Rettenetesen frusztrált, hogy úgy pofázok a parlamentben, hogy annak semmi hozadéka nincs! Vona Gábor az Azonnalinak

2020.12.16. 07:04

Hogyan lett politikusból véleményvezér? Mi a célja a magyar közéletben? Miért tartják szerinte lúzernek a magyarok a civilként politizálókat? Vona Gáborral ugyan mint vlogger beszélgettünk, de a pártpolitikai kérdéseket sem úszta meg, így az is kiderült, hogy már a 2018-as választások után látta, hogy össze fog fogni az ellenzék, és azt is elmondta, hogy miért nehéz sokszor megkülönböztetni a mostani Jobbikot a DK-tól. Nagyinterjú!

Rettenetesen frusztrált, hogy úgy pofázok a parlamentben, hogy annak semmi hozadéka nincs! Vona Gábor az Azonnalinak

Ez itt az Azonnali interjúsorozata a legfontosabb hazai véleményformálókkal. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy kik ők, mi mozgatja őket, és eleve hogyan látják a szerepüket és felelősségüket a magyar nyilvánosságban. Az első tizennégy rész itt olvasható.

 

Mikor kezdte el először érdekelni a politika?

Viszonylag későn. Középiskolás koromban inkább a filozófia és a vallás érdekelt. Az egyetemen kerültem kapcsolatba a politikával, Kovács Dávidnak, a Jobbik első elnökének köszönhetően, aki nagyon jó barátom volt. Ő vitt el a Jobboldali Ifjúsági Közösség alakuló egyeztetésére, ahol nagyon jól éreztem magam, mondhatni „aha-élményem volt. Akkor még nem volt pártfüggetlen, jobboldali-konzervatív egyetemi hálózat – a baloldalnak volt a BIT, a „Jobbik” megnevezés egy kicsit erre rímelt, amiből volt is vita; a liberálisoknak a LIFT –, és engem nagyon inspirált, hogy létrehozzunk egy egyetemi hálózatot, ami betöltené ezt az űrt.

 

Innentől teljesen beszippantott a politika, és nem volt megállás. 

Mi volt a legmeghatározóbb politikai esemény vagy élmény, ami hatott önre?

Sok apró dolgot említhetnék, de olyan drámai eseményt nem tudok felidézni, ami miatt megfordult volna velem a világ. Akikkel akkor együtt dolgoztam a Jobbikban, már általános iskolás, hetedikes-nyolcadikos koruktól politizáltak, demonstrációkra jártak, nekem ezek kimaradtak. Innentől fogva viszont folyamatosan értek az élmények, olyan voltam, mint egy falusi kisgyerek a nagyvárosi vidámparkban: szinte minden elvarázsolt, ami körülöttem történt, és pont ezért egyet sem tudok kiemelni közülük.

 

Hogyhogy ön lett a Jobbik elnöke, ha politikailag ön volt a legtapasztalatlanabb?

Azért addig hosszú idő telt el. 1999-ben alapítottuk meg a Jobbikot, én pedig csak 2006-ban lettem a párt elnöke. Az igaz, hogy a megalakulástól kezdve vezetőségi tag voltam, és nagyon aktívan részt vettem a munkában. A feladatok mindig megtaláltak, én meg türelemmel kivártam őket. Még a legelején, 2000-ben leraktam egy tervezetet az asztalra arról, hogyan kellene felépülnie a szervezetnek, és

 

ez annyira megtetszett a többieknek, hogy én lettem a koordinációs igazgató.

 

Folyamatosan a szervezet két-három legfontosabb embere közé tartoztam, a 2003-as párttá alakulás után az egyik alelnökké, majd Kovács Dávid 2006-os lemondása után pártelnökké válaszottak. 

Az egyik meghatározó élmény, amit mégis kiemelnék, és aminek köszönhetően ismertebbé vált a nevem: a 2002-es választások után Orbán Viktor meghívott a polgári körébe. Hatalmas dolog volt ez egy végzős egyetemista számára. Gondoljanak bele:

 

épp mosod a fogad az albérletben, csörög a telefon, és azt hallod, hogy a leköszönő miniszterelnök, aki akkor szupersztár volt a jobboldalon, meghív a polgári körébe. 

Személyesen Orbán Viktor hívta meg?

Nem, azért ekkora megtiszteltetésben nem volt részem. Várhegyi Attila hívott, és azt mondta, hogy a miniszterelnök úr személyes kérésére keresett meg. Hogy ezt Orbán Viktor valóban személyesen kérte-e, nem tudom, mindenesetre nekem jól esett ezt hallani, ezért elhittem. 

És hogy miért pont én? Az lehetett az oka, hogy az akkor még ifjúsági szervezetként működő Jobbik vezetői közül én álltam a legközelebb a Fideszhez, hiszen Gyöngyösön tagja is voltam a pártnak. Gondolom, ezek jó referenciának számítottak, amikor a Fidesznél castingolták, hogy kit szervezzenek be a polgári körök nagy ernyőszervezetébe. 

Alig egy év telt el, amikor a polgári kör egyik ülésén – a sok professor emeritus és akadémikus között – felálltam és bejelentettem, hogy ki fogok lépni. Elmondtam, hogy a Jobbik párttá alakul, ezért kilépek Orbán Viktor polgári köréből. A döntést azzal indokoltam, hogy azt egyre kevésbé érzem polgári mozgalomnak, és sokkal inkább úgy tűnik, ez az egész csak a Fideszről szól.

 

Felháborodott moraj futott végig a teremben, hogy hogyan merészel ilyet tenni ez a pimasz fiatal.

Jellemző, hogy aki a legjobban fogadta a bejelentésemet, az maga Orbán Viktor volt. Nyilván nem értett egyet vele, azt képviselte, hogy nincs szükség egy másik jobboldali pártra: hiszen egy a tábor, egy a zászló. Mégis azzal csitította a többieket, hogy annak idején Antall József sem tudott az ő fejükkel beszélni, úgyhogy valószínűleg ő sem tud most a miénkkel. És nem is tudott. Innentől kezdve riválisok, majd ellenfelek lettünk, de ezt már mindenki ismeri.

 

 

Beszéljünk kicsit a politikai kommunikációról. A politikában tudta hasznosítani, amit korábban MLM-ügynökként tanult?

Sohasem voltam MLM-ügynök, ez is a Habony-művek szellemi terméke. Való igaz, hogy értekesítő voltam, de a kettő azért nem ugyanaz. Értékesítettem teniszpálya-bérletet, üzlethelyiségeket, liftvészjelzőt és angol nyelvtanfolyamokat is, a pályaelhagyó történészek színes táborát növelve ezzel. 2004 és 2006 között kimaradtam a politikából – megházasodtam, hitelt vettünk fel, lakást vásároltunk –,

 

nem lehetett megélni a közéleti aktivizmusból, úgyhogy el kellett mennem dolgozni.

 

Egészen 2010-ig, a parlamentbe jutásunkig dolgoztam a pártelnökség mellett, amiért soha egy forintot sem kaptam. A pártelnökséget mindig társadalmi munkában csináltam. 

Az értékesítőként szerzett tudást viszont valóban fel tudtam használni a politikában, nagyon sokat tanultam belőle. Nagyon sokat tárgyaltam kisvállalkozókkal, családokkal, kis és nagy emberekkel, házmesterekkel, közösképviselőkkel, mindenkivel. Kemény terepmunka volt, ahol az ember a valósággal találkozik, és képesnek kell lennie arra, hogy egy nagy divatmárka tulajdonosával, egy nyugdíjas klub titkárával, vagy egy kamionsofőrrel ugyanúgy megtalálja a hangot.

 

Amikor a Jobbik első embere lettem, épp liftvészjelzőket értékesítettem, amire nagyon büszke vagyok,

 

hiszen a céget Budapesten piacvezetővé tettem, miközben félállású pártelnökként a Jobbikot is bejuttattam, bejuttattuk a parlamentbe 2010-ben.

Mi számít jobban: a termék vagy a marketing?

Ha jó a terméked, akkor hiteles tudsz lenni. Ha te is tudod, hogy a terméked szar, becsomagolhatod marketinggel sztaniolba és köthetsz rá masnit, de a hangod nem fog hitelesen csengeni. Hinned kell a termékben, ez nagyon fontos.

 

Én mindig hittem abban a politikai termékben, amit árultam.

 

Utólag persze látom, hogy sok dologban nem volt igazam, de akkor, az adott a pillanatban hittem abban, amit csinálok.

Van egy végletes vita egyébként a megítélésemről, hogy ki is valójában Vona Gábor. Az egyik szélső álláspont, hogy egy náci, aki vagy megjavult, vagy nem, ki tudja; a másik szerint pedig egy politikai opportunista, aki meglátott egy piaci rést a radikális jobboldalon, és azt betöltötte. Szerintük Vona végülis egy ügyes gyerek: amikor a radikális jobboldal már kevés volt neki, akkor tovább állt.

 

A helyzet az, hogy mindkét álláspont téves. Nem erről van szó.

 

Sohasem voltam náci, de radikális jobboldaliként valóban hittem abban, hogy amit csinálok, helyes.

 

Ahogy most is hiszek a Második Reformkor eszméjében, és abban, hogy az ország előtt álló legfontosabb feladat a törzsi háború meghaladása. 

Mi a legfőbb érve amellett, hogy hiteles volt az ön „megjavulása”?

Ez hitbizomány: valaki vagy elhiszi, vagy nem. Nem tudok olyan aduászt előrántani, amivel mindenkit egy csapásra meggyőzök. És nem is töröm magam ezzel, senkit nem akarok győzködni már, senkinek nem akarok tetszeni. Nem a múltat akarom megnyerni, hanem a jövőt. Csak azt tudom mondani mindenkinek, amit előbb is, hogy én mindig azt képviselem, amiben hiszek.

 

Azt persze nem állítom, hogy a politikusi pályafutásom során mindig minden elemével azonosultam annak a politikai terméknek, amit árultunk.

 

Nem hiszem, hogy létezik olyan politikus, aki a pártja programjának minden egyes pontjával száz százalékig egyetért – vagy ha mégis, az szerintem nagy baj.

 

Akkor ugyanis nincs benne semmi kritikai és önkritikai érzék, ami egy politikus esetében talán az egyik legveszélyesebb dolog. 

Még mindig előfordul, hogy lenácizzák?

Persze, még előfordul, bár egyre ritkább. Vannak olyan emberek persze, akiknek jobb lenne, ha radikális maradtam volna, mert az jobban beleillene a világképükbe. Számukra zavaró tényező vagyok. Nem tudnak mit kezdeni velem, ezért a saját képzeteikben engem visszagyömöszölnek a szélsőjobboldali fiókba. 

Ahogy mondtam, ez viszont már nem az én meccsem, hanem az övék. Ugyanis ők nem Vona Gáborral, hanem egy általuk kreált szellemmel viaskodnak. Hogy valaki elhiszi-e, hogy megváltoztam, vagy sem, az az ő saját dolga. Különféle okok miatt több kérdésben megváltozott a gondolkodásom, és a mai napig folyamatosan változom, de ami egyeseknek botrány, annak én örülök, és fel is vállalom. Ami nem változik, az halott. A politikában ez egyébként nagyon nehéz, mert

 

a változásra való nyitottság, mint pozitívum, könnyen politikai bizonytalanságnak, csapodárságnak, vagy egyenesen aljas számításnak tűnhet. 

A változást, amin átmentem, mindenki úgy ítéli meg, ahogy akarja, de ahogy megítélik, az már nem rólam, hanem legfőképpen róluk mond el sokat. Sokszor úgy érzem, hogy akik most a legjobban ágálnak ellenem, azok valójában nem engem gyűlölnek, hanem a változásra való képtelenséget magukban. Mivel nem akarnak változni, nem akarnak kilépni a törzsi keretek biztonságából, engem gyömöszölnek inkább vissza a rólam korábban kialakított képbe. Akikkel régen voltam „egy oldalon”, azt mondják, „na, az áruló!”, biztos megvették vagy megzsarolták. A másik oldalon pedig azt, hogy „mit akarsz te itt, menj innen, nem a mi kutyánk kölyke vagy!”.

 

Nincs annál egyszerűbb dolog, mint törzsi háborúban politizálni. Megmutatják, melyik a te lövészárkod, melyik irányba kell lőni, kit kell védeni, és csinálod. 

Meg tudja nevezni azokat a sarokpontokat, amik elindították önben a változást?

A legfontosabb az emberi tényező, a személyes találkozások billentettek ki; legfőképp a Schiffer Andrással való kapcsolatom. Közel ültünk egymáshoz az Országgyűlésben, és nagyon nagy hatással voltak rám a vele való beszélgetések, politikai viták.

Az egyik legfontosabb tanulság, hogy nem én tettem Schiffer András felé az első lépést, hanem ő felém. És nem ő változott meg ettől – vagyis ezt nem tudhatom –, hanem én. Tudom, hogy ez nagyon „szabópéteresen” hangzik, de

 

ha azt akarod, hogy valaki megváltozzon, akkor előbb neked kell megváltozni, és neked kell megtenned felé az első lépést. 

András laza volt, vicces, nyitott a velem való párbeszédre, amit akkor az LMP padsoraiban nagyon sokan rettenetesen rosszul éltek meg, úgy tekintettek Schifferre, mint aki épp az ördöggel parolázik. Mi lesz, ha ezt valaki lefotózza? Andrást viszont ez nem érdekelte, és ez nekem is fontos tanulság: akivel csak lehet, szóba kell állni, és meg kell próbálni megérteni. Az én példám irányt mutathat Magyarországon, és nemcsak a radikális jobboldaliak számára, hanem bárki számára, aki mereven, fundamentalista módon benne van egy táborban, ahogy én is benne voltam. 

Hogy viszonyul a mostani Jobbik az ön vezetése alatt néppártosodott Jobbikhoz?

Szerintem a Jobbik lassan egy baloldali néppárttá vált, az én vezetésem alatt meg egy nemzeti néppárt volt, ami képes volt jobboldali és baloldali embereket is megszólítani.

 

A mai Jobbik egyre kevésbé képes a jobboldali embereket elérni, és ezzel szerintem pont az ellenzéki együttműködésben való részvételének lényegét veszíti el. Ott nem egy újabb baloldali, hanem egy jobboldali pártra lenne szükség. 

A Jobbik mégis inkább a DK-val és az MSZP-vel vív balos versenyt az alsó-középosztálybeli elégedetlen szavazók megszerzéséért, viszont azt a középosztálybeli polgári réteget, amit én szerettem volna a Jobbik élén megszólítani, és talán sikerült is 2018 előtt, szerintem elveszítette. Borzasztó volt, ahogy a Fidesz krumplit osztogatott, de számomra erre nem az a válasz, hogy krumplis zsákot viszek az Országgyűlésbe. Hová vezet ez? Én elkezdtem építeni egy hidat a baloldali emberek felé, a mostani Jobbik meg átment rajta, lerombolta maga mögött, és ott rekedt a bal parton. Azt nem mondom, hogy innen nincs visszaút, de

 

a megnyilatkozások meg a témafelvetések alapján sokszor nagyon nehéz megkülönböztetni a Jobbikot a DK-tól. 

Ez a véleménye egyben cáfolata is azoknak a pletykáknak, hogy valójában még mindig ön irányítja Jakab Péteren keresztül a Jobbikot?

Jakab Pétert támogattam, de nem a színfalak mögött, hanem nyilvánosan. Ő volt a legjobb opció. Ez viszont nem jelenti azt, hogy én irányítanám a Jobbikot – ha így lenne, nem ebbe az irányba menne –, és nem is áll szándékomban ilyen. Mindkét utánam jövő Jobbik elnöknek felkínáltam, hogy bármikor nyugodtan kereshetnek, ha kíváncsiak a véleményemre. Sneider Tamás ezzel olykor élt is, Jakab Péter egyáltalán nem. De nincs ezzel semmi baj, mindenki megy a maga útján. 

 

Megbánta, hogy támogatta Jakab Pétert?

Dehogy. Ahogy mondtam, mindig azt teszem, amiben hiszek, és akkor azt hittem, ő a helyes választás a Jobbik élére. Az egy más kérdés, hogy

 

most sok dologban nem értek egyet vele, de ettől függetlenül szorítok a Jobbiknak, amihez még mindig nagyon szoros személyes, baráti kapcsolatok kötnek.

Amikor összefutok jobbikosokkal, mindig elmondom nekik, hogy talán jobban láthatóvá kellene tenni a párt konzervatív, polgári, intellektuálisabb arcélét is. Brenner Koloman, Lukács László, Z. Kárpát Dániel, Balczó Zoltán, Potocskáné Kőrösi Anita és még néhányan például tökéletesen alkalmasak lennének erre, de úgy tűnik, stratégiailag most nem ez az elsődleges a Jobbiknak. Mit tudok én tenni? Elfogadom, hogy akik ma a Jobbik jövőjéről döntenek, másképp gondolják, hiszen én csak egy választópolgár vagyok.

A véleményformálókkal, publicistákkal előfordul, hogy utólag azt gondolják, túl erősen fogalmaztak, hogy végső soron káros, amit leírtak. A politikus is véleményformáló: önnel politikusként előfordult, hogy utólag károsnak gondolt valamit, amit kimondott?

A napi darálóban sokszor előfordult, hogy úgy fogalmaztam, vagy olyan dolgot mondtam, amiről aztán azt gondoltam, ez nagyon gáz volt. De ez mindenkivel megesik. A nagy stratégiai elbizonytalanodásom, amikor úgy éreztem, hogy nem csupán pár mondatában, hanem egészében rossz az irány, az 2012 és 2013 között volt. Ez volt a „lebegő évem”, amikor nagyon sokat gondolkodtam, míg végül eldöntöttem, hogy a közép irányába kell menni.

Éreztem, hogy nem vagyok képes tovább képviselni azt a szekértáborharcot, amit addig csináltam.

 

Tudtam, hogy ebbe könnyen belebukhatok, de azt mondtam, az nekem még mindig jobb, mint hogy ezt tovább csináljam. Nagyon sok mindent szégyellek már, amit korábban képviseltem, de nem bántam meg semmit, mert úgy érzem, mindennek megvolt a tanulsága.

Onnantól fogva nekem a néppártosodás egy nagyon világos út volt. A 2013-as Jobbikon lehet, hogy ez még alig látszott, de nem lehetett „motoros fűrésszel műteni”, fokozatosan kellett átvinnem a változást. 

A 2018 utáni közéleti tevékenysége mennyire volt tudatos? Kívülről egy előre átgondolt brandépítésnek tűnik.

A választások után május közepéig még a Jobbik ügyvezető elnöke voltam, és már ekkoriban elkezdtem néhány kollégának arról beszélni, hogy akarok egy vlogot és egy alapítványt. Az alapítványt 2018 nyarán jegyezte be a bíróság, és akkor indult el a vlogom is.

Örülök neki, hogy kívülről ennyire tudatosnak látszik, belülről nem mindig így éljük meg.

 

Valóban volt benne tudatosság, de azért nagyon sok esetlegesség és útkeresés is. Az elején az volt a tervem, hogy kiválasztok öt témát, és csak azokkal foglalkozom. Ilyen volt például a gamification, a játékelemek bevonása az oktatásba. Megkerestem Magyarországon az összes olyan személyt, aki ezzel foglalkozik; volt, aki jól fogadta a megkeresésemet, volt, aki nagyon rosszul állt hozzám. Emiatt el is vesztettem picit a lelkesedésem, mert úgy éreztem, nem tudok teremteni.

 

Ugyanis ez nagyon erősen bennem volt: valamit végre teremteni.

 

Egy kétharmados kormánnyal szemben a politikában csak felállsz és mondod a mondandódat, de nem tudsz létrehozni semmit.

 

Sokan találgatják, hogy miért mondtam le 2018-ban. Sokan azt várták, hogy folytatom – a Jobbikban egy évbe telt, mire belátták és elfogadták, hogy nem fogok visszamenni.

 

Nem azért mondtam le, mert elfáradtam – köszönöm szépen, tök jó erőben vagyok – nem azért, meg megzsaroltak, nem is azért, mert megfenyegettek.

 

Nem vett meg sem Orbán, sem Gyurcsány, szemben azzal, amit a kommentelők írnak rólam.

Ezt mire alapozzák?

Amikor 2018 áprilisában lemondtam, úgy éreztem, van egy erkölcsi tőkém, hiszen kevesen hitték el, hogy tényleg tartani fogom a szavam, és lemondok. Nap mint nap jöttek az üzenetek, hogy „hú, Gábor, ez nagy dolog volt, ezt nem is gondoltuk volna, azt hittük, hogy ez csak a szokásos politikai bullshit”.

 

Utána eltelt valamennyi idő, és az egész megfordult. A szavát tartó politikusból hirtelen a gyáva lettem, aki elhagyta a süllyedő hajót, aki elárulta az ellenzéket. Nem vitatom, hogy nagyon sokan ezt így élték meg, hogy csalódottak voltak, de azt gondolom, ezt segítette egy tudatos brandroncsolás is. Több politikai szereplőnek is, akik tartottak és tartanak az esetleges visszatérésemtől, az volt az érdeke, hogy megpróbálják preventív módon lerombolni a rólam egyesekben kialakult pozitív képet. Nekik üzenem, hogy feleslegesen izzadtak, hiszen biztosan nem lesz ott a nevem 2022-ben semmilyen listán.

És miért mondtam le? Azért, mert úgy láttam, hogy Magyarországon nincs szükség arra a néppártra, amit én szeretnék.

 

Számomra 2018. április 8-án este világossá vált, hogy az ellenzék össze fog tömörülni, én pedig ebben nem szerettem volna részt venni.

A Fidesz azzal vádol, hogy eladtam Gyurcsánynak a Jobbikot. Nem adtam el. Ha valaki megnézi a nyilatkozataimat 2018 előtt, én nem ültem egy tárgyalóasztalnál Gyurcsány Ferenccel, nem tervezgettem vele közös listát és közös jelölteket. Számomra egyértelmű volt, hogy sem Gyurcsány Ferenccel, sem Orbán Viktorral nem tervezek közös politikai jövőt.

 

Egyrészt ezért mondtam le, másrészt meg azért, mert teremteni szerettem volna. Frusztráló volt, hogy nyolc éven keresztül felállsz a parlamentben, elmondod, hogy Mészáros Lőrinc ezt is ellopta, meg Orbán Viktor ilyen meg olyan meg amolyan. Úgy érzem, hogy igazam is volt, de mi van akkor?

Egy teremtő, kreatív embernek tartom magam, és

 

rettenetesen frusztrált, hogy életem egyik legjobb időszakából nyolc évet arra áldoztam, hogy a parlamentben pofázok úgy, hogy annak semmi hozadéka nincs.

 

Valami olyasmit akartam csinálni, amit végre kézbe lehet venni, vagy ami legalább tartalmas, értékes, vagy fennmarad. Ezért írtam könyvet, és ezt próbálom megtenni az alapítványban, de nem egyszerű.

Mennyien dolgoznak a vlogon és a Második Reformkoron?

Létrehoztam egy céget, ami a vlogot, a könyvkiadást, és minden ilyen jellegű üzleti tevékenységet lefed. A vlogot hárman csináljuk, az egyik kolléga a közösségi médiát kezeli, a másik pedig a vágást és az operatőri feladatokat végzi. Ilyen értelemben nem vagyok klasszikus vlogger, a vloggerek számára megvetendő, ha valaki nem maga csinálja a képi világot.

Az alapítványnál mindenki társadalmi munkában, önkéntesként dolgozik.

 

Ez körülbelül harminc-negyven ember. Egyetlen egy alkalmazottat tud az alapítvány finanszírozni, őt is csak október óta, és csak félállásban.

Mennyire nehéz elindítani, növelni az elérését az alapítvány tartalmainak? A vloghoz képest még gyerekcipőben jár, de ott is reklámozza, viszont úgy tűnik, mintha a személyétől próbálná függetleníteni. Ez mennyire tudatos?

Abszolút tudatos, azt szeretném, ha az alapítvány nevében, és az alapítvány körül egyre több ember tudna megmutatkozni.

 

Kifejezetten keresem a fiatal, közélet iránt érdeklődő, tehetséges, de párthoz nem kötődő arcokat.

 

Nagyon jó érzés átélni, hogy teremtesz egy keretet, ami másoknak lehetőséget ad, hogy önmagukat megmutassák. Úgy érzed, adtál valami olyat, ami csökkenti más emberek halálszorongását.

Ez is az alapítvány hosszútávú víziója, hogy fiatal tehetségeket karoljon fel, és „kineveljen egy új elitet”?

Igen, a fiatalokra kell koncentrálni, mert a saját korosztályomtól felfelé, úgy érzem, hogy a törzsi küzdelem, a hideg polgárháború ellen folytatott küzdelem olyan energiákat igényelne, amiben nincs meg a cserearány-érték: elképesztő munkát kellene befektetni nagyon kevés sikerért. Az idősebb generációk annyira sok sebet okoztak egymásnak, hogy őket már nem tudod meggyőzni arról, hogy váltsanak nézőpontot, lépjenek ki a háborúból, és legyenek kritikusak akár a saját táborukkal szemben is.

Csak reménykedhetünk benne, hogy ez a turáni átok nem öröklődik tovább.

 

 

Talán túl optimista vagyok ezen a téren, de azt érzem, hogy erre van valamennyi esély. Mi ezért dolgozunk, ez valójában az alapítvány célkitűzése: a második reformkor. Ambíciózus, szinte illuzórikus cél, hiszen az első egy olyan időszak volt, amikor

 

a magyar társadalom képes volt pártpolitikai, ideológiai különbségektől függetlenül nagy ügyeket kézbe venni és sikerre vinni. 

Ennek nem a polgárosodás lenne az előfeltétele?

De, pontosan.

És ezt el tudja érni egy alapítvány?

Nem.

Gulyás Márton ugyanebben az interjúsorozatban hangsúlyozta, hogy Magyarországon egyszerűen nincsen középosztály.

 

Pontosan, de nem azért hoztuk létre az alapítványt, mert az önmagában képes erre, hanem mert szeretnénk, hogy egyre több szerveződés legyen, ami ezért dolgozik. Egyetértek az állítással. A polgárosodás az elmúlt lassan kétszáz évünk folyamatosan fellobbanó, és folyamatosan eltaposott célja.

 

Legutóbb épp az a Fidesz dobta a politikai szemetesbe a polgárosodás zászlóját, amely azt magasba tartva jutott a csúcsra.

A magyar parlamentben ma szinte lehetetlen a polgárosodásért küzdeni, ott egyszerűen belemerevedsz a törzsi háborúba, mert a pártpolitikának ez a logikája. Ki kell jönnöd abból a dobozból, ha valamit akarsz ezen a téren.

 

Nagy szabadságot érzek. Ha valami nem tetszik a Jobbikban, azt elmondom, mint ahogy most is elmondtam. Ha valami tetszik a Fideszben, azt is elmondom. Aztán persze jönnek a DK-s kommentek, de elnézést: leszarom. Ha valami tetszik a DK-ban, azt is elmondom.

Mi tetszik önnek a DK-ban?

Nincs ilyen. Várom, de nincs. (Nevet.)

 

Hadd mondjak mégis egy dolgot! 2020 elején még le se szedtük a karácsonyfadíszeket, Gyurcsány Ferenc bejelentette az egy listát, én meg gyorsan reagáltam, hogy nem, két lista kell. Behívtak az ATV-be, ahol Rónai Sándorral, a DK EP-képviselőjével beszéltünk, és nagyon szimpatikus volt nekem.

Azt éreztem, hogy bár egylistapárti, volt egy másfajta rezgése a vitának,

 

nem éreztem azt, amit általában a magyar politikai vitákban, hogy újra megvívjuk ötvenhatot vagy a második világháborút.

 

Azt éreztem, hogy beszélgetünk, vitázunk. Biztos, hogy van jó pár ilyen ember a DK-ban, de hát ahogy a Fideszre, úgy a DK-ra is rányomja a bélyegét a pártelnök nagyon törzsi gondolkodása.

 

A Második Reformkor Alapítvány mostanában törvényjavaslatokat is megfogalmaz. Mi a cél ezekkel?

Úgy kell elképzelni, mint egy mozaikot, amit törvényjavaslatokkal rakunk ki, és amikor kiraktuk a kirakóst, akkor ebből egy Második Reformkor feeling, brand, érzés fog kirajzolódni. Ma a második reformkorról nagyon közhelyes dolgokat lehet csak mondani: polgárosodás, pártpolitika feletti ügyek megtalálása, teremtő energiák. Ezeket szoktam én is ismételgetni, tök jók, de önmagukban nem jelentenek semmit.

A törvényjavaslatoknak pont az a céljuk, hogy jól vagy rosszul, de kirakjuk ezt a mozaikot.

 

Ezzel arra kényszerítjük magunkat is, hogy gondolkodjunk, vitázzunk, elemezzünk. Az a célunk, hogy olyan ügyeket vessünk fel, ahol nincs kész pártpolitikai válasz.  

A pártok, a törzsi szereplők, és általában az emberek közé bedobunk egy témát, amin elgondolkodhatnak, hogy mi is rá a válaszuk. Ja, nincs? Nem kapták még meg a helyes választ a központból? Ha nem kapnak segítséget sem Orbántól, sem Gyurcsánytól, sem Fekete-Győrtől, sem Jakabtól, akkor picit gondolkodni kell. Ez a célunk, hogy beletereljük ebbe a „szörnyű állapotba” a magyar társadalom minél nagyobb részét.

Van ebben valamiféle pozitív értelemben vett provokáció, hogy „na, akkor erre mit mondasz”.

 

Az első, amit felvetettünk, a pártmentes önkormányzatiság volt, abban volt egy kis marketingidőzítés az önkormányzati választások hajrájában. Nagyon vegyes volt a fogadtatása, jobb- és baloldalon is volt olyan, aki nagyon elítélte, és olyan is, aki nagyon támogatta. Ez pont jó volt nekünk.

Ezekből a kis mozaikokból véletlenül nem egy program fog összeállni?

De, szerintem össze fog.

Úgy értjük, hogy politikai program.

Miért ne lehetne civilszervezeteknek politikai programjuk? Pont azon gondolkodtam tegnap, hogy egyre több civil központ épül: az Új Egyenlőség Pogátsa Zoltánék körül, a Partizán Gulyás Mártonnal, az Állampolgárok a Centrumban Puzsér Róberttel, a Karátson Gábor Kör Schiffer Andrással és Lányi Andrással, a noÁr-mozgalom Molnár Áronnal. Szerintem ez egy szuper folyamat.

 

Vannak végre civil mozgalmak, amiknek pártokon kívülálló ideológiai, eszmei alapállásuk van. Hadd beszéljek kicsit haza: ezek közül talán a Második Reformkor a legnyitottabb és legátfogóbb, olyan értelemben, hogy se jobb-, se baloldali, se liberális, se konzervatív.

 

Miért ne lehetne joguk ezeknek a szervezeteknek arra, hogy megfogalmazzák, hogy ők milyen Magyarországon szeretnének élni?

A felsorolt szervezetek közül egyedül Puzsér Róberté indult választáson. Ha összeáll egy koherens program a Reformkornál, akkor megmérettetnék magukat egy választáson?

Nem merült fel ilyen, és nincs is tervben. Amikor Puzsérék elindultak a választáson, és kvázi politikai mozgalommá váltak, lényegében azt mondták, amit mi: a törzsi gondolkodásból való kilépést.

 

Akkor azt éreztem, hogy van két törzs, és jön Puzsér, aki csinál egy harmadikat.

 

Van az A és a B törzs, A utálja B-t, B utálja A-t, és jön a C, amelyik mind a kettőt utálja, és őt is mind a kettő utálja. Tök jó, akkor mennyivel vagyunk előrébb?

Nem akarok álnaiv lenni, ez a politika lényege, a pártpolitikát nem lehet másképp csinálni, ott igenis ellenségeket és ellenfeleket kell megnevezned, mert különben nem tudod elvégezni a munkát. A Második Reformkor Alapítványnak viszont pontosan az a célja, hogy ezeket a pártpolitikai ellentéteket jó témafelvetésekkel és civil munkával árnyalja, legalább annyit elérni, hogy a különféle törzsek között, ha átjárás nem is lesz, de legalább megváltozzon a nézőpont.

Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni 2018-ban, volt egy naiv elképzelésem, hogy egyszerűen meg kell haladni az ideológiákat.

 

Le is írtam egy kis homeosztatikus elméletet, hogy az elmúlt századok négy nagy izmusán, a liberalizmuson, a konzervativizmuson, a szocializmuson és a nacionalizmuson túl kell lépnünk, mert mindegyik felett eljárt az idő és nem képesek a XXI. századra válaszokat adni. Csak ezt nem lehet megtenni, legalábbis jelen pillanatban így látom.

Amit viszont most is elérhetünk, hogy egyik izmus se gondolja azt, nincs szükség a másikra. Jó lenne eljutni addig, amikor egy konzervatív azt gondolja, rendben, konzervatív vagyok, de milyen jó, hogy vannak liberálisok, szocialisták és nacionalisták is, mert adott pillanatban lehet, hogy az ő politikai gondolataikra van szükség ahhoz, hogy ez az ország előrelépjen. És ugyanígy a többi. Ebben mind a mai napig hiszek.

Vannak olyan ügyek, ahol liberálisnak kell lenni, és vannak olyanok, ahol szociáldemokratának, konzervatívnak vagy nacionalistának.

 

Én már nem akarom belegyömöszölni magam valamelyikbe. Rosszul vagyok attól, hogy onnantól kezdve annak egyéb tartozékait is magamra kelljen vállalnom, amikkel nem biztos, hogy egyetértek. Erre semmi esély most a pártpolitikában, ezért jelenleg nem szerepel a terveim között a visszatérés.

2018-ban azt nyilatkoztam, hogy amíg pártelnök voltam, tíz mondatomból kilenc vagy kijelentő vagy felkiáltó volt.

 

Most tíz mondatomból felkiáltó nincs, kijelentő kettő-három, és az összes többi végén vagy három pont van, vagy kérdőjel.

 

Úgy nem lehet pártot vezetni, hogy gyertek, és gondolkodjunk közösen, hogy mit kéne csinálni. Ez tragikomikus volna. Nem is gondolom, hogy új pártokra lenne szükség most Magyarországon. Vannak bőven.

Nemrég megjelent egy könyve Míg a halál el nem áraszt címmel. Ki volt a célközönség? Ki akarta egyáltalán adni már a legelejétől kezdve?

Mindig is szerettem volna megírni, kiírni, magam előtt is látni, hogy azok a jegyzetek, amiket tizenöt éven keresztül felhalmoztam, beleilleszthetőek-e egy számomra koherens munkába. Ez megtörtént, és nagy elégedettséggel tölt el, bár amikor magam elé képzeltem a könyvet, akkor még huszonötezerszer jobbnak, ütősebbnek képzeltem, de a valóság mindig korlátozza az embert. Ennek ellenére büszke vagyok rá, hogy sikerült.

 

A célközönség pedig bárki, aki kíváncsi az élet mélyebb összefüggéseire.

Azért is kérdezem a célközönségről, mert formailag másra számítottunk az olvasása előtt. Azt hittük, hogy egy komoly témákról szóló, de viszonylag könnyebben fogyasztható, a szó jó értelmében kocsmafilozofálgató mű, ezzel szemben egy rengeteg hivatkozást tartalmazó dolgozat, ami nem biztos, hogy mindenki számára befogadható. Nem tart attól, hogy a formátum miatt kevesebben fogják elolvasni?

Biztosan. Ha picit lazábbra vettem volna, akkor egy fogyaszthatóbb, akár népszerűbb könyv is lehetne, de nem ez volt a célom vele. Pont azt akartam, hogy ha mondjuk egy szociológus, egy pszichológus, egy egyetemi oktató kézbe veszi, akkor ő is azt mondja, hogy ez tényleg nem kocsmafilozófia, hanem tudományos forrásokkal megalapozott gondolatok. 

Ez sokkal fontosabb volt nekem, minthogy mennyien fogják elolvasni. Valami időtállót szerettem volna létrehozni, és ha egy kocsmafilozófiai könyvet írsz, az egy kis nyári szeánsz az olvasó számára, tök jó, elolvassa mondjuk a Lupa-szigeten, aztán megy tovább.

 

Engem az motivált, hogy olyat írjak, ami az olvasóknak meghatározó élmény lehet az életükben.

Ez nagyon meta, mert ha jól értjük, ön egy halálszorongásról szóló, időtálló könyvvel küzdi le a saját halálszorongását.

Így van. Igazából az én viszonylag leegyszerűsített emberképem alapján mindent ezért csinálunk. A Jobbik már úgy tűnik, nem csökkentette a halálszorongásom.

Teljesen kizárja, hogy lenne olyan ember, akinek nincs halálszorongása?

Szerintem nincs ilyen, legfeljebb a szociopaták. A definícióm szerint a halálszorongás tesz minket emberré. Akkor harapsz bele szimbolikusan a tiltott gyümölcsbe, és válsz emberré, amikor rádöbbensz, hogy „úristen, halandó vagyok”.

 

Ez terhet ró rád, és egy elképesztő, életed végéig tartó tanulásra kényszerít.

Azt gondolom, hogy ennek a könyvek az az értéke, hogy egy új emberképet képvisel. Hozzá kell tennem viszont, hogy ez végsősoron nem az én alkotásom, hanem számtalan szerző tudományos munkája alapján próbáltam szintetizálni, nagyon sok területről.

Egy új emberkép: nem Isten képmása, nem is a harmadik csimpánz, hanem valahol a kettő között beszorulva. Ha ezt az emberképet komolyan vesszük, akkor szerintem nagyon sok mindent újra lehet vizsgálni. A könyv pontosan ezt teszi, különféle területeken megpróbálja ezen emberkép alapján újragondolni az embert. Politikailag, társadalmilag, kulturálisan, vallási, művészeti, tudományos, magánéleti, és sok más téren.

Lesz valamiféle follow-upja a könyvnek? Nem feltétlenül második kötet, hanem például egy előadássorozat.

A Covid most sok mindent megakadályoz, a könyvbemutatók egy részét is elsöpörte. Szeretnénk olyan olvasói találkozókat is, ahol

 

kifejezetten egy-egy fejezet tematikáját beszélnénk át meghívott vendégekkel, olyan szakértőkkel az adott topikon belül, akikkel izgalmas vitát lehetne folytatni.

Nem tart attól, hogy írhat akármilyen jót, meg szervezhet akármilyen izgalmas beszélgetést, nem akarnak majd elmenni rá akadémikusok, mert úgy érzik, hogy egy volt politikussal való szereplésük sértené a tudományos integritásukat?

Ezzel már találkoztam eddig is. Sokszor volt olyan, hogy nagyon szerettem volna megszólaltatni valakit a vlogomban, és azt mondta, hogy jó a téma, de attól fél, hogy kikezdhetővé tenné a szakmán belül. Van ilyenfajta tartózkodás, amikor valaki telefonban megnyílik, de a szereplést nem vállalja, mert esetleg támadni fogják. Miközben lehet, hogy a másik is ugyanígy van vele, és ezért senki nem mer lépni!

Nyilván azokat keresem, akik túl tudnak lépni azon az árnyékon, hogy Vona Gábor, eléggé ellentmondásosan megítélt politikussal kell beszélgetniük a szexualitásról.

 

(Nevet.) Nyilván én is érzem, hogy van ebben szürrealitás, és van, akinek ez nem egyszerű. Próbálom keresni azokat, akik vállalják, mert nagyon sok örömet adnak nekem ezek a beszélgetős estek. Tényleg csökkentik a halálszorongásomat, amikor értelmes emberekkel, polgári közegben intellektuális pezsgést érzek.

 

Kire a legbüszkébb azok közül, akikről eleinte nem gondolta volna, hogy szóba állnak önnel, aztán mégis?

A vlogomba hál’Istennek nagyon sok vendég eljött. Uj Péternek nagyon örültem, legutóbb Czutor Zoltán volt, de eljött Gulyás Márton, Török Gábor, Ungár Péter, Schiffer András és Kővári Zoltán pszichológus is. Van még jó pár ember, akikkel szeretnék – de akikkel nagyon szerettem volna beszélgetni, azok majdnem mind eljöttek. Ez nekem nagy dolog volt.

Puzsér Róbert is eljött, vele volt talán a legelső epizód. Nagyon fontos közéleti szereplőnek tartom. Van az indiai hármas istenség, Brahma, Siva, és Visnu, ebből Puzsér Siva, aki pusztít. De ez szükséges, ez egy isteni karakter. Ahhoz, hogy valami új szülessen, jönnie kell valakinek, aki elpusztítja a régit.

 

Puzsérban ezt látom, ő a magyar kulturális Siva,

 

akitől egyébként szerintem nagyon sokan félnek is, mert jön és elpusztít, ha valamit hibáztál. (Nevet.) Könyörtelenül és kíméletlenül. Ez jó, és kellenek ilyenek, még akkor is, ha néha téged éget meg a tüzével.

Az már egy más kérdés, hogy mennyire képes építeni, Brahmává válni, vagy mennyire képes fenntartani és Visnuvá válni. De nem is kell mindenkinek. Én például nem tudok pusztító lenni. Karakterisztikusan mások vagyunk, de ez így jó. Nagyon örülnék neki, és

 

bízom is benne, hogy a következő generációkban sokan lesznek, akik felvállalják azt, amit például ő, Schiffer András vagy én felvállalunk.

 

Azt hiszem, hogy mi nem vagyunk besorolhatóak pártok mögé, és ez nagyon fontos.

Szintén a korábban idézett Gulyás Márton mondta, hogy nem életpálya már a fiataloknak a közéleti szerepvállalás a médiában. Ön máshogy látja?

Igaza van, ezt nagyon nehéz felvállalni Magyarországon, mert nincsenek meg a modelljei és a háttérintézményei, sok esetben egzisztenciálisan is nehézséget okoz. Ha az a kérdés, hogy lehet-e, akkor én is afelé hajlok, hogy hosszútávon nagyon nehéz ezt csinálni. Ha viszont az a kérdés, hogy van-e rá szükség, akkor az a válaszom, hogy nagyon nagy, és ha valaki kibukik belőle, akkor jó lenne, ha tízen állnának a helyére.

Jelen pillanatban, ha civil vagy, mint most én, akkor a nagyon macsó politikai világhoz szokott ember számára te vagy a lúzer.

 

Azért vagy civil, mert nem sikerült beférkőznöd a politikába, és most próbálsz a kibukott helyzetedből erényt kovácsolni. Az én esetemben ez azért nem igaz, mert maradhattam volna a parlamentben, lehetnék országgyűlés képviselő, de saját magam döntöttem, hogy nem teszem.

 

Azért dolgozom, hogy ne ez legyen a percepció, hanem szexi, vagány és vonzó legyen a fiatalok számára, hogy nem csak a pártpolitikával lehet közéleti karriert csinálni.

 

Végül a két „kötelező kérdésünket is feltesszük: mondjon öt fiatal, tehetséges, kormányközeli véleményformálót!

A fiatalok között több ilyen is van. Inkább három olyan embert emelnék ki, akik számomra a legizgalmasabbak. Ábrahám Róberttel barátok is vagyunk, Bódi Ábel járt a vlogomban. És ide sorolnám még az ultrakonzervatív Trombitás Kristófot is.

 

Tud mondani ötöt nem kormányközelből is?

Kádár Barnabással nagyszerű vitát folytattam Szegeden a digitalizációról, Zaránd Péter járt a vlogomban, szerintem vele hosszú távon is számolni kell. A momentumos Nagy Károly elképesztő munkát végez önkormányzati képviselőként, amit szerintem tanítani kellene. Az ADOM mozgalomból Sipos Ferenc Norbertet ismertem meg, aki egy zseni. Bakró-Nagy Attila pedig, aki az „ifjúsági kötöttfogásként” elindult Hang vagy! műsorvezetője lényegében már a második reformkor eszmeiségét képviseli.  


FOTÓK: Varsányi Bence / Azonnali

 

Varsányi Bence
Varsányi Bence az Azonnali újságírója
Renczes Ágoston
Renczes Ágoston az Azonnali egykori újságírója

Közgazdász bölcsész aszcendenssel. Csehszlovákiában született elég régen, ahhoz képest csak 2020 óta újságíró. Gyakran ír a szlovák és a szlovákiai magyar politikáról, gazdaságról, építészetről.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek