A kormányhű konzervativizmus paradox voltáról

Gulyás Ábel

Szerző:
Gulyás Ábel

2022.08.05. 11:22

A kormánypárti értelmiséget nem lehet elintézni egyszerű propagandistákként, ám hiába látnak jól számos valóban aggasztó nyugati tendenciát, ha a hazai problémákról nincs mondanivalójuk.

A köztévé heti rendszerességgel jelentkező kulturális műsorában, a Kommentár klub június 12-i adásában a meghívott vendégek az elmúlt időszak szellemi fejleményeit összegezve a magyar konzervativizmus reneszánszáról beszéltek. Ez alatt elsősorban az MCC Press által kiadott, hangsúlyozottan konzervatív megközelítésű könyvek egyre növekvő számát, a Kommentár folyóiratban megjelenő írásokat és a Fidesz politikájában egyre hangsúlyosabbá váló kulturális térfoglalás során alapított egyéb intézmények, közéleti és szellemi műhelyek tevékenységét értve. Összhangban a Kommentár 2019-ben kinevezett főszerkesztőjének, időközben a kormány egyik ideológusává váló Békés Mártonnak azon Antonio Gramsci nyomán megfogalmazott tézisével, miszerint a jobboldal hosszútávú sikerének a záloga a politikainál alapvetőbb kulturális hegemónia kialakítása.

A fiatal főszerkesztő büszkén vállalja magára a hazai kormányhű, konzervatív élcsapat vezetőjének szerepét, azt állítván, hogy a rendszerváltozás óta a magyar szellemi életet meghatározó balliberális hegemóniának az ő nemzedéke vett véget.

Mivel a „mai nemzedék önmaga gyermeke” (Antonio Gramsci) – „mi vagyunk azok, akikre vártunk!” – így Békés. Amikor 2019-ben a folyóirat főszerkesztőjének nevezték ki, Békés elhatárolódott a lapban korábban megjelent kormánykritikus (akár hangsúlyozottan konzervatív szemszögből megnyilatkozó) írásoktól, mondván, hogy a jövőben ezek csak a vitarovatban kaphatnak helyet. Ezen kritikai attitűddel szemben Desseffy Aurél azon jelmondatát választotta a lap mottójául, miszerint kárhoztatni kell „minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást ellehetetlenítenek”, vagyis explicite megfogalmazta a Fidesz-holdudvar intellektuális irányvonalát, a kormányhű konzervativizmus alapeszméjét. A honi konzervatív teoretikusok egy része kifejezetten disztingváltan viszonyul a kormánypárti beállítottsághoz, sőt egyenesen a konzervatív tradícióval ellentétes szellemi diszpozíciónak tartja a Békés által megfogalmazott kormányhűség eszméjét.

Ezen távolságtartás oka – Körösényi Andrást idézve – az, hogy a Desseffy nyomán artikulált alapelv beszűkíti a konzervatív politikai gondolkodás szellemi horizontját, „ideológiává, politikai igazolássá deformálhatja a politikai eszméket és a valóságról való gondolkodást”.

Azonban nem járunk el helyesen, ha egyszerűen a valóság megértését eltorzító propagandistákat látunk a Fidesz szellemi holdudvarában készült írásművekben.

A Nyugatról szóló értekezéseik, a MCC és Brain Bar rendezvényeire meghívott tengerentúli, illetve Europa Occidens-ben alkotó előadók művei megérdemlik a valóságot megérteni szándékozó, kritikus értelmiség figyelmét.

Az érme egyik oldala

A Fidesz működését tanulmányozva sok tekintetben hasonlóság mutatható ki a második világháború után kialakult modern néppártok szervezeti felépítésével. Ezzel összefüggésben a kormánypárt politikája mind eszmeiségében, mind a szakpolitikák tekintetében rendkívül heterogén jelleget mutat. Következésképpen az ezt védelmezni szándékozó politikafilozófia is inkoherens lesz, akár saját korábbi állításaihoz képest is, hiszen

a Fidesz-apologéta szerepét magára vállaló teoretikusoknak szükségképpen követniük kell Orbánt a politikai karrierje során megesett pálfordulásai során,

vagy amikor a hatalompolitikai érdekek egyszerűen felülírják a kormány korábban hangoztatott morális elveit.

Mint említettem, Békés Márton Gramsci nyomán a jobboldali kulturális hegemónia kialakítását tűzte ki az Orbán-rezsim szellemi klientúrája feladatául. Ezt a marxista kultúrharcos attitűdöt konzervatív tartalommal feltöltő felfogást jobban megérthetjük, ha egy pillanatra összevetjük a kádári állam által propagált rendszerhű humán értelmiségek gondolkodásmódját a kormányhű konzervatívok intellektuális attitűdjével. A második világháború utáni Nyugaton a marxizmus abszolút virágkorát élte, Raymond Aront idézve az értelmiség szellemi ópiumává vált. Azonban a nyugati marxizmus intellektuális izgalmaival szemben a keleti blokk államilag támogatott filozófiája egy szellemileg ellaposított propagandává züllesztette, kritikai attitűdöt nélkülöző elméletté.

A marxista alapokon álló, a társadalmi valóság megértésére törekvő gondolkodásmódot is igyekeztek száműzni az akadémiai szférából (bár szemben például a konzervatív teóriákkal a politikai vezetés rosszallásával és időnkénti retorziókkal együtt marxista alapállásból mégis csak lehetett szuverén társadalomelméleti és filozófiai elemzéseket publikálni).

Ahogy például Szelényi Iván (a Konrád Györggyel közösen írt) az értelmiség szerepét vizsgáló marxista terminológiájú művének külföldi megjelenése után az országot is kénytelen volt elhagyni, vagy említhetnénk a marxizmust filozófiaként művelő Lukács-tanítványok ellen szervezett 1973-as pert is. Ahogy a szociális egyenlőségét zászlajára tűző rezsimben nem lehetett szegénységkutatást végezni (nehogy a végén megdőljön a rendszerigazoló ideológia), ugyanúgy a kormányközeli szellemelitnek is érzékeny pontja a polgári jobboldalról érkező kritika. A kormány és holdudvara a konzervatív alapállásból megszólaló kritikusait liberális elhajlóként megbélyegzi, illetve, mint az utóbbi években láthattuk, többnyire megpróbálják ellehetetleníteni az ezen írásoknak teret adó szellemi műhelyeket.

Amikor a kormány konzervatív bírálói felvetik, hogy azt a heterogén, sok tekintetben baloldali, elitellenes és forradalmi jegyeket mutató kormányzati irányvonalat, ami 2010 óta jellemzi az Orbán-kormányok politikáját, abszurd konzervatívnak nevezni, akkor valójában nem az a vita tétje, hogy az ortodox, igazi „konzervek” intranzigens, fellebbezhetetlen módon identifikálják a gondolati alapvetésüket a kormány apologétájaként fellépő, magukat egyszerre konzervatívnak és újjobboldalinak nevező teoretikussal szemben.

A diskurzus valódi tétje (mint erre Körösényi is utalt), hogy

a konzervatív jelző többet jelenthet-e az Orbán-kormányok tetteit igazoló ideológiai maszlagnál,

vagyis a kritikusok célja, hogy a konzervatív beállítódást továbbra is a valóság normatív leírására törekvő és a helyes élet és politikai berendezkedés mibenlétéről szabadon gondolkodó filozófiai irányzatot jelentsen. Másképp fogalmazva, hogy a magyar közbeszédben megmaradjon a konzervatív jelző méltósága.

Azonban a kormányholdudvar teoretikusainak az írásait figyelembe véve világos, hogy

itt nem egy teljesen zárkózott, propagandisztikus szellemi elittel állunk szemben

és épp ezért sántít a kormányhű konzervatívok és a kádári állam által propagált dogmatikus marxista-leninista irányvonal között megvont analógia. Míg ez utóbbi irányzat kifejezetten idegenkedett a kortárs (azonos ideológiai elvekre támaszkodó) nyugati teoretikusoktól, addig az MCC-ben és egyéb, a NER-elit támogatását élvező szellemi műhelyekben gyakori vendégeknek számítanak a nyugaton a liberalizmussal kritikus honpolgárok körében nagy népszerűségnek örvendő új jobboldali és konzervatív ikonok.

A dekadens Nyugat kritikusai

A kormánypárti konzervatívok narratívája szerint Közép-Európa, azon belül különösen Magyarország a szabadság egyik utolsó szigete maradt a szellemi gyökereitől eltávolodó napnyugati kultúra számára. A latin keresztény civilizáció és így a nyugati gondolkodás utolsó védőbástyájaként küzdő állam teoretikusaként ők maguk különlegesebb, sok tekintetben jobb helyzetben vannak, mint a nyugati kollégáik.

A honi viszonyokról értekezve véletlenül se a posztszocialista országok kihívásairól vagy az Ady által megénekelt kompországi helyzet nehézségeiről beszélnek.

A kormányhű gondolkodók azt állítják, hogy a gyökereit vesztő nyugatiakkal szemben nekik még élőbb kapcsolatuk van a nagy hagyományt őrző világgal, másrészt itt nem is kell (annyira) tartani az ezt eltörölni szándékozó és a szólásszabadságot korlátozó liberális véleménydiktatúrától. Ugyanakkor a magyar kormánnyal kritikus – adott esetben szintén konzervatív elveket valló – szerkesztőségek leváltásáról és lapok megszüntetéséről diszkréten hallgatnak.

Ahhoz hasonlóan, ahogy

a magyar miniszterelnök az itthon gyakorlatilag nem létező progresszív liberális praxis ellen veszi fel a küzdelmet,

melynek képviselői transz- és homofóbnak bélyegezve támadják és bojkottálják a woke liberalizmus állításait megkérdőjelező művészeket, közéleti szereplőket és társadalmi csoportokat, a Fidesz-holdudvar figyelme is a dekadens Nyugatra irányul. A magyar kormányhoz hű konzervatívok az USA neokonzervatív és újjobboldali teoretikusai által teremtett mintákra apellálva, természetjogi érvelésre támaszkodva kritizálják a többféle, az individuum által szabadon választható társadalmi nemek koncepcióját. Ezzel szemben a természetes rend és a megszakított nyugati civilizációs hagyomány helyreállításáért küzdenek a nemi és családi szerepek, a nevelés és az alapvető kulturális értékek tekintetében. A kormányhű írástudók megalapozottan tekintik problematikusnak a Black Lives Matter mozgalmat és a posztkolonialista diskurzus nyomán jelentkező cancel culture-t, ami

az antik és keresztény, valamint felvilágosodáskorabeli hagyományra épülő nyugati tradíciótól való teljes elszakadással fenyegeti az európai és észak-amerikai civilizációt.

Konklúzió

Borbás Barna találóan jegyzi meg, hogy a kormányhű konzervatívok legnagyobb presztízsű idei eseményének, a Conservative Political Action Conference-nek az „eszmei vezérfonala a (szólás)szabadság, csak éppen a saját eliten és médián kívül másnak nem volt szabad bemenni.” Ez az ellentmondás tökéletesen rámutat a kormányközeli konzervativizmus paradox jellegére, nevezetesen arra a törekvésre, hogy a kormánypropagandát szajkózó és azt intellektuálisan alátámasztani szándékozó Fidesz-holdudvar gondolkodói a saját eszmerendszerükbe akarják integrálni a nyugati progresszív liberalizmus ideologikus megnyilatkozásaival szemben a szabad véleménynyilvánításért küzdő új jobboldali teoretikusokat.

Ám a szabadság-eszmének, illetve az elhallgatásnak és konformizmusnak a szintézise szükségképp abszurdba fullad.

Ez a szellemi attitűd a hagyományos konzervatív politika számára kiemelt jelentőségű nemzeti, lokális problémák háttérbeszorulásához, illetve az ezekről való dialógus egydimenzióssá válásához vezet. A nyugati civilizáció valóban rémisztő válságjeleket mutat, az ezekről való színvonalas hazai diskurzushoz kétségkívül hozzájárulnak a Dessefy kormányhű elvét valló jobboldali magyar írástudók. Azonban ha az autochton társadalmi struktúrák megértése helyett a szellemi elit az aktuális hatalom lépéseinek a helyességét próbálja igazolni, azzal az ítélőképességünket elhomályosítva és a közéletről szóló diskurzust kiüresítve lehetetlenné teszik, hogy a történelmi átalakulások sodrásában reálisan felmérjük az előttünk álló lehetőségeket, melyeket Bibó szavaival élve „lehet elpuskázni és lehet szerencsés vágányokra irányítani.”

Gulyás Ábel
Gulyás Ábel vendégszerző

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek