Giuseppe Conte átvette mostanra az olasz politikát

A firenzei jogászprofesszor szakértő kormányfőként indult, de politikus lett belőle. Nem véletlen, hogy mára az a kérdés, mikor jelenik meg a saját pártjával. Ha elindul, a szavazók több, mint 15 százaléka szavazna rá – márpedig az olasz politikában van hagyománya annak, hogy a kormányfői posztot a nagy táborok között sikeresen lavírozó középpárt szerzi meg. Ezt akarta Matteo Renzi is. De Contének fog bejönni.

Ha a jelenleg hivatalosan párton kívüli Giuseppe Conte olasz miniszterelnök saját pártot hozna létre, az egyik napról a másikra azonnal az ország második legerősebb pártja lenne – fej-fej mellett a balközép Demokratákkal és a szélsőjobboldali Lega mögött.

– derült ki egy közvélemény-kutatásból, amely rákérdezett erre a lehetőségre is.

Ez persze a táborok – azaz a jobb- és baloldal – közötti erőviszonyokat kevéssé érintené, ugyanis egy Conte-párt főleg a jelenlegi két legnagyobb kormánypártból, a Demokratáktól és a balpopulista Öt Csillagtól szívna el szavazókat. De ezzel mindenképp nem csak átrendezné a balközepet (ahol így három középpárt is lenne egymás mellett), hanem Contéval a balközép nyerne egy integratív személyt, aki egy választási kampányban a jobboldallal szembeni tábor kormányfőjelöltje lehetne. Elvégre hiába áll jelenleg a jobboldali tábor – a csökkenő Legával, a növekvő újfasisztákkal és a teljesen beomlott berlusconistákkal – 44 százalékon,

de a jobboldalon még mindig nem dőlt el, ki lenne a kihívó.

Miért épp Conte?

Miután Matteo Salvini tavaly augusztusban úgy ugrott ki az első Conte-kormányból a grillóisták mellől, hogy nem előrehozott választásokat, hanem egy színtisztán baloldali kormányt ért el, lecsökkent a tekintélye, a párt népszerűsége ma a tavalyi EP-választásokon elért 30 százalék alatt van.

Ráadásul egyre inkább jön fel rá a neofasiszta Olaszország Testvérei párt, amely főleg a déli régiókban tűnik az egykori szélsőjobboldali tábor számára hitelesebbnek, mint a pár éve még északi szeparatista Salvini. Giorgia Meloni pártja ma stabilan 13-15 százalék között áll, amivel – ha nem számoljuk az egyelőre csak újságírói találgatásokban létező Conte-pártot – az Öt Csillaggal áll fej-fej mellett a harmadik hely környékén.

Ma a két tábor közötti verseny tehát kiegyenlített, egy parlamenti választáson egyáltalán nem biztos, hogy a jobboldal le tudná győzni a jelenlegi kormánykoalíciót – amiben a Demokraták, a grillóisták és a szocialista Szabadok és Egyenlőek (LeU) mellett még Matteo Renzi aprócska Italia Viva pártja, valamint egy másik demokrata szakadár, Carlo Calenda liberális Azionéje vesz részt. Ráadásul, ha a balközépnek egy Conte lenne a közös jelöltje, akkor

Conte persze párton kívüliként is lehet közös kormányfőjelölt, de saját politikusi arcélét erősítené, ha lenne saját szervezete.

Amúgy arra, hogy egy technokrata kormányfő végül pártot alapít, volt már példa: Mario Monti, aki 2011 őszén Berlusconit követte a kormányfői poszton, a 2013-as választásokon Scelta Civila (Civil Választás) néven önálló listát állított. Monti azonban nem tudott sohasem kilépni a technokrataszerepből, pártja csak 8 százalékot kapott, igen hamar eltűnt teljesen. Monti ki is szállt a politikából, a Scelta pedig a 2018-as választásokon egy kis jobbközép koalíció részeként is éppen csak megugrotta az egy százalékot.

Firenzében volt a nemzetközi magánjog professzora. Amikor a 2018-as választások után patthelyzet alakult ki a pártok között, és a Lega végül beugrott a grillóisták mellé egy kormányba, kellett valaki, aki a két populista pártnak elfogagadható – és a külföld, különösen Berlin és Brüsszel se csinálja túle magát teljesen össze. Conte professzor ideális választásnak tűnt, részben kötődött a grillóizmus szellemi hátteréhez, de a Lega is el tudta fogadni, a külföld meg tényleg megnyugodott, hogy egy finom modorú, angolul tárgyalóképes egyetemi tanár vette át a kormányzást.

Salvini nem bírt a professzor úrral

Sokan arra számítottak, hogy az ízig-vérig politikus Salvini felmorzsolja a grillóistákat – és ezzel Contét is. Előbbi meg is történt, a grillóisták nem voltak képesek tartani 2018-as támogatottságukat, amikor még ők voltak a legerősebb párt. Conte azonban meglepő módon – ahogy már akkor írtam – politikussá tudott válni.

Ez legvilágosabban a tavaly augusztusi kormányválság idején mutatkozott meg, amikor Conte nemcsak kicselezte Salvinit, de a parlamentben igazi kemény politikusi beszédben osztotta ki a legás politikust, aki akkor még belügyminiszterként ült mellette a pulpituson. Conte sikeresen kerülte el az előrehozott választást, és ismét kompromisszumos jelöltként maradhatott kormányfő – ezúttal már egy színtiszta baloldali kormány élén.

A Demokraták összekapták ugyan magukat, de főtitkáruk, Nicola Zingaretti nem egy karizmatikus személyiség. Az Öt Csillag bezuhant középpártiságba, de ott azért tartja magát. Aki izgett-mozgott, az Matteo Renzi egykori kormányfő volt, aki láthatóan nem emésztette meg, hogy az egykoron 40 százalékos Demokraták éléről lett mára egy kis szekta – a renziánusok – házi szentje.

Renzi ki is lépett a Demokratáktól, és önálló pártot csinált Italia Viva néven, de egyelőre a 2-4 százalékos sávban mozog csak a népszerűsége. Pedig Renzi azt akarta: ha nem is ő lesz a legerősebb, mégis ő legyen az integratív személy, aki mögé összeáll a baloldal – vagy aki sikeresen lehet bármely tábor számára kompromisszumos kormányfőjelölt. Ez azonban olyan, mintha Gyurcsány Ferenc arról álmodna, hogy egyszer őt támogatná a KDNP – súlyosbítva azzal, hogy Renzi pártja tényleg egy mikropárt maradt.

Sokkal inkább lehet képes Conte ezt a szerepet betölteni. Márpedig

Kispárt is adhat miniszterelnököt, ha a háttéralkuk úgy hozzák

Nem Montiról van szó – az ő példája legfeljebb azt mutatja meg, hogy a politikában nem lehet már megmaradni professzor úrnak, ennél több kell –, hanem Bettino Craxiról.

A szocialista politikust ma talán inkább arról ismerjük, hogy a korrupciós vádak elől – az olasz pártszerkezet 1990-es évek elején történt teljes összeomlása idején – Tuniszba menekült, ott is hunyt el. De Craxinak előtte sikerült egy nagy mutatvány még a 1980-as években: a kicsi, neve ellenére inkább centrista Szocialista Párt (PSI) támogatottságát nemcsak megnövelni, de egyben a kormányfői posztot is megszerezni. Az olasz politikát a kereszténydemokraták (DC) és a kommunisták (PCI) ellentéte határozta meg, ezek között lavírozott Craxi a szocialistáival olyan ügyesen, hogy noha 1983-ra se ők lettek az első párt, de ők adhatták – a sokkal nagyobb kereszténydemokratákkal koalícióban – a Minisztertanács elnökét (ahogy az olasz kormányfőt hivatalosan hívják).

Craxi egészen 4 évig tartotta meg a posztot, ami a finoman szólva is turbulens olasz belpolitikában elég hosszúnak számít. Aztán persze elsöpörték őt is a turbulenciák (végül egészen Tuniszig), de példája azt mutatja:

Conte, ha megcsinálja a pártját, például nemcsak a balközép számára maradhat kormányfőjelölt, hanem egyes jobboldali körök számára is elfogadható jelölt lenne – például akkor, ha a berlusconisták legalább annyit elérnek, hogy a jobboldal ne egy Salvinit vagy Melonit küldjön a kormányfői posztért. Elvégre hiába jellemzi az olasz politikát a turbulencia, és vannak benne szélsőséges erők, már a második világháború után is a politika mögötti háttértárgyalásoknak – ebben a katolikus egyház mellett a szabadkőműves-páholyoknak volt nagy szerepük – sikerült a radikalizációt – a hidegháború idején egy kommunistá kormányfőt – mindig megakadályozni, és hasonló háttérkompromisszumok révén lett 2018-ben egy populista, majd 2019-ben egy baloldali kormány miniszterelnöke Conte.

De mit szól mindehhez Conte?

A kormányfő a balközép La Repubblica napilap pénteki számának adott interjút, ahol elmondta:

„Nem személyes érdekekből vagy a saját pártomat építendő vagyok itt, de nem is azért, hogy barátaimnak, ismerőseimnek kedvezzek, hanem szolgálatot teljesítek“ – majd elmondta, hogy szeptembertől nagy gazdaságélénkítő csomagokra készül.

Mario Monti szerint azonban Conte úgyis megcsinálja majd a saját pártját. Igaz, ha Conte tanár úr kormányfő és saját jogán politikus akar lenni, maradni, a választásokon elég, ha egy ún. civil listával elindul. Ha lesz így elég embere az új parlamentben, amit csak 2022-ben választanak újra, tud tárgyalni a jobb- és balközéppel egyaránt. Azt, amire Renzi készült volna, ő lehet képes megvalósítani.

NYITÓKÉP: Giuseppe Conte Ursula von der Leyen EB-elnök mellett tavaly augusztusban / Facebook