Szingligyár és klímakatasztrófa: mindennek a feminizmus az oka?

A probléma az a neoliberális feminizmus, ami abban támogatja a nőket, hogy kialakíthassanak egy olyan személyiséget, egy olyan életet, kapjanak olyan jogokat és lehetőségeket, amelyben a tőkés viszonyokat fenntartó napi rutinok jelenhessenek meg.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Amennyiben Kardos Gábor írásának feminista kritikáját kellene adnom, akkor nagyjából szó szerint Iván Ildikó és Bakó Júlia érveit használnám. Ez azonban egyrészt megtörtént, másrészt az elméleti alapvetések teljesen eltérő voltának rögzítése után vitázni nehezen lehet. Ezért a következőkben a sok helyen valóban problémás megfogalmazások egyenkénti kritikája helyett inkább a szerző konstruktív hozzáállását és párbeszédre való igényét elismerve arra fogok reagálni, ami véleményem szerint a fő állítása a szövegnek.

Amellett fogok érvelni, hogy bár a cikkében felvázolt végső konklúzióval maximálisan egyetértek, a valóban létező társadalmi válságra adott megoldási javaslata szimpatikus, ugyanakkor az ide vezető oksági lánc általa felvázolt elemei részigazságok, és az érmének csak egyik oldalát mutatják – ezért ebben a formában biztosan nem fog támogatásra találni a feminizmus ügye iránt elkötelezett embereknél, sem nőknél, sem férfiaknál.

A vitaindító cikk hét pontja két állítás körül összpontosul: 1. ma szinglitársadalomban élünk, és ennek a feminizmus az oka; 2. ma a klímakatasztrófa a legsürgetőbb kérdés, aminek megoldása érdekében a nőknek és férfiaknak össze kell fogniuk, félretéve a nemek harcát. Az ötödik pont tartalmazza nagyjából a kettőt egyben, ami konkrétan így szól:

„A férfi-nő kapcsolatok a mai szinglitársadalomban olyan katasztrofális mélypontra és kibeszéletlen válságba kerültek, ami simán felveszi a versenyt a klímakatasztrófával, illetve meghatározó részét képezi a mai mély civilizációs válságnak.”

Miközben a „civilizációs válság” mint fogalom alapvetően általában konzervatív gondolkodóknál kerül elő, aközben igaz az is, hogy a közösségi kapcsolatok, kötések fokozatos gyengülése, valamint a személyközi kapcsolatok – családi, baráti, illetve párkapcsolatok átalakulása előkerül a társadalomkritikai baloldalon is mint a fogyasztói társadalom, illetve a kapitalizmus egyik olyan következménye, ami korántsem kívánatos, de szükségszerű. És ugyanígy: miközben „szinglitársadalomról” beszélni szintén eleve negatív felhanggal bír, aközben számszerű adatokkal bizonyítható, hogy valóban több az egyedülálló ember, mint évtizedekkel korábban. Sőt, van olyan, egyedülálló nők körében végzett nemzetközi felmérés is, amiből kiderül, hogy

Ezzel kapcsolatban két kérdés is felvetődik. Egyrészt, hogy valóban a feminizmus okolható-e mindezért, mint ahogyan Kardos ezt állítja. A másik, hogy egyáltalán van-e ezzel a jelenséggel – azaz az egyre több egyedül, de nem feltétlenül magányosan élő ember – probléma, vagy sem?

Az első kérdésre a válasz részben igen. A feminizmus, amelynek a célkitűzése az, hogy a férfiak által dominált társadalomban a nőket emancipálja, a férfiakkal egyenlő lehetőségekhez juttassa, számos eredményt elért ezen a téren – Nyugaton mindenképp. Ma egy nő megteheti, hogy a társadalom rosszallása nélkül iskolába járjon, megteheti, hogy érdeklődésének megfelelő szakmát/hivatást válasszon, kaphat érte pénzt, így egyedül is eltarthatja magát, eldöntheti, hogy vállal-e gyermeket, hányat és mikor. A feminizmus eszméje és küzdelmei nélkül mindez nem volna lehetséges, ugyanis ezt megelőzően, nem is annyira régen, ezek egyszerűen elképzelhetetlen dolgok voltak egy nő számára – a kevés kivétel pedig óriási szenzációnak számított. Ma ez természetes. Szerencsére.

Eközben a feminizmus az elmúlt 200 évben számtalan irányzatra bomlott, a három nagyobb hullám, melyek mind máshová helyezték a fókuszt, más célkitűzéseik és más módszereik voltak, nagyjából közismert, de most, a huszonegyedik század elején már ez is durva leegyszerűsítésnek mondható. A feminizmus mint a nők szempontjainak képviselete olyan széles spektrumon mozog, amiben nagyjából az az egyetlen közös, hogy feltételezik a nők mai napig tartó, társadalmilag! alárendelt szerepét, és azt szeretnék, hogy ez az alárendeltség megszűnjön.

– ami sajnos a felsorolt eredmények ellenére sincs így. Sem gazdaságilag, sem kulturálisan, de politikai vagy jogi értelemben sem, még a magasabb társadalmi rétegekben sem és Nyugaton sem. Feminizmusra igenis szükség van, egy emberibb, élhetőbb társadalom kialakításához még van min javítani ebből a szempontból is.

A második kérdésre – hogy probléma-e, hogy sokkal több az egyedülálló nő és férfi ma, mint például a 60-as években – is adható egy kicsit differenciáltabb válasz. A szinglijelenség nem kizárólag a magányos férfiakat és a nemzet túléléséért aggódó politikusokat, de a feminista szerzőket is foglalkoztatja, mint minden társadalmi viszony, ami a nők helyzetét alapvetően érinti. Ezek a szerzők a szingli életforma kulturális lenyomatának két, világszerte ismert filmet: a Bridget Jones naplóját és a Szex és New Yorkot szokták tekinteni – mindkettő a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején aratott nagy sikert.

Ezekben a filmekben stilizáltan, de látható az, amire Kardos Gábor utal, amikor a szingli létformát hibáztatja a párkapcsolati viszonyok válságba kerülése miatt. A totálisan egoista, alkalmazkodásra képtelen, sokszor éretlenül és felületesen viselkedő, a klasszikus alfahímekre ácsingózó, gyémántokkal és egzotikus utazásokkal azonban bármikor elkápráztatható nő.

De jól látható az is, amiről Kardos nem beszél, pedig ugyanúgy létezik társadalmi rétegtől függetlenül, a nők állhatatos, végeláthatatlan és maximalizmusra törekvő küzdelme azért, hogy kihozzák magukból a legtöbbet: fiatalok, szépek, okosak, érdekesek, kívánatosak, egyediek és sikeresek legyenek – méghozzá a férfiak kedvéért, mert csak ezzel tudják meghódítani őket. Megelőlegezem a viszontválaszt, miszerint a férfiaknak pont nem ez kell, hanem ideáljuk egy abszolút átlagos külsejű, nem kozmetikázott nő, akinek nem feltétlenül van véleménye, humora vagy ambíciói, nem ismeri a divattrendeket – viszont megbízható, jól főz és csak az a vágya, hogy valaki feleségül vegye... Na, ugye. Ugye, hogy nem...

A vitaindító leginkább vitaképtelen bekezdése az agresszív, terepjáróval közlekedő, a férfiakat és a bolygót leuraló, gorilla módjára melldöngető nőről mint a feminizmus vívmányáról beszél, azt sugallva, hogy a feminizmus ide vezetett/vezet, és valószínűleg a karikatúraszerű ábrázolás azért ilyen erős, hogy erre mindenképpen kelljen reagálni. Nos, egy feminista is csak azt tudja erre mondani (ha komolyan veszi), hogy igen, vannak ilyen nők – de ez részben személyiségbeli, azaz egyéni probléma, részben pedig, mint mindig, társadalmi.

A társadalomkritikai baloldalon is legalább három évtizede van már komoly szakirodalma annak, hogy a kapitalizmus neoliberális változata hogyan, milyen technikákkal alakítja át az emberek személyiségét azért, hogy saját fennmaradásának kedvezzen.

A kapitalizmus érdeke elsődlegesen a fogyasztás: klasszikusan ruhát, autót, ékszereket, könyveket, játékokat, masinákat, kütyüket, stb., legújabban pedig élményeket. Fogyasztani lehet egyedül, párban, családilag, barátokkal, és mindegyik verzióban sokféleképpen – kevés pénzből is lehet, sok pénzből pedig még jobban, és mindezt az önkifejezés, az egyéni választások, az „ez vagyok én” nevében. A rendszer számára valóban kívánatos egy olyan emberi minőség, egy olyan típus, amelynek fő célja a birtoklás, a szerzés, a habzsolás és az azonnali kielégülés, amit ha nem kap meg, türelmetlenné, nyugtalanná, unatkozóvá és agresszívvé válik.

De vannak más, a rendszerbe szintén passzoló embertípusok is. A kapitalizmus neoliberális változata azért tűnik különösen alternatíva nélkülinek, mert abban nem hagy egérutat az egyes embernek, hogy a fogyasztás igényét már belsővé, magától értetődővé változtatta, létrehozva azt az individuumot, ami korábban nem létezett a mai értelemben.

Ez a kapitalista rendszer fenntarthatatlan, ami szintén benne van Kardos írásában, és azt is jól látja, hogy a bolygót leuraló úgynevezett „férfierő” éppen ugyanaz, ami ezerévek óta nyomja el, és használja saját kedvére a nőket, és rajtuk kívül is mindent és mindenkit, amit gyengébbnek ítél. A feminizmust azzal vádolja, hogy ennek az erőnek nem áll ellen, nem gyengédséget és gondoskodást hirdet a fenntarthatóság nevében, hanem ezzel ellenkezőleg, a nők számára is elérhetővé kívánja tenni ezt az erőt, amivel végső soron nem csak a férfiaknak árt (merthogy nekik is árt), hanem ugyanúgy mindennek, ami az emberi életet keretezi és értelmét nyújtja: a természettől kezdve a kultúrán keresztül a tágabban vett emberi viszonyokig bezárólag.

Ezzel kapcsolatban fontos leszögezni, hogy ez is részben igaz. A neoliberális kapitalizmus, sőt a kapitalizmus minden formájában úgy szervezi a társadalmat, hogy az számára kedvező legyen. Nemcsak a férfiakat, a nőket is integrálnia kell, hiszen nem maradna fent egy ekkora fogyasztói réteg nélkül. Valójában ezért a neoliberális feminizmus az a jelenség, amiről Kardos beszél, aminek a lényegét egy korábbi írásban próbáltam megragadni mint a feminizmusra és a nőkre, de a férfiakra is abszolút káros, ám létező irányzatot.

A cikkből kiderül, hogy nem a feminizmussal van a probléma. A probléma azzal van, hogy a neoliberális kapitalizmus a nők emancipálásának kérdését a saját logikája szerint gondolja el.

A „szingli nő” létező, bal- és jobboldalon egyaránt sokat kritizált jelensége véleményem szerint kizárólag ebben a keretben bírálható. A reklámok, filmek, plakátok, magazinok – értve ez alatt az internetes magazinokat, hírportálokat, blogokat, játékokat és influenszereket is – által sugallt kép a gyönyörű, vékony, karrierjét magabiztosan építő, határozott, céltudatos Cosmo-girlről, aki pontosan tudja, hogy mit akar és mi az, ami jár neki az életben ahhoz, hogy saját magát úgymond kiteljesítse, mesterséges, ijesztő és elidegenítő.

Mégis komoly vonzereje van, mert nemcsak a társadalmilag sikeres nő ideálját rajzolja meg, hanem receptet is ad, hogy hogyan váljunk ilyenné – és érdekes módon az összetevők mindegyike megvásárolható. Innentől minden adott, kiválasztani a megfelelő terméket, használni, és ha mégse jön össze a kívánt eredmény, akkor az ember lánya maximum egy kicsit Bridget Jones – bár a végén még neki is összejött. Ez a modell kétségtelenül működik, annyira erősen van benne a posztmodern kapitalizmus kulturális logikájában, hogy

Ebből következik, hogy számos olyan nő van – mint ahogyan számos férfi is –, akiknek az érvényesülés és önkifejezés módja, a kívánatos, jó életről alkotott képe teljes mértékben illeszkedik a rendszer által felkínált, fogyasztáson alapuló, és valóban „bolygózabáló” életmódhoz. Sőt, még az is megkockáztatható, hogy a liberális kapitalista országokban ezek az emberek vannak többségben, nemcsak azokban a rétegekben, ahol valóban tudnak fogyasztani, hanem az alsóbb osztályokban is, akik ugyan nem tudnak – de szeretnének. De ebből nem következik az, hogy ehhez a feminizmusnak – ezen az irányzaton túl – különösképp köze lenne. Az pláne nem, hogy a feminizmus kifejezetten ennek nevében és érdekében, valamint az egyes férfiak ellenében vívja küzdelmeit, és éppen ideje lenne abbahagynia, mint egy rossz szokást.

Kardos Gábor azt kéri számon a feminizmuson, hogy miért nem áll ellent a kapitalista, pénzközpontú, versengésen, felületes csillogáson és erőn alapuló társadalmi normáknak, miért nem száll szembe az egész rendszerrel és üzeni azt a férfiaknak, hogy tanuljanak a nőktől gyengédséget, és egyéb, fenntarthatóbb erényeket. Magam részéről azt gondolom, hogy ez az elmúlt 300 évben egyik társadalmi mozgalomnak sem sikerült, így a feminizmusnak sem, de az biztos, hogy az önuralom új világának felépítése iránt valóban elkötelezett férfiakat a feministák többsége szeretettel várja.

A szerző politológus. Kardos Gábor vitaindítója itt, Tamás Gáspár Miklós hozzászólása itt, Bakó Júliáé emitt, Iván Ildikóé itt olvasható, Virág Sáráé pedig itt. Hozzászólnál te is? Írj!