A délolasz falu, ahol megvalósult az ún. Soros-terv

Egyik részről élő példa, hivatkozási alap, hogy a befogadás politikája működik, az út helyes, a polgármester már-már szent ember. A másik oldalon egy szimpla csalót, köztörvényes bűnözőt festenek le, aki csak pénzlenyúlásra, saját gazdagodása érdekében használta fel a menedékkérőket kéretlenül rászabadítva őket Olaszországra. Bemutatjuk a kalábriai Riacét!

1972. augusztus 16-án egy római amatőr búvár egy apró kalábriai falu, Riace partjaitól jó kétszáz méterre megpillantott valamit a tengerfenéken.

Lemerült megnézni közelebbről, egy kezet látott kinyúlni a homokból: egy szobor bal karját. Felfedezését jelentette a hatóságoknak, akik egy másik szobrot is találtak közvetlenül mellette. Néhány napra rá kivonult a víz alatti csendőrség (tényleg létezik ilyen) szakértő csapata, akik ballonokat helyeztek a szobrokra, majd felfújva felszínre emelték azokat.

Nem akármilyen horderejű a lelet: a két életnagyságú harcos bronzszobra az i. e. ötödik században készülhetett, hogy pontosan kiket ábrázolnak és hol készültek, ma is heves viták tárgya. Egy azonban bizonyos: a kor talán legszebb és leginkább épen maradt munkái. Hajótörés következtében kerülhettek víz alá, gazdag vidék volt még a görög időkben, nem messze innen található például Caulonia tengerparti romvárosa.

Öt évig Firenzében restaurálták, majd kiállították, ezt követően Rómába került, míg a végső kezeléseket már Reggio Calabriában (ez a régiós központja Riacénak) végezték el rajtuk, 2014 óta tekinthető meg ismét a nagyközönség számára a helyi nemzeti múzeumban. A szobrok időközben a régió szimbólumává váltak.

A küldetéstudatos tanár, aki polgármester lett

1998. július 1-jén Riace partjainál ismételten hajótörés történt. A fedélzeten 300 kurd menekült/bevándorló (a migráns kifejezést tudatosan kerülöm, korábban még a Word automatikus helyesírás-ellenőrzője pirossal húzta alá ezt a szót) tartózkodott. A hajótörötteket Riacéba szállította a Vöröskereszt, sok környékbeli érdeklődését felkeltették az idegenek, köztük egy tanárét – név szerint Domenico 'Mimmo' Lucanóét – is, aki éppen arra autózott. Megállt, beszélgetett velük, meghallgatta egy Ararát-hegyi ember élettörténetét, ami mélyen vallásos emberként és emberi jogi aktivistaként különösen nagy hatással volt rá. Tudta, hogy tennie kell valamit, úgy érezte feladata, küldetése van. 

Ahogyan a bronzszobor nyújtotta a kezét, úgy tett képletesen a tanár is. (Tanuljunk olaszul, rövid nyelvlecke egy részben: dare una mano, tükörfordításban kezet adni, valós jelentése: segíteni.) Biztosan sokan hallottak már egy euróért eladó olasz (többségében délolasz, Szicíliában a leggyakoribb) házakról, amit bizonyos feltételek és ellenszolgáltatások fejében lehet birtokba venni (nagy részük szimpla hírverés). Lucano viszont egy lehetőséget, egy szerencsés kereslet-kínálati együttállást látott meg a helyzetben:

Kalábria-szerte kivándorlás, elnéptelenedés a jellemző tendencia, sok elhagyott ház van, munkáskéznek, adózó polgároknak viszont híján vannak, ezek az emberek meg éppen otthont és munkát keresnek.

Létrehozta a Jövőbeli Város Alapítványt, amivel az elhagyott épületekbe igyekezett új lakókat találni, cserébe azt várta el a jövevényektől, hogy kitanulják a hagyományos mesterségeket, aminek egyre inkább híján volt a község, erre meg a A Falu és az ég nevű szövetkezetet hívta életre, ahol szövő-, kerámia-, üveges- és lekvárkészítő műhelyekben adták át a tudást. Eleinte tíz emberrel futottak neki a kitűzött célnak. 

Kétezertől már tagja a városi tanácsnak, majd 2004-ben polgármesterré választják, amit két újabb mandátum követ, mindvégig nagyobb arányú szavazatokat bezsebelve, egészen 2018-ig látta el a feladatkörét. Na, de ne rohanjunk ennyire előre.

