Utazás a koponyánk körül, avagy egy lengyel újságíró Kárpát-medencei kalandozásai

Szerző: Járvás Péter
2022.07.31. 16:46

A szöveg igazi ízeit az útinapló-jelleg adja: ahogy ez az enyhén gonzó-beütéssel megáldott lengyel csávó elmegy ide-oda Magyarországon, közben pedig lát és feldolgoz.

Utazás a koponyánk körül, avagy egy lengyel újságíró Kárpát-medencei kalandozásai

„Bármerre is forduljon az ember, a periféria mindig éppen a háta mögött lesz.”

Ziemowit Szczerek lengyel. Ebben a minőségében külföldi, ő a messziről jött ember, aki egy hátizsákkal beutazza a Kárpát-medencét, és közben különös (hogy azt ne mondjam, perverz) hobbinak hódol: minket tanulmányoz.

Ha egy norvég vagy egy kaliforniai tenné ugyanezt, talán a civilizált Nyugat vállveregető stílusa határozná meg a szöveget, valami jóindulatú csodálkozás, hogy mégis mi a toszomért nem tudunk mi egy normális országot kibrusztolni magunknak.

Ez a fiktív norvég vagy kaliforniai talán élvezné a mezővárosi disznótorok egzotikumát, jókat pálinkázna a nagybajuszú vajdával Nógrádban, de alapvetően úgy nézne minket, ahogy zöldfülű antropológus a busman vadászokat: „Oh, milyen izgalmas szokások! Mily lenyűgöző tradíciók! De azért hiányzik a memóriahabos matracom, meg hogy tudjam, mit is tesznek épp a tányéromra.”

Jó, hát ezzel most nyilván én is sztereotipizáltam szegény norvégokat meg kaliforniaiakat, elnézést érte. Zárójelbe is tenném az egész fejtegetést, de tudom, a szerkesztőm nem szereti a zárójeleket. Mindenesetre képzeljük oda.

Csak félig idegen

Lényeg, ami a lényeg: Szczerek – akivel márciusban egy interjú is megjelent itt az Azonnalin – maga is közép-európai. Szóval csak félig idegen. Amikor minket tanulmányoz, kicsit magát is tanulmányozza. Ő is a periféria gyermeke, az európai végeké, pontosan érti tehát, hogyan is mennek a dolgok errefelé. Hogy itt tulajdonképpen két masszív vágy uralkodik, mindkettő csak arra vár, hogy valami politikus becsatornázza magának. Az egyik az, hogy végre a Nyugathoz tartozzunk. A másik meg a frusztráció amiatt, hogy nem, nem tartozunk oda.

Emiatt van az, hogy ugyanaz a miniszterelnök az egyik szájával azt mondja Brüsszelben, hogy mi vagyunk az igazi európai értékek letéteményesei, a másik szájával meg Kazasztánban azt, hogy virtigli ázsiaiak vagyunk. És a nép mindkettőnek egyformán örül. Mert nincs itt semmiféle ellentmondás: egyszerűen arról van szó, hogy iszonyatosan akarunk szeretve lenni, akarjuk, hogy ismerjenek el minket azonnal, bármiért, bárkik. Ha nincs miért, annál inkább.

Szczereknek amúgy van egy szuperképessége: az empátia a nemzeti gondolkodás irányában.

Ahogy ő mondja:

„Általánosságban véve teljes mértékben megértem a nacionalistákat, bírom a nacionalista dalokat, a szívem mélyéig megindítanak, csak éppen nem értek velük egyet. Olyan vagyok, mint egy vámpír, aki felfogta, hogy mégsem kéne mások vérét innia, úgyhogy inkább a többi vámpír ellen harcol. Mint Penge. Vagy Sapkowski Regise.”

A szerző még arra is képes, hogy Kárpátia-számokat hallgasson, sőt: élvezze azokat. Ez például az a szint, ahová én képtelen lennék eljutni. Képes bólogatva végighallgatni magyar, horvát vagy ukrán nacionalistákat, megérteni az őket marcangoló vágyakat. Neki is fáj Trianon – ha akarja. De miután kifájdogálta magát, logikusan és összeszedetten megmagyarázza, hogy mégis el kéne ereszteni ezt az egészet, mert ha jobban meggondoljuk: hülyeség. Mint érzés, persze legitim, miért is ne – de mint cselekvési terv, hülyeség.

Ziemowit Szczerek: Via ​Carpatia. &, 2022.

Ziemowit Szczerek: Via ​Carpatia. &, 2022.

Fotó: Azonnali-montázs

Világosan átlátja a nacionalista gondolkodás alapvető ellentmondásait – ebből fakadnak a kötet talán legsziporkázóbb passzusai:

„Egyszer csak [Muhi mellett] az aszfaltsimaságú pusztából kiemelkedett egy földhalom, amely annyira drámai módon volt teletűzdelve keresztekkel, hogy abba teljesen beleborsódzott a hátam. Ez a halom annak a mészárlásnak az emlékműve, amelyet a mongolok rendeztek Árpád ivadékai, a már letelepedett magyarok között. Ez a mészárlás pont itt történt, szóval bármi, ami itt nő, az a lekaszabolt magyarok hulláin, vérén, belén, kiloccsantott agyvelején burjánzik. És itt, ezen a keresztekkel teli dombon, a »régi, európai« magyarság egyik nagy tragédiájára emlékező helyen nemzeti érzelmű magyarok matricákat ragasztottak a mongolok által felkoncolt ősök tiszteletére. Ezen a matricán pedig egy mongolnak kinéző magyar vitéz látható, tatár prémsapkában. Alatta felirat: Nomád harcosok, Tiszavasvári. On tour. Nomád harcosok, Tiszavasvári. On – még szép – tour.”

