Ezért jöttem inkább haza három hónapnyi kolumbiai karantén után

Kolumbiában borúlátók a prognózisok, augusztusban tetőzhet járvány. Közben vidéken mintha mi sem történne, csak a szájmaszkok emlékeztetnek a Covid-19-re. A bogotái reptéren háborús állapotok uralkodnak, a mentőjáraton életem legpocsékabb kajáját ettem. Kömlődi Ferenc elmeséli, hogyan jött végül haza Cartagenából.

Kömlődi Ferenc március 21. óta tudósította az Azonnalit Cartagenából, hogy mi a helyzet a koronavírus miatt lezárt Kolumbiában.

A kolumbiai Nemzeti Egészségügyi Intézet (INS) és a szakminisztérium prognózisa szerint december végéig 41 500-an hunynak el a járványban Kolumbiában. Közel két héttel az egészségügyi vészhelyzet vége előtt, augusztus 18-án várható a tetőzés. Augusztus 31-ig országosan 30 ezer lélegeztetőgépre lesz szükség.

Hetek óta tovább romlik a helyzet, csütörtökön és pénteken is háromezernél több új esetet regisztráltak, előtte 2300 volt a maximum. Pénteken áfamentes vásárlónapot tartottak, augusztus végéig lesz még két másik. Duque elnök májusban jelentette be mindhármat, a romokban heverő gazdaság felélénkítését reméli tőlük.

Mások nem követték a példát. Az eredmény: városvezetők, egészségügyi dolgozók és újságírók borzadtak el a kaotikus látványtól, távolságtartás nélküli tömegjelenetektől, a hisztérikus fogyasztás döbbenetes képsoraitól, Black Friday-től a durván exponenciális növekedést mutató járványgörbe mellett.

Pénteken már Budapestről követtem a kolumbiai eseményeket.

Június 15-e, hétfő, Úrnapja volt az utolsó cartagenai napom. A felhős, borongós délelőttöt ugyanaz a szürkeség, esőtlen fülledtség követte délután. Elvileg nem mehettem volna ki, mégis tettem egy búcsúkört a karanténvalósághoz képest is döbbenetesen kihalt ünnepnapi utcákon. Kedvenc kisboltom előtt benéztem a mellette lévő Getsemani’s Gardenbe, rendeltem háromféle (halas, sima polipos, polipos-pesztós) cévichét a másnapi Cartagena-Bogotá útra, roston sült polipot fekete olajbogyómártással aznap vacsorára, és elköszöntem; a katalán tulajjal Visca el Barca y visca Catalunyával váltunk el egymástól. Utána átsétáltam a La Matuna negyedbe, gyógyszertárba igyekeztem, de feleslegesen, mert be volt zárva, viszont mégsem, mert korábban nem látott streetart-remekeket fedeztem fel a közelben. Egy másik boltban, szintén másnapra, vásároltam két pár teljesen felesleges – a fertőtlenítő alkohol bőven elég – védőkesztyűt, majd szállásom, a Casa de las Americas felé vettem az irányt.

Kevin és kolléganője ötre hozta a vacsorát és a másnapi kaját, megörökítettem őket, aztán szállásadómat – barátomat – Davidot, feleségét, Matit és unokájukat, a tervek szerint az első szeptemberi Cartagena-Amszterdam-járattal Bernben élő apukájához tartó Alessandrót, végül közelebbről és sokadjára, az utca macskáit is. Hatan, arányosan elosztva: három lent, három a tetőkön nyüzsgött.

Négy nappal később, péntek este jött a rossz hír: kedvencemet, a kis vöröst előző éjjel elütötte egy autó. Tíz napja még négy ugrabugráló cicagyerek csodálkozott rá a koronavírusos cartagenai valóságra, s aranyozta be lélekzsibbasztó karanténnapjainkat. Egyedül az anyjuk maradt meg mára, ő az utca nagy túlélője. Kölykei rosszkor születtek egy rossz világra. Sokkal többet érdemeltek volna, tiszavirág-életeket éltek, évek helyett hetek adattak csak meg nekik. Soha nem fogom elfelejteni őket, a tőlük ellesett boldog pillanatokat, önfeledt és röpke örömüket, rácsodálkozásukat a számukra fájdalmasan hamar lezáródó valóságra, pirinyó tragédiáikat a gigászi sorsdráma árnyékában.

Vacsora után elbeszélgettem Davidékkal. Nem lepett meg, amikor mondták, hogy senki nem tartózkodott még ennyi ideig náluk; egy amerikai és egy salvadori újságíró volt a korábbi csúcs, mindketten egy-egy hónapot töltöttek a Casa de las Americasban. Valóban családtagként éltem közöttük, nélkülük sokkal nehezebben viseltem volna el az átkos röghöz kötöttséget.

Gyorsan összepakoltam, kerekes utazó- plusz kézipoggyász, válltáska, majd venezuelai hölgyektől, uraktól búcsúztam el, szintén visszavárnak, velük is, kolumbiaiakkal is egyengettem rendesen a magyar-latinamerikai kétoldalú kapcsolatokat, javítottam az országimázst. Utána bő félórát ácsorogtam az erkélyen, bambulva lestem a jövő-menő macskákat és az egyszem kóbor kutyát. 99 napból 12 és fél hét karantén idegfeszültsége tört ki belőlem: szédelegtem, remegtem, könnyek nélkül zokogtam.

Cartagena, mon amour…

Kedden hajnali 5-kor keltem, összekaptam magam, Davidék már vártak lent, komótosan megreggeliztem, kéjesen kiélveztem az utolsó halas cévichét, összecsomagoltuk az útravaló kajákat, Mati adott egy üveg alkoholos fertőtlenítőt, kesztyű és tapabocas (szájmaszk) fel. David mondta, hogy aznap elkezdi az új egészségügyi előírásoknak megfelelő átalakítási munkálatokat, mert július elején érkezik két kolumbiai vendég, jövőre pedig, amikor visszatérek, remélhetőleg már túljutottunk az egész Covid-19-en, lesz oltás, és nyugodtan utazgathatunk.

A végtelen hosszú autóút

6.20-kor érkezett a minibusz, Luis helyett az egyik embere vezette, két olasz ült benne. Házigazdáimtól elköszöntem, hosszan integettünk egymásnak, és még hosszabban írhatnék róluk, de nincs értelme, mert nincsenek szavak, amelyekkel ki tudnám fejezni a hálámat. Befogadtak, végig családtagnak éreztem magam, világegyetemem meghatározó részévé váltak.

Áthasítottunk az utcán, reggelre a macskák is eltűntek, eleinte olyan volt, mintha az Exitoba mentem volna bevásárolni – előbb Getsemanit, aztán viszont már az öreg városfalakat is magunk mögött hagytuk. A két olasz leghátul ült, ha különösebben nem akarok bájcsevegni, kommunikálni, akkor olaszokkal a legjobb utazni – általában csak olaszul beszélnek, a spanyolt ugyan értik valamelyest, de megszólalni már nem tudnak, más nyelven meg végképp nem, és így a felesleges udvariassági körök is elmaradnak.

A Karib-tenger mellett haladtunk egy reptérközeli hotelig, ott szállt be mellém a következő utas, egy bőbeszédű svéd, másnap délután a bogotái reptérre is együtt mentünk ki. A következő úticél Santa Marta, felveszünk ott valakit – közölte a sofőr, és tíz körül befutottunk a Tayrona Nemzeti Parkhoz közeli üdülővárosba, jövőre arrafelé is lesz jelenésem. Holland nő volt az ötödik utas. A vezetőn kívül elvileg csak négyen lehettünk volna, de Luis, a cégvezető nagyvonalúan kezelte az előírásokat, és ugyan nekem azt mondta, hogy mindegy, hányan vagyunk, a jármű mindig 4 millió peso. Így jött ki négy személyre fejenként egy, de úgy látszik, változtatott az alapötleten.

