Jól finanszírozott, példásan növekvő brezsnyevcsina

Ha például tovább hanyatlanak a magyar egyetemek, a magyar majd jár külföldre egyetemre, akinek meg nincsen rá pénze, az így járt. A gazdagabbja átszokik a magánegészségügybe, a szegényebbje meg vagy korán hal, vagy elmegy külföldre

Az év végéhez közeledve több olyan cikk is megjelent (és kormányüzemeltetésű, a monetáris politikáról cikkeket olvasó MÁV-nyugdíjas nénik által lelkesen osztott) cikk jelent meg arról, hogy még soha nem ment olyan jól a magyar gazdaságnak mint most. Adócsökkentés várható, írja az Index, 4,6 százalékkal növekedni fog a GDP, mondja az OECD, Patai Mihály, a bankszövetség elnöke pedig (az ilyesmit megosztó egyszerű fatelepi köböző bácsik szerint legalábbis) sugárzóan optimista interjúban zengi a magyar gazdaságpolitika dicséretét.

Tényleg minden rendben van? Igen is, meg nem is.

Magyarországon a „baloldali ellenzéket” szokás a „liberális” jelzővel illetni, de liberalizmusukat a bélyeg osztogatói valami olyasmiben vélik felfedezni, hogy drogok, migránsok, mindenféle nemi szabadosság... ismerjük ezeket a mantrákat.

csak a legutóbb a Mércéről általunk is megosztott cikkhez hasonló, a világméretű növekedés problémáit boncolgató, és azokra mindenféle neokommunista válaszokat javasló traktátusokat.

Az európai országok gazdaságpolitikáját ugyanis jobb esetben a nagy eszmei áramlatok közösen alakítják, ugyanis egy ország gazdaságpolitikáját (jobb esetben) sose csak a pénzügyi racionalitás, hanem különböző politikai szempontok is befolyásolják. Ezért van az például, hogy a német jobboldali konzervatívokat erősen foglalkoztatja az a probléma, hogy a német gazdaságban túl nagy súlya van a gyártásnak és a termékfejlesztésnek, és túl kicsi a modern, online nyújtható szolgáltatásoknak. Például az év német gazdasági szenzációja, a Monsanto Bayer általi felvásárlása a maga 63 milliárd dollárjával nem tétel a Google, a Facebook, az Amazon kapitalizációja mellett. Persze azért ez nem ennyire egyszerű, mert kisebb eséllyel zuhan össze egy-egy ilyen cég, de akkor is, előbb vagy utóbb a német gazdaságpolitikának ösztönöznie kell majd a nyitást az új szektorok irányába.

Eközben a német baloldal teljes joggal háborog azon, hogy ebben a dúsgazdag országban jelen van a szegénység, az emberek kereshetnének többet és lehetne nagyobb a foglalkoztatottság, miközben az ipar meg munkaerőhiányról beszél. Minden politikai súlyukat latba vetik hát, hogy a német gazdaságpolitika itt is beavatkozzon. Közben pedig ott van a liberális-konzervatív polgári réteg, aki szerint mindenki menjen a fenébe, a németeknél rendben van a kassza, pontos az elszámolás, takarékos a működés, szolid a nyereség, ne szóljon bele ebbe senki, főleg nem olyasvalaki, akinél ezek a dolgok nincsenek rendben.

A bevezetőben olvasható cikkek egyik fontos oka az, hogy nálunk ezek a mechanizmusok nagyrészt hiányoznak.

Érdemes ennek megértéséhez megnézni a 444 kiváló válogatását Tállai András turnéiról a választókerületéből, ahol az önkormányzat három új villanykörtéjéhez is ki kell hívni Tállai elvtársat, mert baj lesz, ha nem ő adja át. Meg mellesleg nem lehet három villanykörtét se venni Tállai elvtárs nélkül, a kasszakulcs nála van. A falvak pedig lelkesen bokáznak, és senkiben fel sem merül az az eretnek gondolat, hogy az állami támogatás a falunak jár, nem pedig a kegyelmes úr kegyéből van.

Nincs szakszervezet, amelyik képes lenne nagy sztrájkot csinálni, nincs ellenzéki párt, amelyik képes lenne országos tiltakozást szervezni, nincs kereskedelmi és iparkamara, amely a vállalkozói réteg érdekében állna bele a dolgokba, nincsenek regionális erős emberek (aztán majd lehet egyszer lesz valamiféle ellenállás, ez 2019 elejének az egyik nagy kérdése).

(De mikor érünk már a gazdaságpolitikai részhez? Mindjárt.)

Ilyen politikai erő birtokában az ember olyan gazdaságpolitikát csinál, amilyet csak akar. Például megadhatja országa összes adósságát, mint tette azt Romániában Nicolae Ceaușescu. Hogy közben meg éhínség volt, az meg igazán részletkérdés, csak a „külföldről pénzelt ellenforradalmárok” akadtak fenn ilyesmin.

Orbánnal aránylag szerencsénk van, hiszen nem vezeti be a Dzsucse Eszmét, mint a Kim dinasztia Észak-Koreában. A magyar modell a pragmatikus libertariánus gazdaságpolitika és a zsebre dolgozás sajátos elegye. Bevezetéséhez ismerni kell a magyar néplelket, és ez Orbán fő erőssége.

Magyarországon ugyanis sokáig a mostanival teljesen ellentétes gazdaságpolitika volt. Olyan, amelyben az állam mindent csinált. Állami kuplerájok is csak a rendszer prüdériája miatt nem működtek, de a néptánckörtől kezdve az eszperantista klubon át a vegyi kombinátig bezárólag mindent az állam működtetett és finanszírozott. Ma már tudjuk, látjuk, hogy mennyi hazugság volt ebben a rendszerben, és főleg milyen sokba került. Még 2002-ben Medgyessy is azzal próbálkozott, hogy kerül, amibe kerül visszaállítsa. Miközben addigra már nagyrészt megsemmisült. Az állami nagyvállalatokat végleg széthordták, a vidéki kórházak már addig is nagyrészt szétrohadtak. Ráadásul már akkor látható volt, hogy a harmadik Ratkó-hullámról épp lefele jövő demográfia, a fiatalság kivándorlásával együtt pl. nem indokol akkora oktatási rendszert, mint amekkora fel volt építve.

Felismerte ugyanis, hogy hiába intéz el minden belföldi ellenfelet, ha egyszerűen a kasszakulccsal simán irányítható (és kb. bármikor leváltható marad) rájött, hogy nincs úgy szuverenitás, ha ezek a pénzügyi „béklyók” rajta maradnak. Arra is rájött, hogy a Medgyessy-féle osztogatás nem tartható fenn tartósan, ráadásul a középosztály és az értelmiség (vagyis a kormánybuktatásra képes rétegek) adóztatásával jár.

Ebből a premisszából számtalan későbbi lépése levezethető. Plusz, Orbánnak szerencséje is van, nem kevés. A nyugdíjpénztári vagyon államosítása és a felszabaduló pénzügyi mozgástérrel az IMF „elűzése” az első lépés volt. De Orbán rájött, hogy az EU-t is lerázhatja, hiszen az EU számokat vár el és nem minőséget.

Közben persze végrehajtott egy olyan sokkterápiát, amelyet az IMF a legmerészebb álmaiban sem képzelt volna el. Csak éppen olyan színjáték közepette, hogy a választóinak (eleinte) fel sem tűnt. Vegyünk egy példát. Az IMF például azt mondja, hogy ne járjon már egy fél megye kedvezményes vonatjeggyel a döcögő ócska vasútvonalon, inkább zárják be azt a vonalat, ahol napi nyolc vonat kóvályog oda és vissza. Ilyet nem csinálunk, volt akkor a vțlasy, emlékezzünk a 2008-2009-ben kis híján a sínekre fekvő, tiltakozó fideszesekre. Aztán megszűnik a napi nyolc vonatból három, aztán a maradék ötből kettőt összevonnak a maradék hárommal, aztán kisoroznak belőle öt rossz kocsit, elég oda kettő, aztán nem javítják meg a pályát, hanem hozzáírnak félórát a menetrendhez, aztán megszüntetik a déli vonatot, csak reggeli marad meg esti... a vége az, hogy pár millió nevetséges forintért végigdülöngél naponta kétszer egy ócska mozdony három ócska vagonnal, az állomásokon rég nincs szolgálat mert minek, összeütközéstől félni nem kell, váltót kezelni nem kell, felszálló utas nincs, néhány hektó gázolaj árából még pár évig van vonat, aztán majd szép csendben kimúlik, a kutyát sem fogja érdekelni.

Ez a módszer végigkövethető a magyar vidéken szinte mindenhol. Iskolával, kórházzal, vasúttal.

Ezzel egyidejűleg zajlik egy nagy exodus, több mint félmillió ember ment eddig külföldre, akikre már nem kell infrastruktúrát méretezni.

A kis- és középvállalatok megmaradhatnak, azzal a feltétellel, hogy besorolnak a rendszerbe. Ha nagyobb, akkor azt előbb-utóbb bekebelezik, a kisebbek pedig még segítséget is kapnak az alapvetően a klientúra etetésére kitalált növekedési hitelprogram kereteiből.

Az orbáni gazdaságpolitika következő támasza a kedvező nemzetközi környezet.

A 2008-as válság után nagy kérdés volt, hogy hogyan fognak reagálni a nagy gazdasági hatalmak. Természetesen azt nem lehetett elvárni, hogy hagynak egész szektorokat bedőlni, ahogy néhány libertariánus remélte, de kérdés volt, hogy hogyan és mekkora mértékben avatkoznak be. A nagyobb válságok általában régóta aktuális szabályozási reformokat is hoznak. Ilyen nagyobb szabályozási reform volt 2002-ben (az Enron-botrány után) a Sarbanes-Oxley törvény és 2010-ben a Dodd-Frank törvény, de ide sorolhatjuk a devizahitelek magyarországi visszanyesését is.

Volt viszont egy másik ösztönző, az ingatlanbuborékban mesterségesen képződött (és eltűnt) vagyonok pótlására és a gazdaság bepörgetésére a kamatokat a meghatározó nagy jegybankok levitték nullára, és elkezdtek iszonyatos volumenű pénzt pumpálni a világgazdaságba. Orbán számára ez annyit jelentett, hogy dacára a nagy hitelminősítők általi leminősítéseknek, volt olcsó hitel a piacon, a magyar jegybank pedig tudatosan törekedett arra, hogy a magyar államadósság költségeit minél jobban csökkentse. Egyúttal az alacsony piaci kamatok miatt viszonylag alacsonyabb hozam mellett is vonzó megtakarítási eszköz lett az államkötvény (Patai, igaz, halkan de azért panaszkodik is arra, hogy a magyar kereskedelmi bankok likviditásának nem tesz épp jót, hogy a magyarok pénze vagy a párnacihában, vagy államkötvényben van).

Ha ehhez még hozzávesszük az EU-tól beáramló, szintén kolosszális mértékű pénzeket, akkor választ kapunk arra is, hogy miért nem kellett fejlesztésre sem költeni a magyar költségvetési egyensúly rovására (hitelfelvétellel) vagy az állampolgárok zsebének rovására (adókkal). Jött az EU pénze. Ezzel még a gazdaságot is pörgették, de nem a termelékenység és a versenyképesség javításával, hanem a nagy volumenű beruházások ösztönzésével.

És végül, de nem utolsó sorban, jöttek az autóipari beruházások is, amelyek érdemi gazdaságpolitikai cselekvés nélkül kezdték javítani a külkereskedelmi mérleget, növelni a GDP-t.

Abban igaza van Patainak, hogy ha most jönne egy válság, nem kellene azonnal az égbe kilőni a jegybanki kamatot, és nem indulna azonnali zsugorodásnak a magyar gazdaság. Az adósság nagy része olcsón finanszírozható, egy más része magyar fiókok mélyén leledzik és kamata forintban fizetendő. A forint gyengülése, ha nem is a végtelenségig elviselhető, de akár további tíz százalékig a magyar gazdaságnak tán még jó is (hisz olcsóbbá teszi a német cégek itteni működését). A lakosság egyre kevésbé van devizában eladósodva, a megmaradt cégek pedig általában nemzetközi láncolatok tagjai, vagy az állami csecseken lógnak, egy rossz szó, és mennek a börtönbe a vezetőik.

Ne kicsinyeljük le ezt az eredményt.

Leépítette az államot, engedi ügyeskedni az itthon maradókat, engedi elmenni az elmenést választókat, miközben önállóságra törekszik.

Gazdasági stabilitása pedig hozzáad politikai stabilitásához. Bármilyen politikai alternatívája adódna ugyanis, az valamilyen irányban költekezni akarna. Ahhoz pedig adót kellene emelnie, márpedig a változást akaró hangadók számára ez a rendszer végül is elviselhető, hiszen a KATA és a KIVA pont ennek a rétegnek a terheit tartja elviselhető szinten. Ennek a rétegnek nem kötelező bevenni a migráncsos-soros dumát, ennek a közönségnek az alacsony adó szól.

Nem feltétlenül. Ugyanis ez a rendszer a realizmusa mellett elég cinikus is. Számol a magyar vidék leépülésével, és számol azzal, hogy a magyarok túlélési taktikája miatt kulcsfontosságú beruházásokat halaszthat a végtelenségig.

Ha például tovább hanyatlanak a magyar egyetemek, a magyar majd jár külföldre egyetemre, akinek meg nincsen rá pénze, az így járt.

Jól látszik tehát hogy ezt a gazdaságpolitikát azért lehet csinálni, mert a nemzetközi környezet kedvező, mert Magyarország folyamatos stagnálásával számol, és mert semmilyen értelmes belső kritika nem éri. Nincs minőségi és erős jobboldali kritikája, amely normális környezetet követelne a magyar vállalatoknak. Nincs minőségi és erős baloldali kritikája, amely elvárná, hogy a magyar társadalom szétszakadását és tömegek, országrészek lecsúszását ne adottságként, hanem megoldandó problémaként kezelje.

A Patai-interjúból kiderül, hogy a bankok kb. erre be is álltak. Látják, hogy a régióban nálunk a legalacsonyabb a vállalati hitelezés, de kénytelenek vállat vonni, ez van. Látják, hogy a régióban nálunk forog a legkevesebb magánpénz a gazdaságban, de hát ez már csak így van, von vállat az egyik rangidős banki vezető. Ezt teszi a többi is.

Ezért aztán, amikor Patai azt mondja, hogy sose volt még ilyen hosszú növekedési időszak az ember is vállat von, hogy ja, hát persze, csak az ilyen hosszú növekedési időszakok általában változást szoktak hozni a gazdaság szerkezetében. A tartósan alacsony kamatok elindítják a párnacihákba rejtett pénzt a kockázatosabb befektetések felé, elkezdenek hiteleződni a magánberuházások, bővül a szolgáltatások piaca (van miből vásárolni, van miből szolgáltatáshoz szükséges eszközöket vásárolni) a tartósan magas vásárlóerő miatt egyre drágább és kifinomultabb dolgokat gyártanak és árulnak. Megerősödnek az ebből élő kis- és középvállalatok.

Ehhez képest nálunk munkaerőhiány van (na ja, elment aki tudott dolgozni, a nagyvállalatok elszívják a többi munkaerőt, ami marad az meg munkára alkalmatlan) folytatódik a gazdaság és a munkaerő Budapestre koncentrálódása. A gazdasági növekedés nagyrészt az EU-s támogatások és a német ipari befektetések miatt növekszik, a maradék növekedés pedig nem elegendő érdemi fellendülésre. Stagnálás van, brezsnyevcsina.

Ésik Sándor írása megjelent a Diétás Magyar Múzsán is, tessék lájkolni!