A nemzetközi sajtó kedvence

A kezdeti próbálkozások után a 2000-es önkormányzati választásokon egyéni jelöltként bekerül a városi tanácsba. Ezzel egyidőben egyetértési megállapodást köt az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa az Olasz Önkormányzatok Nemzeti Szövetségével. Elindítják a Nemzeti Menekültügyi Programot, az önkormányzatokkal együttműködve projekteket hoznak létre az integráció támogatására. Ebből alakul ki később a Menekültek és Menedékkérők Védelmi Rendszere (SPRAR), ami 2002-ben emelkedik törvényi erőre (a második Berlusconi-kormány idején) és az olasz belügyminisztérium hatásköre alá tartozik. Leegyszerűsítve a képletet:

anyagi támogatáshoz jutnak a menekülteket befogadó önkormányzatok (kb. 24-35 euró/nap/menekült), muníciót szolgáltatva ezzel Domenico Lucano álmához.

Elhagyott, gyakran omladozó épületek felújítását támogatják a jövevények számára. Kézműves üzleteket, klubokat, sportcsarnokot hoznak létre. Az iskola, amit a bezárás fenyegetett, ismét gyerekzsivajtól hangos. A település közvetlen környezetében található elhanyagolt vagy elhagyott olajfa- és szőlőültetvényeket (a vidék Bivongi DOC appellációjához tartozik, itt van a legtöbb szőlője ennek a kifejezetten jó pincészetnek is) is felújítják, illetve ápolják azokat. A falu megtelik élettel. Ekkoriban még nem volt a migráció kérdésköre az érdeklődés homlokterében, a kisebb számban érkező bevándorlókhoz igazított ellátórendszer győzte a nyomást. A II. világháború óta folyamatosan csökkenő lélekszám új irányt vett, a meglévő 1600 fő mellé 550 új lakó érkezett. 

A sajtó a riacei modell néven aposztrofált jelenséget pozitív mintaként emlegette, mintegy a sikeres integráció szimbólumaképpen. A nálunk „Soros-terv” néven elhíresült rémisztő jövőkép gyakorlatilag megvalósult ebben a kis kalábriai faluban és úgy tűnt, zavartalanul, békésen működik. A település határában lecserélték a táblákat, az alábbi szöveg került a helyükre: Riace, a befogadó falu. 

A nemzetközi sajtó is előszeretettel megénekelte a történetet. 2010-ben a polgármester – akit helyi dialektusban már csak "Mimmo u' curdu" (Mimmo, a kurd) néven emlegetnek – harmadikként végzett a World Mayor nevű nemzetközi listán, a Fortune magazin beválasztotta a világ 50 legnagyobb hatású vezetője közé, Wim Wenders rövidfilmet forgatott róla "Il volo" címmel (jelentése: A repülés, sajnos az interneten nem elérhető, csak ez a werkfilm).

A történetben megbúvó maffiaszál

Mindemellett nem árt persze azt is tudni, hogy Olaszország legszegényebb régiójában vagyunk, ami a történelem során állandóan gazdát cserélt, több hullámban is érintette őket bevándorlás, így a színes etnikumok, a multikulti mindig is a helyiek életének része volt. Továbbá

a délolaszok nagy többsége jellemzően baloldali beállítottságú, szociálisan erősen érzékeny, miután magukra is úgy tekintenek, mint az olasz egység, a globalizáció és a kapitalizmus veszteseire.

További adalék a történethez, hogy az illegálisan érkező bevándorlók nagy része könnyen a helyi maffia (itteni szervezetük neve 'ndrangheta, az ország, de talán az egész világ első számú bűnszervezete, éves szinten 50 milliárd eurónyi becsült pénzforgalommal) célkeresztjében találhatja magát, hiszen akit senki nem keres, kiváló alany emberkereskedelemhez.

Egy ízben a riacei polgármesternek is üzentek: felgyújtották az autóját és megfenyegették, ne rontsa tovább az üzletüket.

Színre lép Matteo Salvini

Eddig a sikersztori, a későbbi, párhuzamos fejleményeket már itthon is jobban ismerjük. Az első fordulópontot talán a 2008-as lampedusai helyzet jelentette, amikor is már érezhető volt, hogy Líbián keresztül kialakulóban van egy bevándorlási útvonal. Riace ekkor is igyekezett átvállalni menedékkérőket. 2013. október 13-án a kis, Olaszországhoz tartozó sziget, Lampedusa kikötőjétől alig néhány kilométernyire elsüllyedt egy hajó Líbiából érkező menekültekkel.

Életbe lépett a tengeri útvonalat felügyelő Mare Nostrum-művelet, amit egy évvel később az összuniós, a Frontex által szabályozott Triton-művelet váltott fel. 2015-ben már Magyarország is közvetlen közelről tapasztalhatott meg egy másik útvonalon érkező bevándorlási hullámot, ami fordulópontot jelentett a korábban jellemző bevándorlást és befogadást illető álláspontok tekintetében.