Cartagenából autóval kétféleképpen lehet Bogotába menni: vagy a hosszabb, de sokáig sík terepen, Bucaramanga felé, vagy a kilométerben kevesebb, időben több, Medellint érintő útvonalon. A santa martai utassal egyértelművé vált az elvileg 15 és félórás előbbi, csakhogy egy körül, valahol a forró Magdalena megyében elromlott a jármű légkondicionáló rendszere, de benzinkútnak álcázott útszéli zsibvásárban, boltok és negyedosztályú éttermek, víz és papír nélküli, teleszart nyolcadosztályú illemhelyek (egyik barátom pont az ilyenekre gerjed, ez lett volna neki a paradicsom) között találtunk egy szerelőműhelyt.

Ha az emberek nagyobbik felén nincs szájmaszk, akár a régi világban is érezhettük volna magunkat. Árusok jöttek-mentek a rekkenő hőségben, ettem egy pocsék csirkeételt, rizzsel és a karibi parton elmaradhatatlan patakonnal, sétálgattam, a svéd arccal beszélgettem. Két és fél óráig tartott a szerelés, újult erővel, megújult járművel folytattuk utána.

Mire beesteledett, emelkedős, hegyesebb részekre értünk. Az út helyenként európai autópályákra, máskor európai bekötőutakra emlékeztetett. Két benzinkútnál álltunk még meg, rég levettem a verejtékben tocsogó kesztyűt, a svéd pofa és a holland nőn eleve nem volt, az olaszok végig abban tolták. Késő estére besűrűsödött a forgalom, durván lehűlt az idő, kamionsor kamionsort követett, rengeteget álltunk, és várakoztunk tétlenül. Addigra megettem a polipos cévichét is, egyre jobban fáztam, az út változatlanul végtelen hosszúnak, Bogotá végtelenül távolinak tűnt.

Előzetesen mindenki sok-sok checkpointra, szigorú útlevél-, repjegy- és utazási engedély-ellenőrzésére számított, aztán összvissz volt kettő, azok sem tartottak öt percnél tovább. Megnézték a sofőr papírjait, bemutatta az utaslistát, leellenőrizték, hogy tényleg annyian ülünk-e a járműben, viszlát, további jó utat. Szakadó esőben, hajnali fél háromra értünk a reptérről 20 percre lévő olcsó szállodába, de mivel délután fél hatra kértünk taxit, két éjszakát kellett kifizetnünk, plusz a reggelit, amit sikeresen átaludtam. Vettem egy mindenféle orvosi tanúsítvánnyal ellátott szájmaszkot, fizetés után gyors zuhany, majd alvajáróként rogytam be az ágyba.

Az üres reptér, ami mintha egy merénylet helyszíne lett volna

Kilenc körül pár percre felébredtem, elolvastam a konzulátus üzenetét, hogy sok földi jóra, csúcsgasztronómiára ne számítsunk, lesznek viszont előre csomagolt kaják; kávé, tea, alkohol semmi (pedig repülőn jó piálni, mert úgy könnyebb az alvás, máskülönben ritkán szoktam, utoljára február végén, az ecuadori Cuencában ittam két pohár jó chilei bort), a járványügyi óvintézkedések minden gyönyört felülírnak. Bekaptam pár falatot a kissé megroggyant utolsó cévichéből, majd aludtam délig.

Sétálni nem mehettem, a bogotái pico y cédula rendszer alapján aznap csak páros számra végződő igazolványszámú személyek tehették meg, de szemetelő esőben, 15-16 fokban, egy jellegtelen városrészen különösebben nem bántam, inkább heverésztem tovább az ébresztő zuhany után. A maradék cévichét, a még Cartagenában vásárolt gruyére-t és két avenát magamba pakoltam, közben pár percet beszélgettem egy Panamában élő barátommal. Az enyhítés korainak bizonyult, tömegek tűntek fel itt-ott, megugrott a fertőzöttszám, újra beszigorítottak, ismét kötelező a karantén – közölte. Jövőre – köszöntünk el egymástól.

Fél hat előtt pár perccel jött a taxi, a pár nappal korábbi tüntetések szerencsére nem ismétlődtek meg, mert pont útba estek volna, s bár a forgalom nagyobb volt, mint gondoltam, hamar kiértünk az El Doradora. Bő négy óránk maradt, normális körülmények között ennyi időbe kajálás, vásárlás belefér, igaz, akkor másfél órával indulás előtt esnék be a reptérre. Korábban négyszer jártam ott – először 2015-ben, Medellinből érkezve, a buszpályaudvarra, onnan a délnyugati San Agustínba tartva, másodszor ugyanazon az úton, Bogotából vissza Európába, harmadszor tavaly december 11-én, Panamából Limába menet az El Doradón szálltam át, és március 4-én, Quitoból Cartagenába is a fővároson keresztül vezetett az út. Bogotá védőszentje egyébként magyar: II. András és Meráni Gertrúd hányatott sorsú lánya, Árpád-házi (német nyelvterületen, tehát Kolumbiában is Türingiai) Szent Erzsébet.

Óriási sor végére kerültünk, de utánunk is szép számmal érkeztek hazautazók. Minden lassan haladt, a szemerkélő esőben lépésről lépésre araszoltunk a távoli bejárat felé. A reptér csak négykor nyitott, de például az aznap Medellinből indulók már háromkor kint voltak, mert ők egyből odamentek. Fél óra múlva találkoztam Dr. Beck András konzullal. Cartagenai karanténom közben rengeteget beszélgettünk, kvázi régi barátként üdvözöltük egymást, nekem ő az ideális diplomata, a diplomata, és köszönöm a későbbre tervezett, de a kilátástalan járványügyi helyzet miatt előrehozott hazautamhoz nyújtott összes segítségét. Gyorsan elmondta, mi minden vár még rám, kb. hányszor fognak ellenőrizni, és a kezembe nyomott egy, az osztrák határőröknek írt hivatalos papírt, hogy nem maradok Ausztriában, Bécsből azonnal megyek tovább Budapestre. Hat magyar utazott a gépen, néggyel már találkozott, eggyel még kell neki, ezért elköszönt, de mondta: egy órán belül látjuk még egymást.

Pár perccel később megkezdődtek az ellenőrzések: először csak az útlevelet és pont az osztrákoknak szóló papírt nézték. Utána kezet kellett mosni, cipőt törölni, és végre bejutottam a kizárólag a mi járatunk miatt megnyitott reptérre. Az összes bolt bezárt, egyetlen üdítő- és kávéautomata sem működött, helyettük köpenyes, védősisakos, maszkos egészségügyi dolgozók, szintén védősisakos, maszkos Avianca-alkalmazottak, egyenruhás rend- és határőrök nyüzsögtek.

A beharangozott hőmérőzés viszont elmaradt, anélkül mehettünk a csigatempójú checkinhez. Még egy papírt ki kellett tölteni, közben Daviddal és öccsével, Heribertoval váltottunk üzenetet. Eltartott vagy egy óráig, mire sorra kerültem, előtte a konzul, Beck András újra megjelent; az érintett uniós országok diplomáciai testületei ilyenkor koordinálva végzik a munkát, mindenkinek megvan az egyénre szabott feladata. A járványról és Kolumbiáról obligát, de kevésbé obligát, elektronikus tánczenéről és gasztronómiáról is váltottunk pár szót, majd elbúcsúzott, ment haza.

A kézipoggyász-ellenőrzésnél elvették mindhárom öngyújtómat – reptere, országa válogatja, hogy hagyják vagy sem – és az alkoholos fertőtlenítőt is. Mihelyst végeztem, újabb egyenruhások következtek, jött a szúrópróbaszerű drogellenőrzés. Megtiszteltetés ért: öltönyös-fehéringes-nyakkendős, talán cseh, talán lengyel szőke sráccal együtt ki is szúrtak a próbára, és egy hátsó terembe kísértek. Ujjlenyomat-vétel, belenéztek a kézipoggyászba, aztán egy mini mozgófolyosó-félére kellett tarkó felett összekulcsolt kézzel állni. Egyikőnknek sem akart összejönni a helyes kéztartás, anélkül pedig nem működik a test-átvilágítás.

Többször udvariasan elmagyarázták, hogyan kell, végül negyedikre-ötödikre, nem emlékszem már, hányadikra, sikerült, mehettünk isten hírével, bizonyosságot nyert, hogy nincs nálunk cucc. Kikísértek, vissza a kézicsomag-ellenőrzéshez, próbáltam elsunnyogni, mi a halálnak még egyszer, de nem ment. Totál untam már az egészet, iPhone-ok, iPad, MacBook megint ki, utóbbit majdnem hozzávágtam az akadékoskodó csinovnyikhoz, de aztán mégsem, kár lett volna a gépért. Végre mehettem a beszálláshoz, a bő négy órából szűk fél, ha maradt.

Folyosó melletti ülést kértem-kaptam, elvileg a középsőkön senki nem ült, gyakorlatilag csurig telt a repülőgép. Osztrák pofa ült mellettem a barátnőjével. A szexinek éppen nem nevezhető, már-már szkafanderes, arctalan stewardessek előbb fertőtlenítettek, és valamivel tíz után elindultunk. Kétszer adtak enni, nem kifejezetten cévichét, meg nem tudnám mondani, mit, de kb. olyan minőségben, mint a magyar kórházi vagy menzai kaják, a közismerten pocsék repülőgép-kosztokat is többszörösen alulmúlta, de hát nem gasztrógyönyörökért repültünk, az elmúlt bő hét hónapban kulináris élvezetben volt részem épp elég, most még belefért ez a szar is, és aludni is tudtam, pedig a szájmaszkot arra sem lehetett levenni.

Egészségügyi megfontolásból a fedélzeti szórakoztatórendszer sem működött, mint ahogy azt sem jelezte semmi, hogy hol járunk, hány kilométer Bécs és Bogotá. Este 11 körül repülhettünk el Cartagena felett. A Cartagena-Bogotá úthoz képest semmi nem volt az egész; közép-európai idő szerint szerda hajnali ötkor indultunk, és némi késéssel, 16.40 helyett pontban délután ötre, 12 óra alatt megérkeztünk Bécsbe. A határellenőrzés pikkpakk lement, a csomagkiadás kevésbé, de már nem izgatott a háromnegyedórás várakozás, csak az, hogy hamarosan viszontlátom a macskáimat. A barátom várt, készült pár fénykép, majd célba vettük Budapestet, Kis-Svábhegyet.

Este fél tízre értem haza, egyből megismertek, és ugyan holtfáradtan, de végre együtt lehettem Benzli bácsival és Leókával, hamarosan pedig láthatom a barátaimat és a rokonaimat is.

Most a Galápagos-szigeteken merengek, Amazóniától nincsenek annyira messze, bele kell férjenek a következő latin-amerikai útba. Merengésemből nyávogás térít magamhoz; a Bácsi ugyanolyan éhenkórász, mint volt, és Leó sem lett kevésbé izgága. Itt kevesebb a szín és az íz, Kolumbiában a nők is szebbek, viszont végre ehetek jó kenyereket és körözöttet, cévichére azonban megint várnom kell egy darabig.

FOTÓK: Kömlődi Ferenc / Azonnali