TGM: Mit olvassunk?

2021.05.29. 08:08

Sajnos az utóbbi évtizedben nem sok mély (és magas) írás jelent meg, amely efféle listába beilleszthető volna. De nemrég megjelent egy budapesti kiadónál az európai kultúra talán legfontosabb darabja, amit mindenkinek el kell olvasnia.

TGM: Mit olvassunk?

Ez itt a nevéből adódóan is könyvekkel foglalkozó Könyves Kálmán rovatunk különkiadása, jó olvasást!

Egyik olvasónk azt javasolta, hogy nevezzek meg tíz könyvet, amelyet ajánlani tudnék „a közélet és a világ dolgai felől érdeklődő fiataloknak”.

Nagyon megtisztelő, köszönöm.

Semmi különösebben eredetit nem tudnék indítványozni, csak a szokásos klasszikusokat, Spinoza Etikáját, Pascal Gondolatait, a Társadalmi szerződést, A tiszta ész kritikáját, Shelley és Hölderlin verseit, A szellem fenomenológiáját, a Demokráciá[t] Amerikában, a Faustot és a Wilhelm Meister tanulóéveit, A pármai kolostort, a Nehéz időket, a Kis Dorritot, az Elveszett illúziókat, a Háború és békét, A Karamazov fivéreket, A félkegyelműt, Turgenyev kisregényeit (Egy vadász följegyzései, Első szerelem, Rugyin, Aszja, Füst, Tavaszi vizek, Költemények prózában), a Jón, rosszon túlt, az Érzelmek iskoláját, A Zöld Henriket, A Middlemarchot, Az aranyágat, A tőkét, a Félelem és reszketést, A politika mint hivatást, az Álomfejtést, Az eltűnt idő nyomábant, a Történelem és osztálytudatot, A világítótornyot, Mrs. Dalloway-t, Wittgenstein Tractatusát, Kafka novelláit és  oktávfüzeteit, A felvilágosodás dialektikáját stb., stb., mint mindenki;

sajnos az utóbbi évtizedben – pedig figyelek – nem sok mély (és magas) írás jelent meg, amely efféle listába beilleszthető volna.

De nemrég jelent meg a budapesti Atlantisz Kiadónál Platón Phaidónjának új magyar fordítása (ez Bárány István műve, a fordító és Máté András tanulmányával; része az Atlantisz vakmerő Platón-sorozatának). Mivel ez az európai kultúra talán legfontosabb darabja, mindenkinek el kell olvasnia. A fordítás megítélésére nem vagyok méltó, ehhez óriási szaktudásra lenne szükség; én csak házilagosan összehasonlítottam Schleiermacher (1768-1834) klasszikus fordításával (1804/05) és Léon Robin szintén régi (1926) francia fordításával a Belles Lettres kétnyelvű kötetéből (10. kiadás, 1967, azóta is több utánnyomás), de ez még nem jogosít föl semmire.

ITT VANNAK RÉSZLETEK A KÖNYVRŐL.

Szerintem a magyar fordítás komoly, szakszerű munka, amennyire meg tudom ítélni. Schleiermacher – görög szerkezeteket merészen használó – német szövegével szépségben senki nem versenyezhet, de filozófiatörténeti tudásunk (mármint a professzionális kutatóké, akik közé, különösen e korszakot illetően, nem tartozom) időközben hatalmasra nőtt, amivel viszont ő nem kelhet versenyre a berlin-kreuzbergi sírban.

A Phaidón – amelyről azt mondta nekem néhai úrfikoromban, az 1960-as évek vége felé a sajnálatosan  elfelejtett erdélyi magyar író, Deák Tamás, hogy még senki nem tette le könnyek nélkül, és csakugyan, alig lehet megállni a végén, hogy el ne sírja magát az ember – olyan makulátlan, tökéletes remekmű, amelynek a még nem egyetértő olvasása is megtisztít és fölemel. Márpedig egyetértésre aligha számíthat Platón, amikor elmeséli a beszélgetést, amellyel Szókratész utolsó napja telt, akit halálra ítélt az athéni közösség a „másként gondolkodása” miatt (meg kellett innia a bürökfőzetet, azaz a mérget, amelyet elkészítettek neki, tehát voltaképpen öngyilkosságra kényszerítették).

Ugyanis Platón nemcsak saját korának, hanem a mi korunknak az előítéleteivel is szemben áll – bár voltak évezredek, amikor a hatása minden más gondolkodóénál nagyobb volt, áthatotta, átalakította még a vallást is – , nemcsak a nézeteivel, hanem

a magatartásával is idegen tőlünk, éppen ezért nevelő hatása üdvös lehet.

Barátaival folytatott filozófiai beszélgetést Szókratész élete utolsó napján, épp úgy, mint máskor. A dialógus formális témája „a lélek halhatatlansága”, pontosabban az a gondolat, amely annyira fölbőszítette Nietzschét, amely szerint jobb a halál, mint az élet, s amellyel megalapozta (nem kidolgozta, hiszen már megvolt) Szókratész és Platón az archaikus meggyőződést: a lélek, a szellem magasabbrendű, mint a test, a láthatatlan állandó magasabbrendű, mint az érzéki mulandó, az isteni jobb, mint az emberi, s amire legtöbbünk hő vágya irányul, jobbára silány vacak.

Jómódú demokráciák – vagy a jómódú demokráciára áhítozó társadalmak – nem így vélekednek.

Már a mű elején világosan beszél Szókratész:

„Vizsgálódásaink során alighanem a gondolkodás keskeny ösvényén kell mindvégig haladnunk, mivel  ameddig van testünk, és a lelkünk ekkora rosszal van összekeverve, teljes egészében soha nem lehet a miénk az, amire vágyunk, és amit úgy hívunk, hogy igazi valóság [phamen de túto einai to aléthesz]. Testünk szükségletei és igényei ugyanis ezernyi módon megosztják a figyelmünket, és ha még betegség is támad bennünk, az is útját állja a valóság [to on] fölkutatásának. A test eltelít bennünket a maga haszontalan szerelmeivel, vágyaival, félelmeivel és a legkülönfélébb képzelgésekkel, úgyhogy miatta a szó szoros értelmében ép gondolatunk se támadhat soha semmiről. [...] ...[A] test miatt elhanyagoljuk a filozófiát.

De mind közül a legsúlyosabb, hogy ha még egy kis időre el is tudnánk szakadni a testtől, hogy valamit szemügyre vegyünk, testünk még ilyenkor is folyton beleártja magát a vizsgálódásainkba, zsibongásával megzavar és kizökkent, úgyhogy őmiatta nem vagyunk képesek az igazi valóságra [autú kathoran taléthesz] koncentrálni. Világosan kiderült tehát, hogy ahhoz, hogy bármit is a maga tiszta valóságában megismerhessünk, el kell szakadnunk a testünktől, és csak és kizárólag a lélek által szabad magukat a dolgokat szemlélnünk.

Vagyis úgy [tetszik], hogy amire vágyunk és amiről azt mondjuk, hogy a szerelmünknek a tárgya, a belátás [phronészisz], csak akkor lesz a miénk, ha meghaltunk... Mert ha a testtel együtt élve a maga tiszta valójában semmit se lehet megismerni, akkor vagy teljesen elérhetetlen a tudás, vagy csak a halál után lesz elérhető, miután a lélek magára maradt és különvált a testtől, azelőtt nem.”

(XI, 66b-67a, Bárány István fordítása.)

Ehhöz persze Platónnak be kell bizonyítania a lélek halhatatlanságát, amit négyféleképpen is megtesz a dialógusban (meg más műveiben).

Aztán a világirodalom talán legmagasztosabb jelenetében Szókratész megissza a bürköt és nyugodtan meghal, miután arra kérte Kritónt, hogy áldozzon kakast Aszklépiosznak (az orvos-istennek, arra utalva, hogy a halál: gyógyulás, tehát az élet: betegség, kiváltva evvel Nietzsche fölháborodását és a filozófia iránti intenzív gyűlöletét).

Korunk (persze nem elsőként, volt ilyen már a múltban, ha a transzcendenciát nem is zárták ki ilyen határozottan és egyetemlegesen), minden tekintetben – immár filozófiailag is – a test elsőbbségében hisz, minden vegyítetlenül tiszta („lelki”, „szellemi”) tudás hipotézisét gyanúval kíséri, arisztokratikus gőgnek érzi, ráadásul a bizonyíthatatlan vallás amolyan reakciós maradékának.

A vágy kultusza és az ismeretelméleti szkepszis történetileg összetartozik, bár logikailag nem.

Ha a mai olvasónak nem kell a Phaidón, akkor se, ha meghatja és elragadja (ami elkerülhetetlen), akkor is képet nyerhet róla:

mi volt az emberiség nagy dilemmája azelőtt, mielőtt a transzcendencia föltevése végérvényesen kiesett volna az életéből.

Nagy kérdés, hogy az az élet volt-e szabadabb, amelyben a társadalom szokványos életéből volt kiút (pl. a filozófiai közösség, hairészisz vagy a szerzetesség, amelyben a kenyérkereső munkától és a családtól megmenekedett, aki nagyon akart – ami ma össztársadalmi „léptékben” lehetetlen), amelyben a láthatatlan (az isteni) volt fölül, nem a látható, amelyben a szépség ideájában keresték a választ arra, hogy melyik tárgyat szabad vagy illik szépnek tartani és nevezni, vagy pedig az, amelyben a szociabilitás (a társiasság) általános, amelyben mindenki laikus („világi”), amelyben az homme moyen sensuel (az érzéki átlagember) az ember mintája és reprezentatív példánya, és amelyben „e világnak” nincsen akár képzelt alternatívája se, bár sokkal több fizikai akció végrehajtható büntetlenül, mint a hierarchia világában. Hiszen a transzcendencia (túlvilágiság) és az immanencia (evilágiság) értéksorrendje is hierarchiát (rangsort) jelent, és ellentmond az egyenlőség eszményének.

Szókratész avval, hogy alávetette magát a közösség szerinte igazságtalan döntésének és végrehajtotta saját magán a halálos ítéletet, méghozzá boldogan attól, hogy idehagyja a világi életet (de elnyeri az örök életet, ahol – mint mondta – jobb a társaság), valamit bebizonyított. Legalább annyit, hogy az, aminek a nyomára csak elvont gondolkodással juthatunk, épp úgy megérdemli a hősies áldozatot, mint földi hazánk.

A Tőke közérthetőbb, mint az én cikkeim? Ne vicceljünk már! Karácsonyi interjúnk TGM-mel!

NYITÓKÉP: Varsányi Bence / Azonnali, 2020

Tamás Gáspár Miklós

Filozófus, korábbi országgyűlési képviselő. 

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek