Hét jó hely Szerbiában: ide utaznék, ha lenne védettségi igazolványom

Szabad az út minden védettségi igazolvánnyal rendelkezőnek Szerbiába. Nincs tengerpartja, nem EU-tag, alig ír róla a magyar sajtó, fura a kapcsolatuk az oroszokkal és a kínaiakkal: ezek miatt is lehet, hogy a környéken talán ez a leginkább ismeretlen ország. Az Azonnalin hét olyan úticélt mutatunk, ami miatt érdemes elnézni hozzájuk már ezen a hétvégén is!

7. Szabadka

Mindössze pár kilométerre a határtól már a szecesszió közép-európai fővárosában találhatjuk magunkat olyan gyönyörű épületekkel, mint a nemrég felújított zsinagóga, a Raichle-palota, a gigantikus városháza vagy épp egy kicsivel arrébb a palicsi termálfürdő főépülete. Ne gondolja azt senki, hogy Szabadka valami álmos határmenti kisváros lenne, a belváros valamelyik teraszán ülve este csak hitetlenkednénk, hogy ekkora élet tud lenni a magyar határhoz ilyen közel, a budapesti betonból kikerülve pedig az itt a járda és a parkolóhelyek között fura módon elférő rengeteg fa jelenthet szokatlan látványt.

Nincs túl messze, bőven van mit nézni, szinte mindenhol beszélnek magyarul, kapni magyar újságokat, tökéletesek az ételek, de kicsit már másak, mint otthon, és azért egy kicsit minden olcsóbb: ha valaki csak át akarna ugrani egy rövid kirándulásra, vagy elkezdeni valahol egy nagyobb túrát, Szabadka tökéletes helyszín rá. A híres piacáról végképp nem beszélve.

És ha már itt járunk, érdemes felfedezni a Vajdaságot magát is, a Szabadka-Belgrád-autópályáról azon kívül, hogy végig lapos a táj, sok minden nem látszik ugyanis. A nagybecskereki Béga-partot, az Európa legöregebb sivatagának nevezett, megdöbbentően nagy, 300 négyzetkilométeres Delibláti-homokpusztát, a Sagmeister-család borászatát, a zentai csokimanufaktúrát, vagy akár a szerb-horvát-magyar hármashatáron, egy Duna-holtág melletti bezdáni Pikec-csárdát, ahol ma is úgy készül a halászlé, ahogy annak készülnie kell: frissen, és ahol érdemes azért előre asztalt foglalni. És ha már Bezdánban jár valaki, feltétlenül álljon meg Kisséknél, ők termelik és készítik ugyanis a Kárpát-medence messze legjobb paprikáját. Zenei aláfestés határátlépéshez: Ta tvoja suknja plava.

6. Újvidék, Fruška Gora

Igen, tudom, hogy Újvidék (Novi Sad, eredetileg Neoplanta, amit aztán mindenki lefordított a maga nyelvére) a már csak névleg autonóm Vajdaság fővárosa, és azt is, hogy a Fruška Gora magyarul Tarcal-hegység, de ezek bőven megérnek egy külön pontot, itt ugyanis már 

A nagyjából 300 ezres lakosságú Újvidék etnikai és kulturális sokszínűségének a mai napig megvannak a nyomai, érdemes akár több éjszakát is eltölteni itt, hogy mindezt felfedezd a rengeteg templomtól, a zsinagógán, a magyar színházon át a péterváradi erődig, annak óratornyáig, a kilátásig, az alatta, a Duna-parton lévő kiváló halétteremig (de igazából az összes halas csárdáig), és még sorolhatnám. Aki még nem volt itt, alsó hangon két éjszakára foglaljon, és fedezze fel magának Szerbia alternatív fővárosát, ami jövőre Európa kulturális fővárosa is lesz. Szombat reggeli programnak nincs is jobb, mint kiülni a halpiacra reggelizni a Špajz Salaša teraszára a kisimult Orbán- és Vučić-propagandát nyomó friss Magyar Szó napilappal, és megtervezni az aznapi programot.

Már csak azért is érdemes két éjszakára foglalni, mert Újvidéktől délre, a Duna túlpartja mellett magaslik a Tarcal-hegység, ami egyrészt viszonylag könnyű túraterep, másrészt a kilátás innen nagyjából olyasmi, mint a Transzfogarasról elnézni Erdély felé: minden, amerre a szem ellát, már a Kárpát-medence. Harmadrészt tele van kitűnő borászatokkal.

Az újvidéki borszalonról az Azonnalin még videónk is van, és csak a járvány miatt nem vagyunk ott idén. Ercsey Dániel borszakíró itt fedezte fel évekkel ezelőtt a Šijački borászat Aldumaš nevű hordóban erjesztett olaszrizlingjét, én pedig ezt követően keltem útnak, és néztem be személyesen is pár itteni pincébe. Két kedvencem lett: az egyik a szebbnél szebb olaszrizlingeket és malvazijákat (utóbbit a malvazijagyűlölő szerb elnök figyelmébe is ajánlhatná valamelyik borszakíró) készítő Duna-parti cserögi (Čerević) Vinarija Verkat, a másik a karlócai (itt kötötték meg 1699-ben a Habsburgok és a törökök a békét, a láthatóan egykor németek által is lakott szerémségi kisváros a lepattantsága ellenére is gyönyörű, szerb neve Sremski Karlovci) Vinarija Vinum, akiktől lényegében bármiből érdemes hozni haza. Zenei aláfestés: Djordje Balasevictől a Samo da rata ne bude.

5. Đavolja Varoš

Na ne, ilyenek vannak Szerbiában? Általában ez a reakció, amikor mutatok képet valakinek erről a helyről. Nem azért hívják az ördög városának, mert tizenvalahány kilométerre van a koszovói határ, hanem mert leginkább a Star Wars egyik helyszíneként lehetne ezt az egészet elképzelni, azzal az össze-vissza lézerkardozó, a régi Cherry Coke-címkére hasonlító fejű kapucnis gonosszal. A legenda szerint Isten annak érdekében, hogy megvédje a bűntől az ördög által az itt eredő források rendkívül savas-ásványos vizével már majdnem testvérházasságot esküdni kényszerített helyieket, inkább kővé változtatta őket.

Maga a látnivaló ennek megfelelően egy nagyjából kétszáz sziklaformációból álló, évszázadok eróziója által formált, tufából és andezitből álló képződmény, ami 2-15 méter magasan tornyosul a látogató fölé. A helyszínen ezerforintos belépődíjért cserébe rendkívül jól, szinte minden szögből végig lehet nézni és fotózni mindent, nagyszerűen kiépítették, és

A szerb vendégszeretetről és vendéglátásról rengeteget elmond már maga a tény, hogy a látnivaló honlapján az étteremről szóló rész legalább olyan hangsúlyos, mint a sziklatornyok, és hogy vannak képek, amiken peka (harang) alatt sütik meg a húsokat. Ennél jobb dolog egy szerb étteremben senkivel sem történhet, hát még egy olyanban, ahonnan ilyen képeket lehet fellőni Instagramra, miközben a szomszéd asztalnál okostelefonról szól az Užičko Kolo:

4. Župa

Ez egy olyan borvidék a közép-szerbiai Kraljevo-Kragujevac-Kruševac háromszögtől délre, amiről magyarul a Pécsi Borozón kívül garantáltan sehol sem lehet olvasni, és nagyjából olyan sorsa van, mint a legtöbb borvidéknek Kelet-Európában: a nemzetközi színtéren csak az értékeli, aki hallott már róla, ivott már innen bort, vagy valamilyen megmagyarázhatatlan rajongása van a különböző termőhelyek iránt, és mindenképpen mások előtt akarja felfedezni és megismerni az addig külföldön full ismeretlen vidéket, hátha egyszer, amikor felkapott lesz (húszból eggyel szokott ilyesmi megtörténni), ő majd mondhassa: been there, done that, de már mikor! 

Én pont ilyen vagyok, és ezen a ponton szeretném jelezni, hogy már 2015-ben végigkóstoltam a környék legtöbbre tartott fajtájának, a prokupacnak a legjavát, és teszem ezt azóta rendszeresen, ha eljutok Szerbiába. A helyszínen még nem voltam soha, Ercsey Dániel borszakírót ellenben a covidjárvány kellős közepén is megutaztatták a szerbek (mondom, a szerb vendéglátásá szenzációs), és a naplója alapján a prokupacok továbbra is rendben vannak, nem beszélve arról, hogy innen kerülnek ki a délszerb fehérborok klasszisai, a már az Azonnalin is megénekelt tamjanikák is. Van helyben hotel, bormúzeum, rengeteg nyitva lévő borászat és étterem, nem is tudom: mi kellhet még? Ja, de: zene! Milan Babić: Stani, stani Ibar vodo.

3. Ovčar-Kablar-szurdok

Az erre a Közép- és Nyugat-Szerbia határán fekvő nagyvárostól, a Nyugati-Morava parti Čačaktól tizenvalahány kilométerre lévő helyre használt szerb Athosz-hegy szlogen annyira jól hangzik, hogy nincs olyan ember, aki misztikus helyek iránt rajongva ne akarná azonnal felkeresni. Az Athosz-hegy ugye Görögország északi részén található, egy teljeskörű autonómiát élvező ortodox kolostorállam, aminek húsz kolostorába nők az Európai Parlament kérése ellenére a mai napig eleve be se mehetnek.

Szerbiában, a Nyugati-Morava folyó két partját övező Ovčar és Kablar hegyek közti szurdokba közé harminc kolostort húztak fel az elmúlt évezredben, az elsőt még az 1300-as évek elején, ezekből ma már csak tíz kolostor, egy templom és egy szentélyként tisztelt barlang maradt meg, jellemzően mind a török hódoltság korából. Rengeteg túraútvonal köti össze őket, ráadásul a folyó is össze-vissza kanyarog, bőven van mit látni.

És ha van plasztikkártyád, tényleg nincs mire fogni, hogy ne indulj el: Čačakig végig autópálya van, ez az Európai Néppárt kedvenc balkáni diktátorának annyira fontos projekt volt, hogy a tavalyi választási kampányban minden harmadik plakáton és tévészpoton ezt hirdette. A pályán pont megtanulhatjuk kívülről Gordana Lazarević Vidovdanját.

2. Az Uvac-kanyon

Kicsit Dunakanyar, kicsit boszniai Vrbas-hangulat, aztán mikor látod, mégis valami egészen más és gyönyörű dolog, nem mintha a Dunakanyar vagy éppen a Banja Lukától Jajcéig a Bosznia Szerb Köztársaságot a bosnyák-horvát Föderációval összekötő Vrbas-folyó melletti soktízkilométeres út ne lenne az. A kígyók kígyózását a természetben folyóvölgyként megjelenítő Uvac-kanyon mélyen bent van Szerbia belsejében, viszonylag közel Montenegróhoz, idáig Vučić még nem hozta el az autópályát, és valószínűleg nem is fogja soha.

nézzétek csak a képeket: függőhidakkal, kilátókkal, tehenekkel, sziklafalakkal, barlangokkal bőven ellátott, összesen harminc kilométeres túraútvonal vár itt mindenkit, és ha igaz, amiket olvasni lehet, végig is lehet kajakozni a folyót és a nagyobb tavakat. Aki azt hitte, a szerb popkultúra alfája és omegája, a mára gyönyörűen szétdohányzott hangú Ceca kimarad, kezdje rögtön a szerb nők egyik himnuszával, a Kukavicával, azzal a verzióval, amit a 2000-ben lelőtt férje, a délszláv háborúban paramilitáris csoportja élén kegyetlenkedő Željko „Arkan” Ražnatović emlékének szentelt 2002-es hetvenezres belgrádi koncerten adott elő.

