Hét évadon keresztül röhöghettünk rasszizmuson és menstruáción is

Szerző: Fekő Ádám
2019.11.02. 17:59

Véget ért az Orange is the New Black, a Netflix egyik első saját sorozata. A világot nem tarolta le, de kultikussá vált attól, amiért játszi könnyedséggel mesél el olyan dolgokat, amiket senki más nem tudott.

Hét évadon keresztül röhöghettünk rasszizmuson és menstruáción is

Hét évad után véget ért az Orange is the New Black (egy ideje már van magyar címe is, Narancs az új fekete), ezzel pedig nem csak a második sorozatát fejezte be Jenji Kohan, de kicsit a Netflix első nagy korszakának is vége. Amikor a sorozat elindult, ez az egész streaming dolog valami misztikus dolognak tűnt Magyarországról, Netflixhez konkrétan nem lehetett hozzá jutni, a legtöbben pedig onnan értesültek az egész létezéséről, amikor feltűnt a House of Cards az akkor még körülrajongott Kevin Spacey főszereplésével. Ekkor kiderült, hogy a nyugaton már megint van valami, amire mi csak ácsingózhatunk, és ennek része volt az Orange is the New Black is:

mivel Magyarországon nem volt Netflix, értelemszerűen semmiféle reklámkampányt nem kapott, egyszerűen a külföldi beszélgetések adták a promóciót.

Nyilván nem csak a nosztalgia miatt van értelme kicsit ajánlani ezt a sorozatot, mivel annak ellenére, hogy Kohan másik nagy dobásához, a Weedshez hasonlóan ez is inkább egy szűk, de annál lelkesebb kört ért el, több olyan dolgot is felmutat, ami miatt évekkel később is hivatkozási alap lehet.

91 rész történéseit nehéz összefoglalni, de azért gyorsan próbáljuk meg: az alapkonfliktus az, hogy Piper Chapman, az elkényeztetett, de lázadozni azért szerető lány pár rossz húzása miatt börtönbe kerül. Itt nem csak azzal szembesül, hogy a társadalom egy részének nem az a legnagyobb problémája, hogy melyik helyen van a legjobb kézműves szappan, hanem azzal is, hogy a valóságban senkit nem érdekelnek az ő különleges kérései. Mellette szép lassan főszereplővé emelkedik szinte egy teljes társaság azzal, hogy az ő múltjukat és motivációikat is megismerjük szép lassan, és ennyi idő alatt arra is lehetőség van, hogy kövessük az általában logikus jellemváltozásaikat.

Olyan sorozatot már láttunk, ami bűnözőkről szól, de olyat még nem, ami tulajdonképpen csak bűnözőkről, akiket ráadásul gyorsan meg is szeretünk. Litchfield lakosainak bűntettei változó súlyúak: van, aki hamis ruhák miatt került be, más a fasziját zaklatta brutálisan, de van itt vallási okokból gyilkosságot elkövetett félőrült, drogcsempész vagy egyszerű bandatag is. És mindegyik nő, ami mindig fontos szerepet kap.

Az Orange is the New Black ugyanis rengetegszer foglalkozik a női létezés hátrányaival, de nem patetikus módon: éppúgy bemutatja a lehetséges előnyöket, mint a hátrányokat.

A nők úgy általában véve nem elnyomott figurák, hanem mint ahogy a valóságban is, sokfélék: elnyomó épp úgy van köztük, mint elnyomott.

Közben kioktatás nélkül láthatjuk, mit okozhat az később, ha valakit már gyerekkorától arra nevelnek, hogy leginkább szexszel kaphatja meg, amit akar, a másik oldalról pedig elképesztően érzékletesen látható például egy olyan nemi erőszak, amikor még az áldozatban sem tudatosul igazán, hogy megerőszakolták.

Közben a sorozat leszámol minden finomkodással, amit a több, amúgy papíron valamennyi érzékenységet is kiváltó téma indokolna. A nőiségről is pont olyan fekete humorral képes beszélni, mint arról, hogy miért különülnek el rasszok szerint az elítétek. Mivel egy börtönről van szó, az átlagosnál valamivel nagyobb fény vetül a leszbikus párokra, ahol szintén nem fogták magukat vissza a készítők, és ugyanúgy láthatóvá teszik a félelmetes butch leszbit, mint a fiatal lányt, aki igazából inkább azért leszbikus, mert az valami nagyon liberális dolog.

Bár néha súrolja a határát, végül soha nem változik mosdató sorozattá, inkább arra sarkallja a nézőt, hogy a teljes képet nézze. Kohan soha nem azt próbálja elmagyarázni a nézőnek, hogy tulajdonképpen itt egy csomó kiváló emberről van szó, akik önhibájukon kívül valami rosszat követtek el, hanem azt, hogy

itt van egy rakás csupa rossz döntést hozott ember, akiknek azért mégis több jellemvonásuk van annál, mint hogy börtönben ülnek.

Nem mindenki szeretne jó útra térni, és van, akit tényleg a társadalom nem enged jó útra térni, de összességében a legtöbbjük amúgy olyan figura, aki bármelyikünk szomszédja lehetne.

Közben úgy tud mesélni a börtönélet nehézségeiről, hogy a paródiaszerűen túlviccesített párbeszédek miatt képtelenek vagyunk nem végigröhögni az egészet. Ráadásul mindenen mer nevetni: a rasszista vicceket épp úgy áttolja a nézőn, mint a menstruációs panaszokon való élcelődést, de sikerül mindig levenni a nézőről a terhet azzal, hogy nem embereket nevettetnek ki, hanem szituációkat.

Nagyon fontos, hogy az Orange is the New Black nem egy dokumentarista sorozat, tehát túl sok hitelességet nem szabad tőle várnunk. Itt nem csak arra gondolok, hogy ennyire tuti, hogy egy börtönben sem szórakoztatóak az elítéltek, hanem arra is, hogy az amerikai büntetésvégrehajtási rendszer sem pontosan így néz ki a valóságban. Ez nem baj, csak érdemes tisztázni magunkban, különben soha nem fogunk túllépni azon a kérdésen, hogy ez már megint hogy történhetett meg?

Ahogy általában az ilyen hosszú ideig futó sorozatoknál, úgy itt is egyre vadabb lett a készítők fantáziája, és a jó megoldások mellett egyre inkább arra tevődik a hangsúly, hogy alakul a már szinte családtagként ismert hősök élete. Az mindig a kimúlás jele, amikor már egy párkapcsolati kérdés jobban érdekli a nézőt egy főleg humorra építő sorozatban, mint a poénok, de itt azért sikerült méltósággal megoldani a dolgot. Ez egyrészt annak is köszönhető, hogy már az alapkoncepció is a szereplők magánéletének fordulataira épült, másrészt meg mert még az utolsó részben is ott van az olyan általánosabb kérdésekről szóló vonal, mint az elítéltek szabadulása utáni nehézségek, vagy a menekültekkel való bánásmód a Trump-kormány alatt.

Az Orange is the New Black nem lett elhalmozva díjakkal: 16 Emmy-jelölésből összesen négyet váltott díjra, Golden Globe-ja pedig egyáltalán nincs is. De ez nem mond el igazán semmit arról, hogy mennyire egyedi hangulatot sikerült fenntartani hét éven keresztül, és mivel most már egy ideje Magyarországon is elérhető a Netflix, az év vége pont alkalmas arra, hogy ledaráluk ezt a nyolc évadot.

FOTÓK: Netflix

Fekő Ádám
Fekő Ádám Az Azonnali újságírója

Hétközben újságíró, hétvégén boldog ember. Akár ugyanabban a mondatban is szívesen okoskodik a magyar futball izgalmairól és a populizmus veszélyeiről, emellett nagyon szereti a szovjet jellegű épületeket.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek