Nagyjából Báthory István óta nem volt olyan korszak, amikor a két ország külpolitikai érdekei egybevágtak volna. A lengyel sértettség és középhatalmi álmok kiszolgálása Magyarország számára nem csak ellenzéki szemmel káros.
Az orosz választások tisztaságát lehet vitatni, de az bizonyos, hogy a Nyugat-barát liberálisokat csak néhány százalék támogatja. Az EU elemi érdeke az Oroszországgal való partneri együttműködés lenne, mielőtt Moszkvában kiszámíthatatlan erők jutnak hatalomra.
Hidegháborús nyelvezet és logika helyett másképp kellene versenyre kelni Kínával: több tudással, több munkával, több innovációval és sokkal kevesebb egóval.
Mondják, szürke korban élünk. Szürke annak, aki szürkén éli. Manolisz Glezosz élete kilencvenhét éve alatt nem tudott annyira megöregedni, hogy beleszürküljön az életbe.
Hanem attól, hogy mennyire tartja fontosnak az állam a népszaporulatot, az egészségügyet, az emberek életminőségét. Bizony, ez még egy diktatúrában is lehetséges.
Törökország számára nem magától értetődő a NATO híres kollektív védelme, és az EU-tagság is régóta üres ígéret. Mégis nagy áldozatokat hoznak a nyugati szövetségi rendszerekért.
Horváth János a szó nemes értelmében konzervatív volt. Részben a történelem tette azzá. Szomorú, hogy a két dolog, amit az életben fontosnak tartott, a tudás és a jó szándék a mai magyar pártpolitikában inkább hátrány, de semmiképp sem követelmény.
Hiába ütköztek meg, vagy épp röhögtek rajta sokan, mikor Trump bedobta, hogy megvenné Grönlandot, az ötlet mögött nagyon is valós geopolitikai érdekek állnak.
A moszkvai és isztambuli eredmények remélhetőleg a magyar ellenzéki pártokat is arra ösztönzik, hogy keményen küzdjenek a hazai választásokon. Ha lejt a pálya, akkor erősebben kell tekerni felfele.