Nem vonhatta ki magát ez alól Riace sem. 2017-ben Riace gazdasági működésében rendellenességeket tárnak fel, vizsgálatot indítanak a polgármester ellen csalás, zsarolás, hűtlen kezelés, hivatallal való visszaélés vádjával. Marco Minniti belügyminiszter befagyasztja a falu támogatásait, az őt tisztségében követő utódja pedig egyenesen a polgármester megtestesült ellentétpárja: Matteo Salvini (akit meglepő módon pont Kalábriában választották meg szenátornak a sajátságos olasz választási törvény miatt).

Az új belügyminiszter politikájának legfőbb eleme a bevándorlásellenesség, így amennyiben a riacei modell pozitív példaként épül be a kollektív tudatba, erodálja, megkérdőjelezi mindazt, ami mellett Salvini síkra szállt.

Több ízben degradálóan nyilatkozott Lucanóról, nagy nullának nevezte, akit Salvini beiktatása után nem sokkal felfüggesztették a polgármesteri tisztsége alól.

Kettejük szembenállásának a talán legpikánsabb mozzanata az volt, amikor Salvini kalábriai kampánykörútja alkalmával Riace tengerparti vasútállomására érkezett, míg a magasabban fekvő faluközpontban a korábbi polgármester bevándorlók gyűrűjében várta az – akkorra már – exbelügyminisztert. A találkozásra végül nem került sor, egyetlen mementó őrzi csupán a Salvini látogatását: egy graffiti az állomáson, amin az egyik riacei bronzszobor feje látható a politikus mellett. Előbbi alatt a következő szöveg olvasható: „Riace tengeréből kihalászva”, míg Salvini alatt „A fostengerből kihalászva”.

Időközben a bírósági tárgyaláson illegális bevándorlás támogatása (a falu anyakönyvvezetőjeként összeadott egy nigériai nőt egy olasz férfival, hogy ezzel meghiúsítsa a kitoloncolását), illetve hulladékgyűjtési szolgáltatás terén talált rendellenességek (pályáztatás nélkül kötött megbízást) miatt bűnösnek találták a polgármestert és házi őrizetbe helyezték, de a többi, súlyosabb vádpontok alól felmentették. Később felfüggesztik a házi őrizetet, azonban kiutasítják Riacéból. Idén újabb vádpontok miatt ismételten bíróság elé kell állnia, ezek ügyében még nem történt döntés.

Riacéban viszont visszaállítják a korábbi SPRAR-támogatásokat, miután a bíróság szerint jogalap nélkül vonták meg tőlük, illetve az Államtanács elutasította a projekt leállítását, amit Salvini személyesen indítványozott.

Eddig tart a történet

Elég sok témával kapcsolatos cikken átbújtam magam, de igen nehéz volt sok kérdésben érdemi és objektív adatokat találni, olvasni a sorok között. Többek között az érdekelt volna, hogy volt-e valamilyen szempontrendszer, előfeltétel, ami alapján válogattak a bevándorlók/menekültek között: kit látnának szívesen náluk? Miképpen az is, hogy hogyan alakult a letelepedők lélekszáma és mennyien vannak azok, akik továbbmentek innen máshova? Hogy mennyiben működik a riacei modell a helybéliek, az őslakosok szerint, hogyan érinti mindennapjaikat a jelenség?

Megannyi nyitott kérdés, amire nehéz érdemi választ találni.

Az olaszoknál is többnyire kétpólusú a sajtó, véleménybuborékok alakultak ki, szinte ugyanazt ismételgetik folyton minimális változtatással.

Pláne egy ilyen megosztó, érzékeny témában: egyik részről élő példa, hivatkozási alap, hogy a befogadás politikája működik, az út helyes, a polgármester már-már szent ember. A másik oldalon egy szimpla csalót, köztörvényes bűnözőt festenek le, aki csak pénzlenyúlásra, saját gazdagodása érdekében használta fel a menedékkérőket kéretlenül rászabadítva őket Olaszországra.

A téma messze túlmutat önmagán: itt már gazdasági fenntarthatóság, demográfia, ökológia, hovatovább bibliaértelmezés is keveredik, mindez erősen torzítja a tisztánlátást. Több adattal, ténnyel, észérvvel, kevesebb érzelmi befolyásoltsággal egyszerűbb dolgunk lenne. Általános értelemben véve is.

NYITÓKÉP: Riace Marina tengerpartja. Szabó Zoltán fotója