Kólát inni ma erősebb statement, mint kimenni a Szigetre

Rendhagyó Sziget-köszöntő a fesztivál negyedik napján. Semmi nem olyan már, mint régen, de 2019-ben is ez az ország legjobb bulija.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Ma negyedik napja megy a 2019-es Sziget, Magyarország legnagyobb, és amúgy egyben a világ egyik legmenőbb fesztiválja. Ha valakinek szerencsés gyerekkora volt, azt jelenti, hogy reflexből megy be a K-hídon a Hajógyárira, már csak nagyon részegen téved el a különféle körgyűrűkön, de még azt is meg tudja mondani, hogy a hőskorban hol volt a világzenei színpad. 

Persze biztos szép dolog volt a Fekete Bárányok-koncert, generációs élmény meg ilyesmi, de ezeknél már hallgatni is sokkal jobb volt a nálam öregebbektől történeteket róla, mit csinált a színpadon David Bowie, vagy persze az akkoriban még itthon nagy névnek számító Clawfinger. Megélni pedig még jobb volt, amikor végre vitázhattam rajta, hogy végül is élvezhető koncert volt-e a 2005-ös Korn (nem), egy évvel később pedig már úgy mondhattam az osztálytársaimnak, hogy látni fogom a Franz Ferdinandot és a Radioheadet, mintha amúgy tudták volna, mi az a Franz Ferdinand és a Radiohead.

Ezen az ablakon benézve el lehetett hinni, hogy nem te vagy az alteres azért, mert tudod, mi az a The Stooges, hanem ahogy sejtetted, a környezeted ragadt menthetetlenül Kelet-Európában. Olyasmi érzés volt kimenni a Szigetre, mint amikor először tűnik fel Londonban, hogy ebben a városban téged is érdeklő dolgok vannak a reklámplakátokon.

Persze miközben azon sápítoztam, hogy egy rendes világban ez a normális, valahol élveztem is azt a sápítozást, amikor kiderült, hogy én a Szigetre járok szórakozni. Mert hát az tele van drogosokkal, igénytelen emberek a sárban fetrengenek, és ha ez nem lenne elég, egy egész sátra van ott a buziknak, ahol persze drogos buzik fetrengenek a sárban! Áthatotta az egészet valami titkos tudás érzése, hiszen én tudtam, hogy ezekkel a drogosok például általában tök jó arcok, sárban fetrengő emberek vannak, de ha én nem szeretnék csatlakozni, akkor nem kell, a Magic Mirrorban pedig király zenék mennek jókedvű emberekkel.

A 2000-es évek közepére már nagyjából ennyi maradt abból a fajta fesztiválozásból, amilyennek azt az 1960-as évek végén megálmodták: alapjaiban nem változott, de ahogy szép lassan meghódította az világ szerencsésebbik felét az ellenkultúra, úgy került egyre távolabb az egésztől a még az 1990-es évek szinte összes nagyobb fesztiválján feltűnő politikailag aktív felhang, hogy aztán tíz évvel később az önmeghatározásra való lehetőség is eltűnjön.

Persze óriási dolog, hogy a Glastonburyn David Attenborough kapta a legnagyobb tapsot az idén halmozottan környezettudatos fesztiválozóktól, de ez nagyon messze van attól az identitást adó ordenáré részegeskedéstől, amit akkor értettünk a fesztiválozás alatt, amikor még nem szívta be a Balaton Sound az ország összes nonfiguratív tetoválást hordó autónepperét.

Mostanra a Szigethez kötődő legpolitikaibb sztori az volt, hogy a klasszikus fesztiválozás minden értékével szembe menő Orbán Viktor beszédét hallhatta néha a VOLT fesztivál közönsége a nagyszínpadról, de még ezen is inkább a kommentelők akadtak fenn, mint a résztvevők, hiszen alapvetően bulizni mentek oda.

Ez pedig meg is mutatja, mi ment végbe a fesztiválszcénában nem csak Magyarországon, de az egész világon is: már tényleg csak egy nagy buli az egész, amivel senkit nem lehet kiakasztani. Nincs ezzel semmi baj, de el kell fogadni, hogy kimenni a Szigetre ma semmivel sem különlegesebb dolog, mint elmenni egy étterembe, borozni egyet Badacsonyban vagy megnézni egy jó filmet.

az óriási szabadtéri plázákhoz hasonlító díszletekben az ember néha hajlamos is elfelejteni, hogy ha itt pár húsz évvel ezelőtt egy Martin Garrixhez hasonló senki lépett volna fel a nagyszínpadon, akkor órákon belül égett volna a Hajógyári.

Mondjuk akkoriban a VIP még nem is a PR-ügynökségek éves csúcstalálkozóját jelentette a háttérben Kedves Ferenccel, és ha az ember kicsit belegondol a dolgokba, akkor ez a vendégkör mutatja meg a fesztiválozó szcéna teljes cseréjét a legjobban: régen pont azért ment az ember a Szigetre, hogy ne ilyen faszokkal kelljen együtt buliznia. Tudjátok, ők azok, akik biztos, hogy nem tudják, mi az a Stooges, mert nem hallgatnak altert.

Az a helyzet, hogy 2019-ben Coca-Colát nagyobb statement inni, mint kimenni a Szigetre.

Ha valaki azt hinné, ez panaszkodás, az téved: ezek szikár tények, amik viszont nem tudják elrontani a már említett őrült nagy bulit. Mert azért a Sziget még mindig az ország legnagyobb bulija, és bár lehet, hogy már nem a rendszerváltó fiatalság próbálja reprodukálni a maga szerény eszközeivel, mi megy ott a nyugaton, még mindig messze itt a legjobb hajnalig dülöngélni valahol a Hajógyári hátulján, ahova már nem feltételnül jutnak el az 1990-es évek slágereire és asztalon táncolásra hajtó magyarok, akik inkább a hangulatért mennek, mint fellépőkért, és amúgy zenei mindenevők, mindent hallgatnak, ami igényes.

Úgyhogy aki csak teheti, kerekedjen fel, és menjen ki táncolni, sörözni és megélni ezt a Sziget dolgot, mert bár már rá sem lehet ismerni a könnyes szemekkel hivatkozott eredetire, azért ez még mindig azon kevés dolgok egyike az országban, ami legalább jól működik.

Újdonság volt, amit olvastál? Ez egyrészt jó, másrészt meg azért fordulhatott elő, mert még nem jár neked a Reggeli fekete, az Azonnali ingyenes hírlevele. Akinek ugyanis jár, már pénteken kora reggel elolvashatta ezt a cikket. És még mást is. Kérj te is Reggeli feketét!