Dolgok, amik faszává tették a januárt

2021.01.30. 10:10

Vakcina még nincs, de van helyette vécédarts, vérnarancs, videójátékok és rengeteg autotune: az Azonnali szakértő bizottsága összeállította mindazt, ami 2021 első hónapját faszává tette.

Dolgok, amik faszává tették a januárt

Tökéletesen megértjük, ha eleged van az állandóan fanyalgó újságírókból, úgyhogy váltunk kicsit! Minden hónap utolsó hétvégéjén megjelenik a Fasza Dolgok, ami az Azonnali összajánlója: ha láttunk jó filmet, olvastunk jó könyvet, voltunk jó étteremben, ízlik az új burger a Mekiben, vagy csak találtunk valami világtól elrugaszkodott programot, akkor azt megírjuk! Igen, azt is, ha kinyílott a pitypang!

Analóg cuccokkal szórakoztatni egy kétéves gyereket

Oké, ez elég niche-műfaj: hétköznapi, de mégsem magától értetődő dolog, hogy az embernek van otthon egy kétéves gyereke, aki épp elkezdett dumálni és kérdezgetni, és – bár ez se most kezdődött, hanem, ugye, két éve – hatalmas energiákat felemésztve le kell foglalni valamivel.

A mai gyerekek már beleszületnek a digitális világba, az érintőképernyő számukra a világ legtermészetesebb dolga, a kimerült szülők pedig, hogy lélegzethez jussanak, gyakran választják menekülőútnak telefonon/tableten elindított mesevideót. Mi próbáljuk tartani magunkat, és

elkerülni, hogy kislányunk képernyő-dzsánkivá váljon, a világító képek iránti igényét pedig egy retró cuccal igyekszünk kielégíteni: diavetítővel.

Működik. Amellett, hogy nyilván a saját gyerekkorunk iránti nosztalgiát tápláljuk vele, a kislányunknak is nagyon tetszik ez a meseolvasás és a videónézés közötti átmeneti műfaj. Mivel a szülőt is bevonja, együtt töltött időnek sem utolsó, és a gyerek fejlődésének lépcsőfokai is felsejlenek, amikor az általam felolvasott mondatokat egyre gyakrabban fejezi be büszkén ő, hiszen már pát alkalom után kezdi kívülről tudni az egészet.

A másik ilyen a lemezjátszó. Nem valami audiofil cucc, csak egy egyszerű „lakossági retro” táska lemezjátszónk van otthon, meg néhány öreg bakelit. Bár ez nem köti le olyan hosszú ideig, mint a diavetítő, a bőrönd kinyitását, a lemez előszedését és ráhelyezését a lejátszóra, a lejátszó bekapcsolását nagyon élvezi, a zenét meg amúgy is szereti. Mi pedig, kimerült szülők, fátyolos szemmel nézzük, és közben elképesztően menőnek érezzük magunkat, ahogy a gyerekünk az apró kezeivel leveszi a polcról a Queen- vagy Beatles-bakelitet. (Renczes Ágoston)

A spontán bulik legjobb YouTube-slágerei

Ne tegyünk úgy, mintha a kijárási tilalom alatt ne virágoznának a szigorúan a korlátozások betartásával tartott baráti látogatások, ahol bizonyos mennyiségű Tatratea vagy éppen grappa után előkerülnek izgalmas dolgok. Itt, Olaszországban ez a kiváló Highlander és MEM&J nevű DJ-k YouTube-csatornái, akik humoristákat megszégyenítő tehetséggel és érzékkel vágnak ki politikusok beszédeiből részleteket, és kevernek alájuk zenét.

+ A Giuseppe Conte egészen a januári lazításig borzalmas kormányának szétveréséért a szememben eleve népi hősnek számító Matteo Renzi rögtön meg is kapta a kormányválságért a neki járó számot speciálba. Csodálatos darab, I'm shocked.

+ Természetesen Giuseppe Conte is kapott egy búcsúdalt, igaz, ez még októberi, de olyan szépen énekelteti el Contéval, hogy még ma is aktuális: azért nyithattak ki egyik héten az éttermek, hogy aztán utána bezárjanak, mert beütötte a fejét, és ő csak el akar menekülni innen. A legjobb az autotune-nal Conte pugliai akcentusának operaházi magaslatokban szárnyalása közé vágott Salvini, amint megkérdezi, hogy mégis milyen nyelv ez, szicíliai?

+ Van itt Salvini-rap olyan rímekkel, mint hogy „noi vogliamo mangiare / le navi della marina militare” (meg akarjuk enni / a haditengerészet hajóit) vagy épp a Selfini-jelenség leglényegét megragadó „noi abbiamo presentato la servizio dello stato / un selfie e un gelato” (bemutattuk az állam szolgálatát / egy szelfi, meg egy fagyi). Aki hallgatott már Salvini-beszédet élőben vagy ráment a napi 8x Facebook-live valamelyikére, az ugyanis tudja, hogy csak Tőkés László képes olyan gyorsan és olyan ősi erővel hipnotizálni a közönséget a vontatottságával, mint az énekelni amúgy a firenzei Renzivel ellentétben nagyon nem tudó milánói mester.

És egy igazi bulihimnusz is, ami percek alatt szerethetővé varázsolja az európai politika legidegesítőbben rikácsoló neofasisztáját, Giorgia Melonit. Rengeteg jobbnál jobb változat készült ahhoz, ahogy arról szónokol (az Azonnali jelenlétében!) egy római tüntetésen, hogy ő nő, hogy ő anya, hogy ő olasz, és hogy ő keresztény. És nem Olaszországról lenne szó, ha a vicc tárgya, Giorgia Meloni ne nyilatkozná le utána nevetve egy tévéstábnak, hogy közölje, ő is tudja ám olyan ritmusban énekelni a Io sono Giorgiát, mint a tízmillió megtekintéses videóban! (Bukovics Martin)

Túlélőjátékok

Ember legyen a talpán, aki a szürke budapesti télben, a november óta tartó, márciusig biztosan folytatódó korlátozások mellett fejben teljesen összeszedett, koncentrált tud maradni. Mindenkinek más segít ebben, én most valami olyasmit mutatok, ami nekem működik: ezek a túlélőjátékok. A videójátékok lényege általában az, hogy a játékos olyan képességekkel rendelkező karakterek szerepébe helyezkedik, amely képességekkel ő maga nem rendelkezik: pilótákat, katonákat, hadseregeket irányít, vadnyugati hősöket irányít.

A videójáték a kontroll, az irányítás, az irányíthatóság illúzióját adja egy olyan világban, ahol egyre kevesebb dolgot tudunk irányítani. Valami olyasmi, mint Donald Trump vagy a Brüsszel elleni csaták.

Pont ezért furcsa a játékoknak az a fajtája, ahol a játékos nem jobb, hanem a valóságnál lényegesen rosszabb képességekkel rendelkezik. Lezuhan a repülő a kanadai vadonban, bajba kerülünk egy lakatlan szigeten, a cél pedig csak és kizárólag a túlélés. A cél itt nem világháborús hőstettek, stratégiai húzások végrehajtása, vagy hajtűkanyarok bevétele, hanem karakterünk alapvető életfunkcióinak működtetése. Elkerülni a fagyhalált, az éhhalált, vagy azt, hogy a fáradtság essünk össze. És semmi több.

Nehéz megfogalmazni, hogy mi az ezekben a játékokban, ami annyira megfogja az embert. Talán a lakásokba zárt generációkat emlékezteti arra, hogy a természet mindennél nagyobb úr? Vagy – a tavaszi kenyérsütési hullámhoz hasonlóan – emlékeztetnek minket arra, hogy a legcudarabb körülmények között olyan banális és apró dolgok is jelenthetik magát a boldogságot, mint egy hegyi kabinban kallódó doboz gyufa vagy meleg zokni? Egyszerűen csak azt az érzést adják, hogy még ennél is lehetne rosszabb? Mindenki döntse el maga, miközben utolsó erejével próbál menedéket építeni vagy a farkasok elől menekülni a süvítő hóviharban. (Szűcs Donát)

Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj

A Kádár-korszak kultúrpolitikájával és a 3T-politikájával vélhetően már mindenki találkozott élete során, hiszen sokaknak a mai napig emlékei lehetnek a korszakról, akik pedig a Kádár-rendszer bukása után születtek, azok az iskolapadban találkozhattak az Aczél Györgyhöz kötött tiltott-tűrt-támogatott kultúrpolitikai elvvel.

A történelemórákon már mindenki hallott arról, hogy a kétpólosú világ szerencsétlenebb felén Magyarország számított a legvidámabb barakknak, és utólag gyakran illetik Kádár rendszerét a gulyáskommunizmus kifejezéssel is, azonban az már kevésbé ismert, hogy a gyakorlatban milyen szigorú szabályok és kézi irányítás jellemezte a korszak tudományos és művészeti életét még a kádári konszolidáció után is. Elvégre a hatalmat nyíltan kifigurázó Hofi Gézát is megtűrte a hatalom, akit még a hatalom többször is kitüntetett, akkor mégis milyen problémák lehettek a kultúra más ágazataiban?

Csatári könyvében a kádári kultúrpolitikájának egy speciális részét, a rezsim könnyűzenéhez és a fiatalokhoz való viszonyát mutatja be, méghozzá a korszak alatt létrejött underground zenekarok szemszögéből, akiknek a sikeressége nagyban függött a kor politikusaitól. A könyv egy gondosan megírt történészi munka, ahol levéltári anyagok és korabeli források segítségével tárja elénk, hogy pontosan miként állapították meg egy zenekarról, hogy az még a tűrt vagy a tiltott kategóriába esik, vagy hogy a gyakorlatban hogyan is nézett ki a 3T politika a könnyűzene kapcsán, ami az „először megverni, aztán megnyerni” elvet követte a fiatalok, illetve azok bálványai kapcsán.

Csatári ezzel árnyaltabbá teszi a Kádár-rendszer jólétét, hiszen a belső iratok és feljegyzések feldolgozásával világossá válik, hogy

a rezsim a túlélésben hiába az emberek jólétét látta az eszköznek, azért ezt a jólétet is olyan keretek közé kívánták szorítani, hogy abból a hatalomnak ne essen baja.

A könyv erénye, hogy nemcsak száraz levéltári anyagokra hagyatkozik – bár alapvetően számomra ezek izgalmasabb, érdekesebb információkat tartalmaztak –, hanem sokszor a máig élő akkori zenészek anekdotáit is belevonja a szövegbe, amivel ez az alapvetően tudományos munka befogadhatóbbá válik az átlagolvasó számára is. (Karóczkai Balázs)

Assassin's Creed Valhalla

Nem tartam magam professzionális gémernek, viszont elég gyakran el szoktam merülni egy-egy friss (vagy általam csak most felfedezett) számítógépes játékban. Valahogy így vagyok az Assassin’s Creed-sorozattal is.

Tavaly novemberben jelent meg a legfrisseb címük, az Assassin’s Creed Valhalla, amely a 9. századi Angliába (vikingek és szászok) kalauzolja el a játékost. Most azonban nem erről, hanem az egész sorozatról, valamint az előzményjátékokról – az Assassin’s Creed Origins és az Assassin’s Creed Odyssey – írok.  Akinek ismeretlen mindez: egy kortárs szereplővel egy gépbe bújunk – Animus – amelynek segítségével újraélhetjük különböző történelmi korok eseményeit, annak helyszíneivel. A 2007-ben indított sorozat eddig rekonstruálta már a keresztes hadjáratokat, a reneszánsz Itália városait, az amerikai függetlenségi háborút, a francia forradalom Párizsát, a kapitalista, dickensi Londont, az ókori Egyipomot és Görögországot is. A legelső játéktól a 2020-as címig bámulatos fejlődésen ment keresztül a sorozat. A pályák egyre szebbek, nagyobbak és kidolgozottabbak lettek, a főhőssel egyre több dolgot lehetett elvégezni. A 2017-es Assassin’s Creed Origins az ókori Egyiptomba, míg folytatása, az Odyssey az ókori Görögországba kalauzolta el a játékost.

Nekem személyes kedvencem az Origins a Nílust körülölelő sivatag miatt is – bámulatos érzés virtuálisan tevére pattanni és belovagolni a homokdűnék közé. Azonban az sem semmi, hogy az akkor – Kleopátra és a római megszállás idején játszódik a történet – még sima, csiszolt fehér márvány borítású Kheopsz-piramist is meg lehet mászni. A hellenizált Egyiptom társadalmát is remekül megalkották a fejlesztők: például Alexandria utcáin görög stílusú épületek sorakoznak, míg Memphiszben inkább egyiptomiak. Hasonlók a városlakók is: mikor görögül, mikor óegyiptomiul szólnak utánad, ha ellovagolsz mellettük. Hasonlóan az Originshez, az Odysseyben a klasszikus Athén akkor még ép épületei egyszerűen fenomenálisak. A Parthenonról, vagy a 20 méter magas Pallasz Athéné szobráról a kilátás lenyűgöző. És eddig csak a látványról volt szól. A játékok története is izgalmas, ám erről nem írok, próbáljátok ki.

A koronavírus-járvány következtében a játékot fejlesztő Ubisoft egy időre ingyenessé tette a játékok Discovery módját. Ennek során a leghétköznapibb dolgoktól kezdve (például egy parasztház berendezése, mesterségek, mindennapi élet, mit ettek, dolgoztak, stb.) a turisztikai látványosságokig (piramisok története, Parthenon, stb.) 10-15 perces interaktív videóban lehet a helyszíneket végigjárni. Történészeknek és történelem iránt rajongóknak tökéletes játék. (Antal Róbert-István)

Rick Owens Menswear 2021 ősz/tél

Rick Owens-t nem túlzás korunk egyik legmeghatározóbb divattervezőjének nevezni, aki nemcsak újat hozott a divatba, hanem egy teljesen új értelmezést is adott a brutalizmusnak. Eleinte persze mindenki csak nézett, meg hüledezett, de munkássága és stílusa aztán hamar lecsepegett a fast fashion szintjére is, aminek következtében hamar lerabolták a fiatalok a Bershka és a H&M kirakatait, hogy

mindegyikük úgy nézzen ki, mintha dementornak, vagy utcai szamurájnak öltözött volna.

Mindez egy darabig szinte teljesen befeketítette a ruhatárakat (persze jó értelemben, ez csak egy amolyan gúnyos, duplaszer irónia volt a tréfa kedvéért, hogy mindenki jót nevessen), egészen addig, amíg be nem törtek újra a neonszínek a ruhák közé. Owens azonban továbbra is saját interpretációjában értelmezi a trendeket, ténylegesen diktálva azokat, aminek pedig olyan kemény rajongótábora van, mint egy betonbunker, s amelyhez jelen sorok szörnyen elfogult írója is gátlás nélkül sorolja magát. Szóval tessék, íme a 2021-es őszi/téli férfikollekciója a divat Peter Smithson-jától és a trendek Mark Rothko-jától, lehet benne gyönyörködni, hogy mennyire csodálatos. (Ágoston Dániel)

Vécédarts

A lezárások beszűkítették az életünk, sokkal többet vagyunk otthon, ami kényszerű, és egyre őrjítőbb korlátokat szab, de egyben ki is tágítja az életterünk értelmezési kereteit. Vécénk például könnyen átlényegülhet stadionná, ahol anyagcserénk folyamatainak végzése mellett sportesemények főszereplőivé is válhatunk, ezzel hatalmas boostot adhatunk a covid idején megtépázott önbecsülésünknek. Ezt teszi lehetővé a remek Flying Tiger üzletekben kapható vécédarts.

A szett egy falra akasztható dartstáblából, egy műanyag pisztolyból és öt tapadókorongos kis szivacslövedékből áll, meg is született a szaniter-nerf műfaja. Emellett az internacionalizmus jegyében tucatnyi nyelvre lefordított, a vécéajtó külső kilincsre elhelyezendő kártyát is kapunk: „Ne zavarjanak, a dartsra koncentrálok!” felirattal, ami komoly lökést adhat nyelvtanulási ambícióinknak is.

A fegyver közel se mondható preciziósnak, a tábla közepén lévő, 25 pontot érő bull eltalálása így komoly kihívás. Emellett a vécédartsszal remekül gyakorolható figyelmünk és koncentrációnk megosztása – a lezárások végére pedig az egyelőre még nem olimpiai sportág Michael von Gerwenjei vagy Gary Andersonjai közé emelkedhetünk. (Dercsényi Dávid)

Szellemi táplálékra vágysz? Hallgass metált!

Ha valami megkülönbözteti a metált más zenei műfajoktól a nyilvánvaló hangzásbeli eltéréseken túl, az – többnyire – a szövegvilág. Persze van ezer és egy irányzat a metálon belül is, ezer és egy típusú szövegvilággal, de leegyszerűsítve és nagy általánosságban megáll az az ökölszabály, hogy a metál egy rendkívül intellektuális műfaj. Ennek oka pedig az, hogy metálzene egy rendkívül dühös valami. Márpedig dühösnek lenni egy idő után valljuk be, iszonyat uncsi lenne, ha mindig csak a felszínen lévő dolgokat kapargatnánk. Ezért kezdi el a metál előbb-utóbb ösztönösen keresni a mélyebb, komplexebb összefüggéseket, bajokat a világban, amiért dühösnek lehet lenni.

Egy – ismételten csak leegyszerűsítő – példával élve: tegyük fel, hogy valaki kénytelen szakítani a párjával, mert az egyszerűen annyira önző, és annyira a saját mikrokörnyezetében akarja tartani őt, elszeparálva a barátaitól, hogy azt nem lehet kibírni. Ebben a helyzetben a pop megelégszik azzal, hogy megénekelje a szakítás után az emberen eluralkodó bánatot. A metál viszont ezen túllépve arról fog neked beszélni, hogy

mennyire nagy gáz van ma azzal a szélsőségesen individualista társadalommal, ami ennyire önző embereket termel ki magából.

Na, aki vevő az ilyesfajta elmélkedésekre, az izgatottan várhatja a gothic metal egyik régi motorosa, a portugál Moonspell 12. nagylemezét, ami Hermitage címen február 26-án fog megjelenni. Ízelítő azonban már van az új lemezből, például a beszédes nevű The Greater Good című számuk, amit most meg is hallgathatsz. (Petróczi Rafael)

A konyhában űzhető téli sport

Akinek van rendes narancsfacsarója, az előbb-utóbb eljut oda, hogy valami alternatív bármixernek képzeli magát, a grapefruitokat rendesen, éretten is megunja, és a Tökéletes Narancslé megalkotása lesz a célja. Jó alapanyag nélkül persze nehéz, de hát ha van valami értelme a január-februárnak, akkor az a síelésen túl az, hogy felpörög a narancsszezon, és csak úgy áramlanak Szicíliából és Kalabriából északra a szebbnél szebb vérnarancsok. Mivel kívülről pont úgy néznek ki, mint a sima narancs, az olasz boltok pedig nem turistáknak, hanem helyieknek árulnak, ezért nem azt kell figyelni, hogy melyikre írják, hogy arancia rosso, hanem csak simán a fajtaneveket.

Három népszerű fajtája van ennek a narancs és a pomelo keresztezésével létrejött, fanyarságban a grapefruit és a narancs közé tehető isteni ajándéknak: a sanguinello, aminek belülről simán sötétrózsaszín-vörös színe van, a nála egy fokkal sötétebb, az akár egy gyümölcsön belül is a sötétnarancstól egészen a sötétbordóig terjedő húsú taracco, a legjobb azonban a testesebb vörösborok, már-már feketés lilába hajló színeit felidéző, a fentieknél egy kicsit kisebb méretű arancia moro. Ebből ugyanis a mérete ellenére rengeteg lé folyik ki, ráadásul annyira sötét, hogy azt hihetnénk, eperlé. A tökéletes ital mindenkinek, akinek az a baja a narancslével, hogy tele van cukorral. Ez nincs. (Bukovics Martin)

SOLO MORO

NYITÓKÉP: Vitárius Bence / Azonnali

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek