Az ellenzékről

Gyenge Dániel

Szerző:
Gyenge Dániel

2022.08.16. 12:25

A magyar politika a kilencvenes évektől más teljesen másról szól, mint ideológiák, társadalmi osztályok, értékek képviseletéről, sokkal inkább arról hogy felemelkedtek politikai szélhámosok, karizmatikus személyiségek akik önmagukat állították a nagypolitika centrumába.

Most kénytelen leszek az „ellenzékünkről” beszélni, tekintettel arra hogy akárhányszor felhozhatjuk és hangsúlyozhatjuk, harsoghatjuk az országban keresztül-kasul hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere milyen gyatra közállapotokat teremtett az országban, hogy az államhatalom megint a polgárok fejére nőtt,

egy centralizált, totalitárius államhatalomról beszélünk

melyet egy vezérszemélyiség köré szerveződött párt birtokol, ahonnan bármikor kijöhetnek új etatista rendeletek, intézkedések, semmi értelme.

Lehet beszélni az állami szintű gigantikus korrupcióról, pénzmosásról, nepotizmusról, kisajátításokról, felelőtlen jóléti pénzosztogatásokról, pénzrontásról, s megannyi jelenségről is, amelyek egy bűnös és simlis banánköztársaság szintű rezsimet ír körül, de az is pusztába kiáltott szó. Pusztába kiáltott szó, amelyet nem hall a nagyvilág, sőt mi több még a szűkebb környezet sem.

Mondják, hogy ennek felelőse az ellenzék, és az ellenzéki pártok,

mivelhogy nem aktivizálják a választópolgárokat, nem tesznek semmit nemes ügyek érdekében, speciel azon honpolgárok érdekeinek védelme érdekében akiket az államhatalom eltaposott a csizmájával. Az ellenzéki érzelmű polgárok pedig hatékony érdekképviselet hiányában apátiába süllyednek, s a nihilizmus érzelmi állapotába kerülnek.

Ebben természetesen van igazság, az ellenzékünk az tényleg egy rakásnyi szerencsétlenség, háromféle politikus-karakterről beszélhetünk ott.

Az egyik a sikerrel ügyeskedő, aki MSZMP-párttag volt, elég magas körökben mozgott a szocialista kádernevelő szervezetekben, majd mikor jött a rendszerváltozás előszele, meg a spontán privatizáció, megszedték magukat a rendszerből örökölt nepotizmus révén úgy, hogy az elvtársaik által másoktól elvett (pardon kollektivizált) államosított tulajdont seperc alatt szétkapták a csókosok, rokonok, lojális párttagok között kamuszerződésekkel.

Nos, ezek az opportunista nyerészkedők – akik a dolgozó nép érdekeit a nagytőkés burzsoázia ellen harcolva szolgáló pártfunkcionáriusból hirtelen tőkés burzsoá elemekké lesznek - akik

minden hatalomra esélyes pártban előfordulhatnak,

akik a pozíciójukat, befolyásukat puszta haszonszerzésre használják fel.

A másik az a fajta, aki tulajdonképpen a politikát egy show-műsornak képzeli el, ahol a parlamentet színpadként látva, eljátszik különféle karaktereket, például egy parasztfelkelő vezért, egy viktoriánus kori munkásmozgalmi agitátort, akinek a hevességével beszél a napi aktualitásokról, vagy

egy „igazságosztó” betyárt,

lényegtelen milyen szerepben tetszeleg, csak látványos, figyelemfelkeltő produkciókat adjon elő a parlamentben.

A harmadik csoportba pedig azok tartoznak, akik nem is akarnak szerepekben tetszelegni, meg túl fiatalok ahhoz hogy annak idején részt vegyenek a „privatizáció” közgazdaságtani fogalmát bemocskoló rendszerszintű vagyonbitorlásokban.

Őket hívhatjuk úgy is hogy politikai reinkarnátorok,

mivelhogy a politikájuk abból áll, hogy – mint egy időgép – felépítenek egy alternatív univerzumot, ami a közelmúltban játszódik, a kilencvenes évek világát, s abban politizálnak. Abból remélnek inspirációt ahhoz, hogy ők is hatalomra kerüljenek. Politikában tájékozottabb honfitársaim szerintem mindhárom kategóriához hozzá tudják társítani a megfelelő személyeket. De ha nem, akkor inkább elmondom kikre gondoltam.

Az első kategória egyértelműen a Magyar Szocialista Pártra, és az abból kinőtt gyurcsányista gittegyletre vonatkozik, a második kategóriában a Jakab Péter, Komjáthi Imre, Jámbor András, Szabó Tímea féle karakterekre gondoltam, akiknek

az a feladatuk, hogy radikális kirohanásaikkal tartsák fent az ellenzékiség látszatát.

A harmadik kategória pedig a Momentumra vonatkozik, akiket a kilencvenes évekbeli Fidesz wishes kiadásának is nevezhetünk. Több szót nem is érdemes rájuk fecsérelni, nem komolyan vehetők.

Következésképp, az ellenzéki pártok politikusai olyanok amilyenek. Nincs mögöttük társadalmi bázis, úgymond „népmozgalom” amely a munkahelyeken, az utcákon, a közintézményekben, a kávézókban, a kocsmákban, a falvak művelődési házaiban, s mindenütt ahol tömegek mozdulnak meg nap – mint nap jelen lenne.

De ez nem csak az ellenzéki pártokra vonatkozik, hanem a Fideszre is. A magyar politika a kilencvenes évektől más teljesen másról szól, mint ideológiák, társadalmi osztályok, értékek képviseletéről, sokkal inkább arról hogy felemelkedtek politikai szélhámosok, karizmatikus személyiségek akik önmagukat állították a nagypolitika centrumába.

Olyan politikai szélhámosokról van szó, akik beágyazták már magukat a status quo-ba, s gondolták ha már tisztességes úton nem lehetnek a társadalom rózsadombi krémjének tagjai, akkor belevágnak a népszédítés művészetébe. S persze lehet jönni azzal a puzséri szólammal, hogy – se Gyurcsány, se Orbán – de ez nem ilyen egyszerű.

Nem lehet harmadikutas populizmussal válaszolni két populista szemfényvesztő népvezér ámokfutására.

Ugyanolyan antigyurcsányista, ellenbaloldali populizmust űzött a Jobbik is Vona regnálása idején, s a szilárd eszmei alapokat nélkülöző nemzeti radikalizmus amely a két nagy tömb ellen hirdetett harcot kifulladt Orbán választási győzelmével, s azzal hogy a Fidesz a szélkifogás taktikájához hűen felkarolta azokat a narratívákat, szimbólumokat, jelszavakat, melyeket a Jobbik sulykolt.

A Momentum is kezd kifulladni, miután hozni akarták az érdekcsoportokon kívül érkező fiatalos mozgalom imidzsét, mondván hogy ők (is) le akarják váltani egyszerre Orbánt, és Gyurcsányt, de az erőltetett centrizmusuk, amelyben kombinálni akarták a polgári liberalizmust, a szociáldemokráciával oda vezetett, hogy

nem tudtak elhatárolódni a baloldali pártoktól, s egy jellegtelen progresszív párt lettek, a woke hazai előfutárjai.

A „fiatalos, makulátlan, lendületes” arculatukat pedig már rég elveszejtették, ahogy a Fidesz is 1994-ben. Most nem akarok mindenféle bugyuta javaslatot megfogalmazni megismételve a puzséri bölcsességeket, hogy el kell érni, a két politikai szélhámos távozzon a közéletből, a többi haszonleső párt és politikus pedig húzza le magát a WC-n.

Egy dologban viszont biztos vagyok, s ezt szomorúan konstatálom. Nem a pártpolitikában kell keresni a megoldást, ebben a modern tömegdemokráciában ahol minden politikai törekvés a néptömegek igényeire és érzelmeire apellál, nincs jövője a hagyományos jobb – baloldali, vagy fontos ügyek mentén szerveződő pártoknak.

A parlamenti ellenzék 150-200 évvel ezelőtt még más volt.

Obstruáltak fél napig tartó maratoni felszólalásokkal, az ülések folyamatos ignorálásával, bojkottálásokkal több évtizeden keresztül egy olyan törvény keresztülvitelnél, ami ellenkezett az elveikkel. Sőt, hogyha néhány törekvés közülük bagatellnek is is tűnt (mint például még a dualizmus előtt a „Felirati, és a Határozati Párt vitája, de hajlandóak voltak az életetüket is áldozni értük.

Nem voltak ezek akkoriban olyan látványos dolgok, a pisztolydördüléseket leszámítva, de akkoriban a politikusok komolyan gondolták ezt a szakmát, nem félvállról vették és nem magukat helyezték a szakma elé, hanem fordítva. Ellenben a parlamenti ellenzék most, képmutatóan udvariaskodnak, alkudoznak, szerepeket játszanak, a legnagyobb hangadók kihagynak parlamenti üléseket, s barátságos interjúkat adnak a kormányközeli médiumoknak.

Hát, mindenki vonja le ebből a maga konzekvenciáit.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek