Newton. A Jane Doe-n szereplő dalok közül a Fault and Fracure-t és a Heaven in her Arms-t például szívesen újraírná. „Vannak benne oda nem illő részek, és olyanok is, amik túl hosszúak. Nem szeretem az album hangzását sem, túl tömören szól és túl metálos. Gondolom,

sokan éppen azt szeretik benne, hogy olyan, mintha állandóan a füled vagdosná,

de nekem már gépies” – magyarázta. Ballou is azt mondta, lehet, hogy már nem keverné annyira hangosra.

Az összefogás ereje

A Converge az elmúlt két évtizedben rengeteg vendégelőadót hívott az albumokra. Az interjúkban viszont most arról beszéltek, és ezt sok kritikában is kiemelik, hogy a Bloodmooon nem egy vendégszerzőkkel telepakolt lemez, hanem itt mindenki egyenrangú résztvevő.

Az új tagok, Chelsea Wolfe, énekesnő és állandó szerzőtársa, Ben Chisholm, valamint a Cave Inben zenélő Stephen Brodsky és a Converge tagok régóta ismerik egymást, már 2016-ban koncerteztek együtt, amikor is Converge-dalokat gondoltak újra, és feldolgozták a Cure Disintegration című dalát. Azóta küldözgették egymásnak az ötleteket, folyt a háttérben a közös munka, aminek az eredményével most tudtak előállni.

A kritikák többségében ezúttal is lelkesek az újságírók. A Popmatters például arról ír, hogy az ilyen nehéz időkben, amikor koronavírus-járvány tombol a világban, a lemez kiváló emlékeztető az összefogás és az együttműködés erejére. Egyedül a Pitchforknál morognak, hogy húsz év most, először a Converge fáradtnak tűnik. Ami persze, nem is lenne csoda, hiszen a tagok többsége már közelebb van az ötvenhez, mint a negyvenhez.

„A Bloodmoon egy sokáig félelmetes és hibátlan karrier meglepő mélypontja.”

Alig pislákoló zsenialitás

Az lehet, hogy az utóbbi időben kevesebben és kevesebbet beszélnek a zenéről, háttérbe szorította a gasztronómia meg a sorozatok, de azért nem tűnt el teljesen a dolog. Van nekem egy barátom, akivel eleve egy zenei fesztiválon ismerkedtem meg, és azóta is megesik, hogy az úgynevezett kraftsörözők sötét és eldugott sarkaiban zenéről dumálunk. Sőt, mindenféle zenei listákat rögtönzünk.

Sokat nevettünk együtt az olyan lagymatag gitárzenekarokon, mint mondjuk a Nickelback, a Staind, vagy az olyan, szerintünk tök jellegtelen együtteseken, mint Bon Jovi vagy a U2. Sokat nevettünk a giccses szimfonikus metálzenekarokon. Mindketten utáljuk a Queent, megbeszéltük, hogy valószínűleg kevés kártékonyabb dolog született a zenében, mint a Pink Floydtól a Fal. Ez van.

Abban is egyetértünk, hogy a Converge-nek ott a helye a világ legjobb zenekarai között.

Az ő hatására hallgattam bele a Bloodmoonba is, miután olyanokat kezdett írni cseten, hogy az utolsó előtti dal annyira elképesztően jó az új albumon, hogy nem tudja már eldönteni, hogy az egész lemezt ennyire szereti-e, vagy csak azért hallgatta meg ennyiszer, mert ennyire jó a lezárása.

Hogyan mondjam el

Most viszont, hogy többször is végigmentem a Bloodmoonon, eljött az idő, hogy megint összeüljünk, mert az általa említett Crimson Stone annyira érdektelen, hogy betehetnék filmtrailerekbe is, vagy egy akciófilm végefőcíméhez aláfestőzenének. Nekem rögtön Chad Kroeger és Josey Scott közös dala, a Hero jutott eszembe róla, amit a Pókemberhez írtak. Az album húzódala, a Coil után pedig azon gondolkodtam,

hogyan mondjam el neki, hogy észre sem vette, de megszerette a Nightwish-t.

A Converge szerintem is elfáradt, a Daimonban akad ugyan némi súly, pislákol a Converge zsenialitása, de hamar elpárolog a feszültség belőle. A Flower Moon leginkább töltelékszámként lehet jellemezni, a Tongues Playing Dead pedig bántóan önismétlő, mintha minden hangot, váltást hallottam volna tőlük. A címadó Blood Moonban akad ugyan erő, de ugyanezt az Eve-ben már megcsinálták sokkal jobban.

Nemcsak a Converge teljesít itt alul, hanem a szintén kultstátusz felé igyekvő Chelsea Wolfe is. Ő gyakran ki is lóg a dalokból. Egy hasonló együttműködésből nemrég pedig született már szikrázó, megrázó zenei élmény, amikor a poszt-blackmetált játszó Thou összeállt Emma Ruth Rundle énekes-dalszerzővel. Mindenkinek inkább az ő tavalyi albumukról ajánlanám az Ancestral Recallt vagy a Valleyt,

amikben bágyadt alibizés helyett megint valódi érzelmek vannak.

Utóbbi az elmúlt évek talán legfájdalmasabb dala.

NYITÓKÉP: convergecult.bandcamp.com/track/blood-moon