Az elmúlt tíz év bebizonyította, hogy a széttagolt pluralizmus alkalmatlan arra, hogy hatásosan képviseljen valós társadalmi érdekeket. A sok kisebb-közepes pártnak ugyanis nincs külön-külön akkora támogatottságga, hogy egy-egy társadalmi csoport ügyeit érdemben felkarolja.
Pont azért jön létre az összefogás, hogy a mostani természetellenes állapot megszűnjön. Nem feature a két tömb, hanem bug, amit minél hamarabb fel kell számolni, és olyan választási rendszert csinálni helyette, ami a pluralizmust erősíti.
Politikai szakértőknek, politikai elemzőknek, kampányszakértőknek és főként pártvezetőknek van megfelelő tudása ahhoz, hogy a listakérdést megfelelően mérlegeljék, nem pedig újságíróknak, műsorvezetőknek, lelkes olvasóknak, jogászoknak vagy filozófusoknak.
Egy olyan kérdésről írok, amit eddig minden megszólaló elkerült, mégis az egyik kulcsa a közös fellépésnek: a pártok és mérvadó politikusok jövője közös fellépés esetén.
Az Azonnali vitasorozatából kiderült: az ellenzéki pártok mindegyike kész a közös listára. Van, aki ezt nyíltan kimondja; van, aki körülményesebben. A győzelemhez ez azonban csak a nulladik feltétel.
Szép gondolat a közös lista, csak éppen a választás után joggal várhatnának az emberek olyan kormányzást, mintha valóban egyetlen kolbászba darálta volna magát az ellenzék. Márpedig erre semmi esély nincs.
A kétpártrendszerben épp azért nem lehet kizárólagos hatalomra szert tenni, mert a kormányváltásnak sokkal nagyobb esélye van, mint a többpártrendszerben.
Az ellenzék hatalmas feladatok várnak a kormányváltás után, az országot ismét nyugati pályára kell állítani. Ha nem az ellenzéki létre, hanem tényleg kormányzásra készülünk, ezt kell a választásokon is üzennünk: egységben vagyunk, győzni tudunk.
A „magyar Weimar” 2010-ben megbukott. Orbán arra jött rá, hogy a kapitalizmus működtethető autoriter eszközökkel a félperiférián. Az összefogás nem lehet öncélú, annak túl kell mutatnia az antiorbánizmuson.