Ugyanakkor azt is pontosan látja, hogy a logikai inkonzisztencia talán távol tartja az elemző hajlamúakat, meg a kritikus értelmiséget, de ez nem sokat számít, ha egyszer érzelmi kielégülést okoz. Még akár az elemző hajlamúaknak meg a kritikus értelmiségnek is, ha mondjuk ittak négy unikumot meg három sört, és a zenegépből felharsan az „István, a király”. Szczerek ezt mélyen átérzi, előtte is ugyanaz a mozi pereg le a „Haza” meg a „Nemzet” kulcsszavak hallatán, őbenne is kinyitja szárnyát egy piciny turulfiók – csak éppen képes tudatosítani magában ennek az egésznek a primer mechanizmusát.

Ez a kötet egyszerre útirajz és politikai elemzés

– szerencsére inkább előbbi, mint utóbbi. Mert ami a politikai elemzés részét illeti, nos, azzal akadtak fenntartásaim. Elsősorban az, hogy amikor egy külhoni – még ha ezerszer közép-európai is – megkísérli átabotában összefoglalni az Orbán-rezsim sajátosságait, akkor az szükségszerűen olyan fejtegetésekbe fog torkollni, amelyek számunkra már ismerősek, talán unalmasak is. Bár Szczerek van annyira jó tollú író, hogy ezeket is élvezetesen tegye elénk, de azért bizonyos szakaszokat a „ja, ja, tudom” érzésével olvasunk.

Másfelől ugye az is van, hogy ez a könyv 2019-es, és hát három év alatt a politikai fejtegetések rosszul elöregedhetnek.

Akkoriban még a lengyel és a magyar politikai elit szoros szerelmi ölelésben fonódott össze, és ez lehetővé tette, hogy Orbán az ország valós súlyához képest sokkal jelentősebbnek mutathassa magát. Ő volt a szélsőjobb erős embere, ő fújta az illiberalizmus passzátszelét, mindezt pedig a Néppárt védőernyője alatt tudta abszolválni.

Ami láthatóan Szczereket is lenyűgözi, aki – úgy érzem – hajlamos nagyobb mágusnak tekinteni Orbánt, mint amilyen az valójában. Mára viszont Magyarország izolálta magát, a Néppárt megszabadult tőle, lengyel barátai hűtelenek lettek, az EU pedig nagy sokára meglépte azt, amit Szczerek akkor talán elképzelhetetlennek tartott: beizzította az amúgy csigalassú jogállamisági eljárást. Meglehet, hogy Orbán a magyar bajnokságban röhögve focizott le mindenkit, de a Bajnokok Ligájához – úgy fest - kevés a kraft.

Sietek hozzátenni, ezek csak apró szeplők a szöveg zsenge testén, mert különben Szczerek a legjobb publicistahagyományt követve vezet minket végig Vereckétől Bécsig a maga érzelmes utazásán.

A szöveg igazi ízeit ugyanis sokkal inkább az útinapló-jelleg adja: ahogy ez az enyhén gonzó-beütéssel megáldott csávó elmegy ide-oda, közben pedig lát és feldolgoz. Mondanom sem kell: intuitíve. Mert elemző hajlam ide vagy oda, ez a kötet inkább az érzésekről szól. Hogy milyen elrévedni valami világvégi kiskocsmában a Nagymagyarország-térkép alatt.

És ami a legfontosabb: Szczerek beszélget. Nem csak arról van szó, hogy megkeres mindenféle ellenzéki agytrösztöket, vagy épp végighallgatja a fidesz propagandahéroszainak álmosító paneljeit. Ez, mondhatni, kutya kötelessége. Ezért fizetik. Ám ettől még ez a könyv még nem működne. Oké, Magyar Bálint elmondja ismert téziseit a maffiaállamról, Németh Zsolt meg a szokásos konzervdumát arról, hogy minden a lehető legjobb, és aki szerint nem, annak akadjon torkán a csörögefánk.

Gyöngyösi Márton pedig disztingváltan kifejti, hogy a Jobbik legkevésbé sem náci – amire így három év távlatából hatványozott érdektelenséggel néz vissza az ember.

Hisz kit érdekel, hogy egy periférikus, súlytalanná vált párt náci volt-e, ha egyszer lehet azon is elmélkedni, hogy a kormány átszakította-e az a képzeletbeli szalagkorlátot, amin túl a szélsőjobboldali idiotizmus szakadéka ásít.

Ami fontos, hogy Szczerek velünk beszélget. Azzal a különös entitással, amit jobb híján „népnek” nevezünk. Szóba elegyedik az autószerelővel, a kocsmárossal, a panziótulajdonossal, Lembergben, Oroszlányban, Újvidéken – ahol épp összeakad vele. Gyakran csak kézzel-lábbal, valami német-szláv-magyar keveréknyelven, de azért megértik egymást. Hisz végtére is mindannyian a periféria gyermekei. Közösek a tapasztalataik, az élményeik, még az érzéseik is, szegről-végről. Amiből akár ki is lehet indulni. Legalább egy beszélgetés erejéig.

Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!

Járvás Péter
Járvás Péter Vendégszerző

Többnyire épp olvasok valamit. Sorvezetőm az élethez: ha valamit bóknak lehet venni, akkor azt bóknak kell venni.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek