Unalmas zenével a korcs nyugat ellen!

A kultúrharc kitalálói nagy feladatot kaptak: el kell hitetni az országgal, hogy könnyűzenében is verhetetlenek és egyediek vagyunk. Nehéz lesz átvinni, de igény van rá.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Majdnem kétévnyi kínlódás után nagyon úgy tűnik, hogy végre sikerült Demeter Szilárdéknak kijuttatni a kultúrharcot a tusványosi kerekasztalok világából: előbb egy jól kitalált törévnyjavaslatnak köszönhetően sikerült elérni, hogy egy magyar állampolgárnak választania kelljen Kocsis Máté és Nagy Ervin között, most pedig sikerült az eddig az Eurovízió válogatójaként szolgáló A Dal című műsorból is statementet csinálni azzal, hogy a győztest nem delegálják sehova, csak lehetőséget adnak neki nagy magyar sztárrá válni.

Ez két olyan dolog, ami már nem csak a köldöknézegető értelmiséget fogja meg, hiszen közük van Magyarország egyetlen valódi érdeklődési köréhez, a tévéhez: Nagy Ervint lehet látni a tévében, tehát fontos ember, és bár Magyarország hagyományosan nem érdeklődik a popzene iránt különösebben, a tévében futó zenei versenyeket nagyon szeretjük.

A színházasokkal már foglalkoztak eleget mások, de az, ami a köztévé zenei műsora körül megy, sokkal szórakoztatóbb! Bár erősen tagadják az érintettek, hogy az Eurovízió köré rakódott túl sok LMBTQ dolog miatt döntöttek úgy, idén már csak tisztességes nemzeti dalversenyt rendeznek, valójában semmilyen más érvet nem mondtak arra, miért nem indul idén Magyarország. Pedig akár le is szerelhették volna ezeket a kérdéseket azzal, hogy amúgy tényleg nem olcsó mulatság nevezni erre a versenyre, de ezt a kérdést talán szándékosan mégis nyitva hagyták, hogy aztán a szokásos kremlinológiai módszerekkel csak a közpénzmédia erről írt anyagaiból lehessen következtetni bámire is.

Ezt erősíti persze az is, hogy A Dal zsűrijébe bekerült a táncos-publicista Apáti Bence is, akinél talán soha senki nem hangoztatta többször saját heteroszexuális irányultságát. Szóval ez most tényleg egy hangsúlyozottan hagyományos értékek mentén ítélő dalverseny lesz, ami szembehelyezkedik az elkorcsosult liberálisok dalversenyeivel, és végső soron megteremti az ellenpontját is Conchita Wurstnak.

Ezzel pedig a kultúrharc végre elérte célját, ráadásul ugyanazzal a módszerrel, amivel a Nézőpont Intézet is dolgozott a MÁV-felmérésüknél: nem kell itt dolgokat jól csinálni, elég ha azt hazudod az embereknek, hogy valójában ez a jó!

Most pedig végre a köztévén is fel lehet vállalni az új uralkodó irányt: azt, ami szerint az Edda Művek csak és kizárólag azért nem lett világsztár, mert rossz helyre született Pataky Attila. Ez a fajta önáltatás szerves része a nemzeti hagyományainknak, hiszen az egyszerűen lehetetlen, hogy mondjuk a Clash csak úgy önmaga minősége miatt érdekelte jobban az embereket Demjén Ferencnél, és természetesen

Egy dalverseny promójában persze szemétség lenne kijelenteni, hogy a magyar popzene a leggyakrabban azért nem tudja átlépni a magyar határokat, mert szar, de azért talán azt sem kéne hazudni, hogy Magyarország egy rejtett kis sziget, ahol annyira pezseg a kulturális élet, hogy nem győzzük meghallgatni az izgalmasabbnál izgalmasabb újdonságokat.

Magyarország valójában minden Csihar Attilájával és Yonderboiával együtt is szinte lakatlan szigetnek számít ebből a szempontból, ahol a legexportképesebb zenekarok is attól exportképesek, hogy nem rosszabbak, mint valamelyik teljesen átlagos brit vagy amerikai vagy akár svéd testvérük. (Az olyan, eleve csak magyar keretek között értelmezhető zenét gyártó nevektől, mint a Halott Pénz vagy a Wellhello, tekintsünk el.)

Van itt viszont egy sokkal súlyosabb hazugság is A Dal körül: a köztévé és úgy általában az adónkból eltartott megmondóemberek

Márpedig pontosan látjuk, nagyjából mekkora erőről van szó: őszintén, létezik valaki, aki felismerné a villamoson a 2016-os győztest, Freddie-t? Pedig azóta műsorvezetőként is dolgozik a köztévén, szóval tényleg házicelebnek számít! De nyugodtan jelentsük ki, hogy Pápai Joci sem A Dal, de még csak nem is az Eurovízió miatt került magasabb polcra, hanem azért, mert közben rettentő szórakoztatóan csinált magából hülyét a TV2-n is.

Annyira persze nem kell elkeseredni, hiszen Magyarországon az úgynevezett popsztárság amúgy sem teljesen értelmezhető fogalom: a legnagyobb pár néven kívül apró diszkókban való haknizásról beszélünk párszáz néző előtt, az ennél magukat magasabbra pozicionálók pedig néha fellépnek valamelyik balatoni borfesztiválon este, megtartják az évi rendes karácsonyi nagykoncertjüket, amik mellé becsúszik egy-egy céges karácsony. Ezek a leggyakrabban maximum az átlagosnál több új nyílászárót eredményeznek a magyar popsztárok otthonaiba, de sehol nem áll hegyekben kokain.

Ehhez vajon mit tud hozzátenni az a köztévé, ami a saját nézettségét sem tudja értékelhetővé varázsolni a nagy átalakítások óta sem? Gondolom, egy VOLT-fellépést nem lesz nehéz elintézni, de hát attól még kevés előadó lett igazán híres, a kormány által teljesen leuralt rádiós piacra is ellenállás nélkül benyomhatják a szerencsés győztes slágerét, de azt pontosan látjuk a most is ott pörgő magyar előadók koncerten megjelent nézőszámaiból, hogy ez nagyjából mennyit is ér.

De persze nem is baj ez, hiszen a legendás magyar valósághajlításban most is lehet bízni: az végülis tényleg tökéletesen mindegy, hogy egy jelentéktelen nemzetközi versenyből sikerült egy tökéletesen jelentéktelen hazai versenyt csinálni, a lényeg úgyis az áradozás az elképesztő magyar popzenéről, aminek már nem is fontos nemzetközi minőségnek lennie, mert az tulajdonképpen gyengébb, mint a magyar minőség.

Jó látni, hogy a kultúrharc kitalálói rátaláltak végre erre a rég létező igényre, hiszen beilleszthető a sorba: ahogy a konyhánk, a borunk, a karácsonyi vásárunk, úgy

Olvasnál még Fekő Ádámtól? Ide kell kattintanod!