A járvány miatti lockdown Carl Schmittet igazolja – Reinhard Mehring filozófus az Azonnalinak

Reinhard Mehring heidelbergi filozófus, Carl Schmitt egyik legismertebb kutatója a járványpolitika kapcsán a szakértői túlhatalom veszélyeiről és a politika elsődlegességéről írt. Az Azonnalinak adott interjúban elmondja, összefér-e demokrácia és igazság, és hogyan függ össze a tudomány, a politika és a sors.

Még márciusban adott interjút a baloldali Frankfurter Rundschau napilapnak, ahol a „virológusok diktatúrájáról” beszélt. A szakértők vették át felettünk a tényleges hatalmat?

Az interjú március 20-án készült, a járványhelyzet elején. A berlini szövetségi kormányzat akkoriban többször is bejelentette, hogy a „tudomány” és a Robert Koch Intézet (az állami epidemológiai intézet – a szerk.) „ajánlásait” követi. Az akkor gyorsan módosított fertőzésvédelmi törvény (IfSG) megadta ehhez aztán a jogi alapot is, ugyanis a német alaptörvény a járvány jelentette különleges katasztrófahelyzetet nem szabályozta világosan. Ekkoriban a Robert Koch Intézet mellett más virológusok és tudósok a médiában nagyon offenzív módon léptek fel szakértőkként. De rögtön megmutatkozott, hogy

Rögtön szót is kértek más tudományterületek is, akik más nézőpontokat hoztak be.

Az, hogy egy konkrét helyzet hogyan oldható meg, mindig politikai döntés kérdése. Miért gond, ha a politikusok eközben szakértői véleményekre is hagyatkoznak?

Egy liberális és plurális demokráciában a politikusok végső soron az alkotmányjogilag rendezett politikai eljárás révén nyernek legitimációt, felhatalmazást. A „tudomány” – ahogy egykoron a „tudományos szocializmus” esetében történt – nem legitimálhat közvetlenül.

Éppen mert a demokrácia nem vallási tanokon vagy igazságokon nyugszik, hanem szekuláris és plurális, a politikusoknak érvelniük kell mindig a maguk igaza, politikája mellett, és persze ezen érveiket adatokkal és tényekkel kell alátámasztaniuk.

Persze, hogy reális politikának igazodnia kell a tudományos álláspontokhoz és értékelésekhez. Ennek nem csak a tudomány szabadságán alapuló, működő tudományos rendszer az alapja, de szükség van a tudományos kommunikáció és a szakértők kiválasztásának plurális és liberális formáira is. Biztosítani kell, hogy azon szakértők, akik a köznyilvánosságban jelen vannak, a politikát tanácsokkal látják el, szakmailag hozzáértők legyenek, és a szakértői szerepüket felelősséggel lássák el. Hírnévre vágyó magamutogatók vagy szenilis funkcionáriusok, bürokraták a jövő sorskérdéseinek közvetítéséhez alkalmatlanok.

A jelenlegi válságban sokan úgy vélik, hogy a tudomány – legalábbis a természettudomány – egyértelmű, objektív, abszolút igazságokkal szolgálhat. Ez a vélekedés egyrészről nem ismeri félre, másrészről nem terheli meg túl nagy elvárásokkal a tudományt magát?

A neves szociológus, Max Weber, aki éppen száz évvel ezelőtt a spanyolnáthában halt meg, 1919-ben azt mondta híres beszédében a tudományról mint szakmáról, hogy a tényleg végleges és rendes teljesítmény ma mindig a szakértői teljesítmény. A tudomány mindig speciális tudást ad. A tudománytörténet elején már ott áll Szókratésszel a tudás önmérséklete és önkorlátozása – ellentétben a szubjektív hitekkel és zavaros véleményekkel.

Máskülönben dilettánsok, látnonok vagy sarlatánok lennének.

A tudás mégis az igazságra törekszik, a demokrácia viszont nem. Összefér a demokráciával a gondolat, hogy valakik az abszolút igazság birtokában lennének?

Viccesnek találom a kérdését. Akik magukat az abszolút igazság birtokában hiszik, talán inkább egy klinikára valók. Egy realista politikának be kell látnia a természetből és az emberi együttélésből adódó szabályokat és törvényeket.

Ön erősen kritizálta a szakértők uralmát. Ezt azonban sokan tudományellenességnek értik, ami a fake news korában tényleg veszélyes lehet.

Sajnos a tudomány mindig ki volt téve a gúnynak. Ez már Szókratész előtt elkezdődött a matematikus és filozófus Talesszal: egy nő azon nevet, hogy Talesz felnéz a csillagokra, de közben meg beleesik egy gödörbe. A „józan paraszti ész”, ahogy azt szeretik hívni, sohasem kedvelte a speciális szakértői tudást. Itt a fejlődés ollójáról beszélhetünk: Minél gyorsabb a tudományos-technológiai fejlődés, annál inkább nő annak buta elutasítása és leértékelése, amit nem értünk, amit nem tudunk uralni.

Ki ne akarta volna már legalább egyszer a mobiltelefonját a sarokba hajítani, mert a technológiával nem boldogult? Goethe Bűvészinasa vagy Shelley Frankensteinje azon fejlődési folyamat elején születtek, amikor a gépek elkezdték átvenni a hatalmat. Ahol Platón vagy Kant a különbséget keresték tudás és hit (vagy vélekedés) között, ott állnak ma az álhírek mintegy a tudományos-technológiai civilizáció bonyolultsága előtti önfeladásként.

De vissza a politikai cselekvéshez. Egy olyan helyzetben, mint ma, a politikának inkább vissza kell húzódnia és a döntési hatalmat a tudománynak átadnia, vagy éppen ellenkezőleg: most van igazán szükség aktív politikai döntésekre ?

A mostanihoz hasonló „rendkívüli helyzeteket”, válságokat, kihívásokat csak akkor tudjuk megoldani, ha megértjük őket realistán. A járvány más tudást igényel, mint mondjuk a gazdasági válság, ami a járványt fogja követni. A válságok igazi tanulási folyamatok. Mindannyian most tanulunk meg többet a vírusokról, a járványokról.

A járvány láthatóan gyors és célzott cselekvést igényel, olyan politikusokkal, akik a problémákat felismerik, hagyják magukat tanácsokkal ellátni és gyorsan hoznak aztán tartós döntéseket, amelyek nem csak az adott pillanatban tűnnek jónak, de a közép- és hosszútávú következményeket is bizonyos mértékben átfogják. Például

Mint Carl Schmitt kutatója bizonyosan élénken figyeli a jelenlegi helyzetet. Schmitt ugyanis az egész szuverenitást a rendkívüliség felől definiálta. Szuverén az, aki a rendkívüli állapotról dönt, ahogy írta 1922-ben. A jelenlegi rendkívüli állapotban ki dönt, azaz Schmitt-tel kérdezve: ki most a szuverén ?

Jogilag nézve Németországban nem került sor katasztrófahelyzet vagy bármilyen hasonló rendkívüli állapot kihirdetésére. A politika inkább beszél egy ideje „új normalitásról” és hasonlókról. Annak vagyunk tanúi, ahogy a politika a szemantikai középutat keresi a „rendkívüli állapotról” szóló pánikkeltés és a „normalitás” csalóka ígérete között.

A kérdésben, hogy ki dönt, különbséget kell tennünk egy felelős vezető jogi beszámíthatósága (tehát, hogy a döntés jogilag kinek tudható be – a szerk.) és a hatalmi konstellációkról szóló politikatudományi elemzés között. Jogilag egyértelmű, hogy mely alkotmányos szervek felelősek: a szövetségi kancellár, a szövetségi kormány, a szövetségi parlament, a tartományok. A politikai akaratképzés azonban sokkal bonyolultabb annál, mint ami jogilag megjelenik. Ott már szerepet kapnak a pártok, az egyesületek, az NGO-k, maguk a polgárok.

Ez persze megnyitja rögtön a spekulációk, az összeesküvés-elméletek előtt az utat. Ahol nagy az elbizonytalanodás és a kapaszkodók iránti vágy, ott felvirágoznak mindenféle spekulatív magyarázatok. Az általánosító el- és megítélések, hipotézisek éppen ezért politikailag mindig gyanúsak.

Elemezve a jelenlegi helyzetet, ön azt írta: „Egyáltalán nem egyértelmű, kik a koronavírus-politika szereplői egyáltalán, és hogy van-e itt Carl Schmitt-i értelemben (…) egyetlen szuverén”. Ha azt feltételezi, hogy nem látható minden szereplő, akkor ez azt is jelenti, hogy a politika a szerepeket látszólag egyértelműen kijelölő jog előtt, felett áll?

Goethe írja le, hogy amikor 1808-ban Erfurtban találkozott Napóleonnal, a francia császár a vallási sorsdrámákon gúnyolódva azt mondta: „Mit akarnak itt a sorssal? A politika a sors!” Carl Schmitt aztán megerősítette ezt nagyrészt saját weimari tapasztalatai alapján az 1932-es, A politikai fogalma című könyvében, amiben Schmitt Walther Rathenaut, az 1922-ben a szélsőjobboldal által megölt külügyminisztert idézte, aki Napóleonnal szemben azt állította: „ma nem a politika, hanem a tudomány a sors”, és ehhez tette hozzá Schmitt:

Schmitt itt a weimari köztársaság gazdasági válságaira utal. Az 1929-es tőzsdei összeomlást egy világgazdasági válság és tömeges munkanélküliség követte, ami aztán Hitler hatalomra jutását is elősegítette, elvégre az NSDAP 1930-ban érte el első komolyabb sikereit. A mai korlátozáspolitika

és mindez bizonyítja megint a politika elsőbbségét a gazdaság és a legális rend felett. A jogot még sietősen módosítani, igazítani is kellett. A járványpolitika jogi vonatkozásai hatalmasak, a bírósági feldolgozás még csak most kezdődik meg. Eközben a jelenlegi politikának nincs biztos „exit-stratégiája” a normalitáshoz való visszatérésről. Ehhez ugyanis a járványpolitika túl hatalmas, bonyolult és átláthatatlan. Csak remélni tudom, hogy a liberális jogállam ezen következményeket hamarosan nagyobb járulékos károk nélkül feldolgozza, megoldja.

NYITÓKÉP: Vitárius Bence / Azonnali