Klímakatasztrófa: A demokrácia az egyetlen esélyünk

Labanino Rafael

Szerző:
Labanino Rafael

2022.08.07. 08:00

Egy diktatórikus ökoszocializmus nem a klímaváltozás megoldásának, hanem egy totalitárius rémálomnak a garanciája. A klímakatasztrófa ellen a valós társadalmi demokrácia az egyetlen esélyünk.

Kulcsár Árpád legutóbbi vitacikkében azt írja, be kell látnunk, hogy a klímakatasztrófa ellen a liberális demokráciával nincs esélyünk. Szerinte valós megoldást csak egy diktatórikus ökoszocializmus hozhat, ami letöri a túlfogyasztást, a javak egyre perverzebb elosztását mind lokális, mind globális szinten, és társadalmaink, civilizációnk túlélését természeti környezetünkkel, a bolygó ökológiai rendszerével összhangban azzal összeegyeztetve biztosítja.

Kulcsár szerint jelenlegi demokratikus kapitalista berendezkedésünk alapvetően három egymással összefüggő ok miatt képtelen megfelelni az emberiséget kihalással fenyegető kihívásnak. Először is, mind a kapitalista, mind a liberális demokrácia logikája (vagyis legfőbb intézményi, társadalmi ösztönzői) a rövid távú profit és politikai előnyök kiaknázását segítik elő (példaként utóbbira a négyéves politikai ciklusokat említi). Másrészt a klímakatasztrófa jellege nem egyeztethető össze a politikai és gazdasági logikánkkal: a klímaváltozás egy nagyon bonyolult rendszerben megy végbe, nincsenek közvetlen ok-okozati összefüggések.

Ezért nehezen adhatók közérthető válaszok. Harmadrészt, Kulcsár pszichológiai kutatásokra hivatkozva azt írja, hogy az emberek nagyon nehezen tudnak térben és időben távol lévő problémákhoz kapcsolódni. Kulcsár ezek mellett megemlíti azt a képmutatást, ahogy a neoliberális logika évtizedek óta egyéni, fogyasztói döntésekre próbálja redukálni a klímaváltozás megoldását. A „tudatos fogyasztással csökkentsük karbonlábnyomunkat” narratíva azonban a klímaváltozás valódi felelőseit a károsanyag-kibocsátás döntő hányadáért felelős nagyvállalatokat menti fel. Kulcsár rámutat azokra a globális egyenlőtlenségekre is, amelyeket jelenlegi világrendszerünk tart fenn és termel újra. A globális délen milliárdok már most is nyomorognak, akiknek valójában nincs miről lemondaniuk a mi kényelmünk érdekében.

Megértem Kulcsár Árpád elkeseredettségét és kiábrándultságát, ami átüt a sorain. Valóban nehéz emberi ésszel felfogni, hogy a fosszilis energiahordozók kitermelésében közvetlenül és közvetetten érdekelt globális nagyvállalatok már 30-40 éve pontosan tudták, hová vezet az energiafordulat elszabotálása. És a profitért cserébe mégis pontosan ezt tették az emberiséget történetének legnagyobb, valóban kihalással fenyegető válságába lökve.

Az embernek tényleg ökölbe szorul a keze, ahogy a szennyező vállalatok évtizedek óta sok-sok milliárdos PR akciót folytatnak azért, hogy meggyőzzenek minket, mindenféle rendszerszintű változás nélkül, pusztán fogyasztói döntésekkel megoldható a probléma, amit ők okoznak. Például a műanyagok szelektív gyűjtése a történelem egyik legdurvább és legsikeresebb átverése, a legtöbb műanyagot egyszerűen vagy nem éri meg, vagy nem lehet újrahasznosítani. Az USA-ban pl. azt is elérték a műanyag előállítói és felhasználói, hogy nem újrahasznosítható csomagolásokra is felkerüljön az újrahasznosítás szimbóluma (persze, ha valaki alaposan utánanéz egy szám megmutatja, hogy milyen az a műanyag, de az emberek többsége ugye nem vegyész). Az OECD adatai szerint a műanyagok csupán 9 százalékát hasznosítják újra.

Mégis, Kulcsár már premisszáiban és nem csak végkövetkeztetésében téved. Bár abban egyetértünk, hogy a jelenlegi kapitalista gazdaság nem fenntartható, nem igaz, hogy a kapitalizmusba nem férne bele a hosszútávú fenntarthatóság és társadalmi, szociális érdekek érvényesítése. Ehhez azonban a gazdaságot demokratizálni és átláthatóvá kell tenni. Például a német kereszténydemokrata vagy a svéd szociáldemokrata jóléti kapitalista modellben a kapitalista nagyvállalatoknak komoly szerep jutott és jut ma is.

Bár nagyon más az érdekegyeztetés rendszere, szabályozása és a szakszervezetek és munkaadói szervezetek jogállása a két országban, ezek a társadalmak mégis képesek voltak olyan jóléti rendszerek kiépítésére és beágyazására, amelyek nagy részét még az elmúlt 40 év komoly piacosító és megszorító politikái sem tudták felszámolni. A probléma nem a szabad vállalkozás és a piac maga, hanem a piaci fundamentalizmus, a piaci érdek és logika természeti törvénynek feltüntetése és minden társadalmi alrendszerre való kiterjesztése. De a második világháború utáni jóléti állami fejlődés megmutatta, hogy igenis „be lehet ágyazni” a kapitalizmust, ha van erős munkavállalói érdekképviselet mind a gazdaságban, mind a politikában. A feladat tehát a gazdaság minden korábbinál komolyabb demokratizálása, az egyre társadalomellenesebben működő globális nagyvállalati monopóliumok letörése. A feladatunk most négy évtizednyi neoliberális politikai után a társadalmi mellett az ökológiai (újra) beágyazás. Például a szennyezőket igenis felelőssé kell tenni a természeti, egészségügyi, társadalmi károkért, amit az elmúlt évtizedekben okoztak.

Ugyanígy, a képviseleti demokrácia négyéves ciklusok mellett is nagyon sok országban képes bonyolult, akár évtizedeket átölelő, alapvető érdeksérelmekkel járó reformok véghez vitelére. Erre inkább azok a demokratikus rendszerek képesek, ahol erős civiltársadalom, vagyis erős érdekegyeztetési kényszer van, és a politikában a többségi elv csak korlátozottan tud érvényesülni. Arend Lijphart, holland politológus megmutatta, hogy a kompromisszumkényszeres, sokpárti rendszerek, ahol sokpárti koalíciós kormányok váltják egymást sokkal jobb társadalmi mutatókkal rendelkeznek minden téren (pl. nemi egyenjogúság, környezetvédelem, társadalmi egyenlőség), mint a többségi rendszerek, ahol a politika egy bináris logikát követ (mint az USA vagy az Egyesült Királyság). A tanulság tehát itt is az, hogy politika további demokratizálása, a civiltársadalom erősítése, a politikai hatalom társadalmi szétterítése felé kell a megoldást keresnünk.

A fogyasztási logika megtörésének, a globális észak középosztályainak meggyőzésének lehetetlenségében sem hiszek. A gazdasági logika természeti törvénynek tekintése egy alapvető és súlyos tévedés, amit mind a piaci fundamentalisták, mind legnagyobb ellenfeleik a marxisták is osztanak. A 19. század két utópiája így alapvetően egylényegű: mindkettő az irracionálisnak tekintett politika, vagyis a társadalmi konfliktusok felszámolását, az emberi tényező kiiktatását ígéri a társadalom alapjának tekintett gazdaság természeti törvényekre való alapozásával (hogy melyek ezek a törvények, abban van közöttük vita).

Fel kell azonban ismernünk, hogy a gazdaság is ugyanolyan társadalmi intézmény, mint bármi más. A változásnak tehát társadalminak kell lennie, új narratívákat és ezekre alapozott új intézményeket kell építenünk.

Igen, nehezen tudunk térben és időben távol lévő események között ok-okozati viszonyt teremteni, és különösen ilyen, nem közvetettnek tűnő célokért nemhogy társadalmi, hanem egyéni szinten is cselekedni. De igenis képesek vagyunk rá mind egyéni, mind társadalmi szinten, minden azon dől el, hogyan tekintünk magunkra egyénként és közösségként, hogy milyen értékek alapján, milyen célokat határozunk meg.

David Wengrow, régész és az elfogadhatatlanul fiatalon elhunyt antropológus zseni, David Graeber lebilincselő, az emberi történelmet alapvetően újraértékelő könyvükben több példát hoznak arra, hogy korábbi társadalmak szakítottak a háborúra és radikális egyenlőtlenségre épülő, harcos és papi dinasztiák dicsőségét és rémuralmát szolgáló pazarló építkezésekre alapozott társadalmi berendezkedéssel és – ha nem is tökéletes, ellentmondásokkal terhelt de – egalitárius köztársaságokat hoztak létre, ahol paloták helyett még a mai fogalmaink szerint is nagyvonalúan kialakított szociális lakónegyedek épültek.

De korunkban is vannak példák alapvető társadalmi változásokra. A legtöbb nyugati társadalomban például – így a kormány gyűlöletpropagandája ellenére hazánkban is – mindössze 10-20 év alatt a legmerevebb elutasításból a többség elfogadta a szexuális kisebbségek egyenjogúságát. A klímakatasztrófa kérdésében egyébként ez a kulturális, politikai változás a szemünk előtt történik. Például Németországban, ami Európa vezető gazdasági hatalma és legnagyobb szennyezője, a tavalyi szövetségi választáson a klímaváltozást politikájuk középpontjába állító Zöldek voltak messze a legnagyobb párt a 30 alatti szavazók között, a 30-44-es korosztályban is hasonló volt a támogatottságuk, mint a kereszténydemokratáknak és a szociáldemokratáknak. Tavaly végül a Zöldek 14,8 százalékkal harmadikok lettek, de mára minden kutatás szerint 22-25 százalékkal másodikak a CDU/CSU mögött, és az ország legnépszerűbb politikusa az energiaválságot a kormányban kezelő, a helyzet súlyosságát nyilatkozataiban soha nem kendőző zöldpárti Robert Habeck, gazdasági miniszter.

A diktatórikus ökoszocializmus elleni talán legfőbb érv azonban az, hogy a diktatúra soha nem hoz megoldást semmire. Kulcsár helyesen mutat rá arra, hogy a klímaválság megoldásának talán legfőbb akadálya a nagyvállalatokkal összefonódott politikai osztály hatalma. Erre azonban nem tűnik ésszerű megoldásnak egy, a mostaninál is koncentráltabb, diktatórikus politikai hatalom. Ráadásul, ha valamit a 20. század megmutatott, hogy a diktatúra szükségszerűen gyilkos és erkölcstelen. Mi garantálja, hogy a felvilágosult ökoszocialista élcsapat nem árulja el alapértékeit és céljait? A történelem talán legkomolyabb, globálisan szervezett, világi aszkétikus mozgalma, a bolsevikok éppen ezt tették, mindent elárultak a hatalom érdekében, és ahogy az lenni szokott, legjobbjaikat, az őrülettel szembefordulókat gyilkolták le először (aztán a terror öncélúvá vált). Miért gondolja bárki is, hogy egy diktatúra nem szorul rá valamiféle politikai legitimációra? Mitől lenne egy diktatúra alkalmasabb komoly és hosszútávú célok elérésére?

A 20. századi diktatúrák valóban képesek voltak látványos és végtelenül kegyetlen, emberek millióinak életét követelő társadalmi változásokat és fejlesztéseket elérni, ezek azonban a legtöbbször még nagyobb katasztrófákhoz vezettek, mint amiket meg akartak velük oldani.

Sőt, a diktatúra logikája miatt még a nyilvánvaló, gyilkos katasztrófa sem vezethetett változáshoz vagy legalább korrekcióhoz, hiszen a kritika árulás. És egy diktatúra annál gyilkosabb, minél nagyobb az elérni kívánt cél: az árja faj fennmaradásáért vagy egy tökéletesen igazságos, egyenlő társadalomért folytatott kozmikus küzdelemben semmi sem drága, a célért mindent lehet és annak ellenkezőjét is, az erkölcsi aggály itt csak ócska képmutatás (sőt, halált érő árulás). Képzeljük, milyen lenne egy, az emberiség, sőt az egész földi élet megmentésére szerveződő diktatúra!

Ahhoz, hogy megoldást találjunk a történelem során fajunkat érő legkomolyabb fenyegetésre szakítanunk kell korábbi gondolkodási sémáinkkal. Felül kell emelkednünk a társadalmainkat zéró összegű játszmák összeségének felfogó világnézeteinken. Tudjuk, hogy melyek klímakatasztrófa „technikai” megoldásai: kibocsátáscsökkentés, globálisan igazságosabb elosztás, a túlfogyasztás visszafogása, ahol lehet, közösségi megoldások az egyéniek helyett (a legjobb példa erre a közlekedés). Bátraknak kell lennünk és kísérletezőnek. Erőt kell merítenünk újra felfedezett múltunkból, korábbi demokratikus és egalitárius társadalmi berendezkedéseink sokszínűségéből. Őseink városi köztársaságaiban például kifejezetten rossz ötletnek tartották volna a mi versengő választási rendszereinket. Ehelyett közvetlen gyűlések, kollektív, gyakran sorsolt testületek kezében volt a világi hatalom. Hogy ez mai viszonyaink között jó megoldás lenne-e, nem tudom. Nem tudok kész politikai megoldással szolgálni, és szerintem nincs is ilyen. Abban azonban biztos vagyok, hogy a 20. század rémálmaival végképp le kell számolnunk. Az egyetlen esélyünk a nagyobb politikai, gazdasági, kulturális, ha úgy tetszik, társadalmi demokrácia felé való minél teljesebb elmozdulás.

Hozzászólnál? Vitáznál? Válaszolnál? Írj!

Labanino Rafael
Labanino Rafael Vendégszerző

Vendégszerző.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek