Az Azonnalin folyó Közel-Kelet vita erős érzelmeket váltott ki mindkét táborból. Mindkét véleménynek igaza van. Ehhez nem kell ellátni a Közel-Keletig se, elég a zsidó humor bölcsességét megfogadni. Vitazáró.

A közel-keleti neandervölgyieknek fel kell ismerniük, hogy a „kirekesztő nacionalizmus” egy patológia, ami nyolc napon túl gyógyul. Legalábbis Laczó Ferenc szerint. Én is javaslok neki valamit.

A nyugat-európai baloldali politikai aktivizmus történettudományi álcába csomagolva folytat háborút Izrael ellen, amikor az ország kapcsán a gyarmati narratívát használja. Izrael azonban egyrészről nem (csak) a holokausztra adott válasz, másrészről a politikáját nem jellemezte sohasem a kolonizáció. Ehhez elég a történelmet ismerni.

Az izraeli-palesztin konfliktusban megjelennek olyan európai narratívák is a harcoló felek oldalán, mint a holokauszt (zsidó) és a gyarmatosítás (arab) áldozatisága. Ennek hangsúlyozása azonban se nem tagadja a konfliktusok okait, se nem akarja az áldozatokat tettessé tenni.

Nem csak a holokauszt miatti félelem szülte Izrael államát, ahogy megalakulását sem lehet gyarmatosításnak tekinteni. Aki ilyen európai fogalmakkal akarja a helyzetet leírni, az nem veszi figyelembe a helyi sajátosságokat, és annak tényét, hogy a helyi arab lakosságon belül is egyre többen már Izraellel azonosulnak, nem palesztinnak tartják magukat.

A holokauszt és a gyarmatosítás történelmi emlékei a jelenben élnek tovább az izraeli-palesztin konfliktusban – és főleg annak értelmezésében. A holokauszt miatti felelősség azonban nemcsak Izrael jelenlegi etnicista államiságának támogatását jelentheti, hanem kritikusabb hozzáállást: az emberi jogokat, az áldozatok áldozatainak védelmét is. Különben Izraelből éppen állítólagos védelmezői csinálnak egy új Spártát.

Az állítólagos német hegemóniánál az európai demokrácia érdekeit sokkal inkább sérti, hogy Orbán önös érdekből szolgálja ki az egyes német gazdasági szereplőket.