1. Belgrád

Tavaly nyáron, a koronavírus-járványt követő első határnyitás hétvégéjén már Belgrádban voltam. Életemben először, és amint megláttam a Gazela-hídon autózva a belvárost és az alatta a parton fekvő Szavamala-negyedet, azonnal tudtam: nagyon nem utoljára. Szerbia fővárosa nem azoknak való, akik Párizs, Wiesbaden, Firenze, Krakkó szépségét keresik. Belgrádot fel kell fedezni, kíváncsinak kell rá lenni, a turistaútvonalakon haladva ugyanis túl sok újat, túl sok érdekeset nem fogsz tudni látni.

Az erre való rádöbbenéshez elég csak lesétálni az egyébként kiváló központi átszállóhelyként is működő Zeleni velac piactól a Kamenička lejtőjén a Száva-part felé: méltóságukat romközeli állaptukban is őrizni képes többszáz éves épületek mellé felhúzott, reklámokkal teleaggatott kilencvenes évekbeli tákolmányok, a macsaköves utcán telefonáló menekültek, az őket arrébb rúgdosó, a földön hamisítványokat áruló cigányok. A kis köz alján már a Gavrilo Princip utcára jutva Szavamala egykorvolt nagysága is eszkünkbe juthat: a kereskedők 19-20. századi palotái közé ékelődő szocreál társasházak Jugoszlávia fénykorát juttatják eszünkbe, továbbmenve a folyópart felé pedig már ott is vagyunk a példaértékűen felújított pályaudvar előtt. A pályaudvar miatt jött létre ez a negyed is, itt a 18. században még egy Cigány-mocsár nevű terület volt, amit aztán a vasút kedvéért felszámoltak, a vasút pedig magával hozott mindent.

Itt, a főpályaudvar előtt jutunk el a párszáz méter alatt jó háromszáz évet bemutató rövid sétánk végére: a Vučić-éra gesamtkunstwerkjéhez, a nemrég átadott, épp hogy nem mozgó-zenélő Nemanja István-gigaszoborhoz, és mögötte a helyiek által többnyire gyűlölt, a városképet alapjaiban megváltoztató, felhőkarcolókkal és ormótlan magasházakkal tarkított Száva-parti gigaluxuslakótelephez. És ez csak egy talán pár négyzetkilométernyi terület a nagy Jugoszlávia egykori fővárosában.

Persze, a délszláv országoknak a múltjukhoz és a szocializmushoz való viszonyulásához rengeteget elmondó Tito-mauzolóleumot mindenképp meg kell nézni, ahogy az egész város felé magasló Kalemegdant, alatta a belvárost, annak egészen nyugat-európai hangulatot árasztó Kosančićev Venac részét, Dorćolt, a helyi Újlipótvárost, ahol a mecsettel szemben szórólapon ajánlgatnak izraeli munkalehetőségeket, Szavamalát, a helyi Palotanegyedet, a helyiek által inkább gyűlölt Kopaszi-gátot, a Skadarliját, a helyi bulinegyedet, a Duna-parti buli- és étteremhajókat, az egészen kisvárosias Zimonyt és a magyar szemmel bekategorizálhatatlan, szebbnél szebb brutalista épületekkel telerakott Újbelgrádot annak mini kínai negyedével. A helyi szépek és gazdagok közt elvegyülve enni a Száva-parti Beton Hala valamely újhullámos balkáni éttermében érdemes, inni Dorćol és Szavamala borbárjaiban, meg ahol a helyiek ajánlják, közben pedig listázni, mi mindent fedeztünk fel és hagyunk legközelebbre.

Zene: az aktualizált szövegű Brijuni a Dubioza Kolektivtől.

Kimaradt valami? Adj tippet kommentben a szerzőnek és az olvasóknak!

NYITÓKÉP: Újbelgrád. Bakó Bea / Azonnali