Szerbiában mára kialakult egy olyan politikai rendszer, amely saját érdekből ugyanúgy tud a Kelettel barátkozni, mint EU-barát arcot mutatni. Illúziók és vágyálmok a két fél kapcsolatában legfeljebb az EU-nál lehetnek. Vagy már ott sem?

Az EU rájött, hogy Szerbiát a jelenlegi állapotában nem szabad felvenni. Nem véletlenül: tavaly már egy újabb csatlakozási fejezetet sem nyitottak meg az országgal. Ennek egyik fő oka egyértelműen maga Orbán Viktor.

Az Európai Uniót ma nem bővíteni, hanem mélyíteni kell. Egy többsebességessé váló integrációban persze a nyugat-balkáni országoknak helyük lenne. De már az eddigi bővítések is megmutatták, hogy Párizsnak volt igaza: nem kell mindenkit odaengedni a döntések asztalához. Szerbia tagsága azonban geopolitikailag se lehet érdek, sokkal inkább az ottani rezsim és politika elszigetelésére kellene használni a többi nyugat-balkáni állammal való tárgyalásokat.

Szerbia történelmileg a Balkán egyik meghatározó állama, ráadásul hagyományosan közel áll Oroszországhoz és egyre fontosabb célpontja a kínai gazdasági terjeszkedésnek is. Uniós felvételének elodázása esetén az orosz és kínai befolyás annyira megerősödhet, hogy egyszer még komoly stratégiai hibának tűnhet majd a szerb felvétel elutasítása.

Még a magyar értelmiségi vitáknál is jobban szétszakadt a szerb közvélemény „nyugatosokra” és az azok ellenzőire. Az egyikek EU-s csillagokat, a másikak egy égi Szerbiát ígérnek. A valóság azonban kijózanítóbb: a mai Szerbia kizsákmányolható peremvidékként már ma is része az Európai Uniónak, jelenlegi autoriter állapotában viszont úgysem lesz – és ne is legyen – EU-tag. Mit várhat Szerbia az EU kapujában Oroszország és Kína oldalán?