Miért mondott le harminc éve a Vaslady?

Margaret Thatcher tizenöt évig vezette a brit Konzervatív Pártot, tizenegy évig pedig a szigetország első női miniszterelnöke volt. Nevét ma már – Ronald Reagan amerikai elnöké mellett – mindenki a hetvenes-nyolcvanas évek neokonzervatív fordulatával köti össze. De miért is mondott le 1990. november 22-én?

Margaret Hilda Roberts 1925-ben született a Lincolnshire-i Granthamben, ahol metodista lelkész apja egy ideig polgármester is volt. Vegyészként végzett Oxfordban, és először ezen a területen is helyezkedett el, ám politikai érdeklődése erősebb volt.

A negyvenes évek végén csatlakozott egy konzervatív egyesülethez, melynek 1948-ban képviselője is lett. Csak 1951-ben lépett be a Konzervatív Pártba, ahol megismerte jövendőbeli férjét, Denis Thatchert. Ő volt, aki mindvégig támogatta mind ügyvédi oklevelének megszerzésében, mind politikai karrierjében. Két gyermekük született: Mark és Carol.

Még egyetemi évei alatt olvasta Friedrich von Hayek Út a szolgasághoz című könyvét, ami nagy hatással volt rá: Hayekre később politikusként is inspirációként tekintett. Az ő nevével fémjelzett osztrák közgazdaságtani iskola ellenzi az állami beavatkozást, helyette inkább a laissez-faire típusú megoldásokban hisz, ahol a gazdaságot a piaci automatizmusokra kell bízni. Állítólag

1984-ben az ő javaslatára tüntette ki Hayeket II. Erzsébet a Companions of Honour érdemrenddel.

Gazdaságfelfogására az amerikai Milton Friedman is nagy hatással volt. A brooklyni közgazdász a szabad piac rendíthetetlen védelmezőjeként lépett fel, mellyel gyakorlatilag a neoliberális gondolkodás alapjait fektette le. Bár napjainkban a „konzervatív” és a „liberális” fogalom roppant terhelt, azt fontos látni, hogy a huszadik század végének meghatározó irányzatát kétféleképpen is leírhatjuk: amit a politikában Thatcher képviselt, az neokonzervatív (azaz: antikommunista, vallásos érzelmű, patrióta), míg gazdaságpolitikája neoliberális (értsd: az állami beavatkozásoktól mentes szabad piac híve).

Mrs. Thatcher pártbeli karrierje szépen ívelt felfelé: 1959-ben lett parlamenti képviselő, karakteres megszólalásai egyre nagyobb figyelmet keltettek, Harold Macmillan kormányában társadalombiztosítási államtitkár, Edward Heath mellett pedig oktatási miniszter lett.

Viktoriánus neoliberalizmus

Az 1973-as olajválság az egész nyugati világot megrengette, ami a hetvenes évek végére Nagy-Britanniát sem kerülte el: a szigetország ekkorra már több gazdasági és társadalmi nehézséggel is küzdött. A munkáspárti Harold Wilson miniszterelnöksége idején került sor a font leértékelésére, melyet a Közös Piachoz való csatlakozás sem enyhített, de ekkor újult ki ismét az északír válság is. Ezalatt Mrs. Thatcher egyre népszerűbbé vált a toryk között, 1975-ben elfoglalta a pártelnöki széket és ezzel az ellenzék vezetője lett. Időközben Wilson kénytelen volt átadni a kormányzást külügyminiszterének, James Callaghannek.

Az új választást 1979-ben már a toryk nyerték. Thatcher azzal kampányolt, hogy az ország a szakszervezetek foglya lett, amitől meg kell szabadítani. A hatvannyolcas balos gondolatok az olajválság hatására nem voltak már olyan vonzók, sokaknak pedig imponált Mrs. Thatcher viktoriánus erkölcsisége.

Kormányfőként pénzügyi liberalizációt hajtott végre: Anglia közvéleménye széleskörben megismerte a „privatizáció” kifejezést. Takarékos asszonyként lépett fel, politikáját szigorú monetarizmus (ti. a forgalomban lévő pénz mennyiségének szabályzása) jellemezte, amelynek szimbolikus lépése az ingyenes iskolatej megszüntetése volt („Thatcher, Thatcher, milk snatcher” – csúfolták a „tejlopó” miniszterelnök-asszonyt az újságok).

Népszerűsége az 1982-es Falkland-szigeteki háború idején szárnyalt, amelyet a két évvel későbbi tizenkét hónapos bányászsztrájk sem ingatott meg. Ekkor próbálkoztak meg merénylettel is ellene az északír terroristák Brightonban, melyből sikeresen megmenekült.

Az európai egyesülési folyamattal kapcsolatban meglehetősen szkeptikus volt: a Közös Piac nem volt ellenére, de a mélyebb gazdasági integrációhoz nem fűlött a foga. Sőt, ő már akkor brüsszelezett, amikor az még nem volt annyira menő, mint napjainkban:

„A sikeres Európai Közösség felépítésének legjobb módja a független és szuverén államok önkéntes és aktív működése. [...] nem azért szűkítettük Nagy-Britanniában az állami cselekvés határait, hogy azokat európai szinten állítsuk vissza, egy olyan európai szuperállam keretében, amelyet Brüsszel irányít.”

A brit szokások szerint minden miniszterelnök heti beszámolóval tartozik az uralkodónak, ez alól Mrs. Thatcher sem volt kivétel. Érdekesség, hogy csupán fél évvel volt idősebb II. Erzsébetnél, akivel törekedett korrekt viszonyt ápolni. Kapcsolatuk minőségét jól mutatja, hogy a királynő a brit miniszterelnökök közül Churchill 1965-ös temetése óta csak a Vaslady 2013-as búcsúztatásán vett részt.

A hidegháború végén azzal kellett szembesülnie, hogy Nagy-Britannia szava már nem akkora súlyú, mint fél évszázaddal korábban volt. A második német egység létrejöttét kifejezetten ellenezte, bár kénytelen volt vele megbarátkozni. Magyarországon kétszer is járt: 1984-ben Kádár Jánossal, 1990-ben pedig Antall Józseffel találkozott.

A Vaslady bukása és öröksége

1983-as harmadik választási győzelmét követően a takarékos Mrs. Thatcher úgy gondolta, hogy megnyirbálja a munkáspárti vezetés alatt álló önkormányzatok költekezését. Az ekkor hatályban lévő, vagyoni helyzethez igazított ingatlanadót ezért az ún. kommunális adóval váltotta fel, amelyet már személyenként kellett fizetni, mértékéről pedig a helyi hatóságok döntöttek. Ez a „fejadó” a szegényebb társadalmi csoportok tagjait meglehetősen hátrányosan érintette, így bevezetését heves tiltakozások követték: a tüntetéseken számos esetben rongáltak meg Thatchert ábrázoló képeket, bábukat.

A vezetői posztért e csoportból korábbi hadügyminisztere, Michael Heseltine hívta ki. A szavazáson (melyet utólag árulásként emlegetett) végül Thatcher elbukott, majd bejelentette lemondását. Többen úgy látták, hogy könnyek között távozott a Downing Streetről. 2013 áprilisában hunyt el, 87 éves korában.

A neokonzervativizmus hetvenes-nyolcvanas évekbeli népszerűségét egyértelműen Margaret Thatchernek és Ronald Reagnannek köszönheti. Örökségük a mai napig érezhető: a neoliberális gazdaságpolitika (2008-as gazdasági válság ide vagy oda) továbbra is meghatározó tudott maradni. Jelszavaikat napjaink jobboldali fordulataiban ismét hallani (ilyen pl. a „Make America Great Again”, amit Reagan és Donald Trump is használt), Orbán Viktor pedig nőnapi köszöntőhöz kölcsönzött idézetek mellett minden bizonnyal az európai integráció kapcsán is elődként tekint a Vasladyre.

CÍMLAPFOTÓ: Thatcher és Reagan 1984-ben / Wikimedia Commons