Latin-Amerika komoly gyarmati múlttal és építészeti örökséggel rendelkező települései többféleképpen csoportosíthatók. Legkézenfekvőbb a spanyol-portugál felosztás, és ebből a szempontból Colonia az egyetlen kakukktojás, mert mindkét egykori nagyhatalom markánsan rajta hagyta a kézjegyét. Colonia részben emiatt autentikus, összetéveszthetetlenül egyedi hangulatú.

Montevideo lenyűgözött: egy pörgő , de még inkább békebeli nagyváros, ahol szeretik a kultúrát és olvasnak még könyveket. Punta del Este remek hely, mégsem az én világom, a La Plata tölcsértorkolata viszont akkora, hogy az Atlanti-óceánnak hittem. Múzeumról múzeumra és egy elvarázsolt kastélyban jártam. Uruguayban tombol a nyár, és szenzációs hely.

A bányavidéken szembesültem Brazília koloniális múltjával, az aranyon és drágaköveken alapuló gazdagság mementóival, portugál és afrobrazil későbarokkal, templomokkal minden mennyiségben és egy elgondolkodtató szoborcsoporttal tizenkét ószövetségi prófétáról. De mi köze Napóleonnak a Brazil Császársághoz?

Manaust a tizenkilencedik század végi kaucsuk-bumm tette naggyá, évekre a világ egyik leggazdagabb városává, de az amazonasi gumiőrület hamar leáldozott, a város pompája megkopott, málladozó falak és a fenséges operaház emlékeztet csak a belle époque-ra. Tündérrózsák, delfinek, majmok, vízesések és barlangok – ismét Amazóniában jártam, sokadik arcaival szembesültem.

Változatos a programom: mesztic-barokk jezsuita romok után a világ legnagyobb vízesésrendszerét, a hármashatár Iguazút, majd a ma már retro modern Brasiliát, a mérnökasztalnál megtervezett fővárost, és egy zseniális építész időtlen remekműveit csodáltam, hamarosan meg újfent Amazóniát fogom.

Dél-Amerika az 1989 óta tartó nyitás és demokratizálódás ellenére máig legelszigeteltebb és legbezárkózóbb országa furcsa képződmény, szinte több a német, mint a spanyol hatás, a lakosság nagy része őslakos, a terület kétharmada, a Chaco alig lakott, Asunción gyorsan feledhető lepusztulás, Filadelfia tökéletesen szervezett, a hőség miatt mégis elviselhetetlen, az Encarnación környéki jezsuita romok viszont mindenért kárpótoltak.

Iquitos, az észak-perui Loretto megye székhelye Amazónia kapuja. De több is annál, mert egy lehanyatlott, harácsoló kor mementója, fantaszták emlékezete is. Őserdő és végtelen folyam, barna Amazonas és ezüstszürke Miraflores – közel két év után újra Peruban, ahol delfint, fókát, pingvint és oázist is láttam.

Costa Rica fővárosa, San José jó eséllyel pályázhatna a „világ legcsúnyább fővárosa” címre, ha lenne ilyen. Szerencsére az ökoország egyáltalán nem San Joséról, hanem vulkánokról, eső- és köderdőkről, édeni partokról, egyedi állat- és növényvilágról szól. És egy nagyon kicsit a San José-i aranymúzeumról is.

Panama és Costa Rica karibi partjának ékkövei, Bocas del Toro és Puerto Viejo az afrokaribi és latin világok metszéspontjai. A háttérben azért ott sunyul a covid, bár San Joséban két taxis is múltidőben beszélt róla.

Cartagena után a kevésbé pörgő, építészetileg viszont latin-amerikai unikumnak számító Panamavárosban kötöttem ki. Öreg-Panamát a világtörténelem egyik leghíresebb kalóza dúlta fel, a mai óváros miniatűr gyöngyszem a rengeteg felhőkarcoló árnyékában. Nekem mégis a halpiac a legkedvesebb a lassan már nem is offshore-paradicsomban.