Mi hiányzik a divatból? Három nő már megtalálta a választ

Tudomány-művészet 3D nyomtatással, érzékelőkkel, intelligens anyagokkal, agy-számítógép interfészekkel kivitelezve. Három nő, három tipikusan 21. századi alkotó a digitális Parnasszus csúcsán.

Mesterséges intelligencia, robotika, kvantum-számítástechnika, kiterjesztett és virtuális valóság (AR, VR), dolgok internete (IoT) és a háromdimenziós nyomtatás a közeljövő arculatát leginkább formáló és leginnovatívabb infokom technológiák. Együtt – és kisebb-nagyobb mértékben másokkal kiegészülve – hozták el a negyedik ipari forradalmat, az ipar 4.0-t, aminek nagyon az elején, nulladik órájában járunk még.

Az 1700-as évek végén kezdődött elsőt, a mechanizációt a gőzgép, a 20. század eleji másodikat, a tömegtermelést és elektromosságot Henry Ford futószalagja, a korai 1970-es években indult harmadikat, az elektronikát és az automatizációt a személyi számítógép jelképezte. Az ipar 4.0 cyber-fizikális rendszerek, az ember nélküli internet, azaz az IoT és a teljesen automatizált gyártás összessége.

Az automatizált gyártásban kulcsszerep jut a minden más gyártótechnológiánál környezetbarátabb, tehát a fenntartható fejlődést szolgáló 3D nyomtatás (3DP). A 3DP rég több divatnál, trendi hi tech megoldásnál, jellemző módon napjainkban nem is a fogyasztói, hanem az ipari szektor generálja a szakterület bevételeinek zömét. A légjármű-ipartól az egészségügyig, az autógyártástól az elektronikáig, szinte minden szektorban jelen van.

Egyik legkreatívabb alkalmazási területe – elsőre talán meglepő módon – a divatipar, a kifutók világa. Ez elsősorban három úttörő alkotónak, Iris van Herpen holland divattervezőnek, az MIT (Massachusetts Institute of Technology) Médialaboratóriumában is megforduló izraeli-amerikai építész, több más terület mellett időnként ruhatervezéssel is foglalkozó Neri Oxman-nek és a szintén holland és szintén – talán? – divattervezőként definiálható Anouk Wipprechtnek köszönhető.

A kifutók világától ritkán jut eszünkbe a 3D nyomtatás, pedig a technológia jelenléte egyre markánsabb, az új digitális varrás-, szövés- és kötéstechnikákkal, szenzorokkal, anyagokkal még meghatározóbb lesz, más kérdés, hogy az additív módszerekkel készülő ruhadarabok egyelőre inkább csak kuriózumok, koncept-munkák.

De nem is ez a lényeg, mert előbb-utóbb „leszivárognak” a hétköznapokba, például „buta” és „okos” lábbelik, sportcipők (Adidas, Lenovo, Nike stb.) már jelen vannak, vásárolhatók, megrendelhetők. A három alkotó közül lényegében csak Iris van Herpen tervez divatbemutatókra, a másik kettő művész munkái még experimentálisabbak és konceptuálisabbak.

Mindhárman környezettudatosak, a fenntarthatóság, az anyag újfajta használata, technológia és ember viszonya kitüntetett szerepet játszik náluk.

Digitális természet

A tizenöt éve, 2007-ben debütált Van Herpen munkái túlmutatnak a divat világán, bár például a 2015-16-os atlantai High Museum of Artsban rendezett kiállításának a kurátorok az Iris van Herpen: a divat átalakítása címet adták – valószínűleg azért, mert szakmájában senki sem használja olyan intenzitással és kreativitással a csúcstechnológiákat, különösen a 3D nyomtatást, de akár a lézervágást és a CNC-marást is, mint ő.

Alkalmazásuk nem öncélú, legtöbb ötletét másként nem tudná megvalósítani, de közben a klasszikus varrásról sem feledkezett meg. Kreációiban már a kezdetektől jövő és hagyomány találkozik. 2009-ben Lady Gagával dolgozott együtt, építészeti kiállításra készített vízi ruhát, a 2010-es Amszterdami Divathéten jelentkezett első alkalommal 3D nyomtatott darabbal, a poliamidból készült, kagylóhéj-forma Kristályosodás felsővel, el is nyert rögtön három holland díjat,2011-ben pedig a Time Magazin az év 50 legjobb találmányába választotta az egyik munkáját.

2011-ben Björknek tervezett ruhákat, 2012-ben, Groningenben rendezték első önálló kiállítását, és megjelent róla az első könyv.

2013-ban a különös vancouveri zenész-énekesnő, Grimes – Elon Musk ex-kedvese és két gyermeke anyja – szerepelt a párizsi Dombornyomott hangok bemutatón. A Párizsi Divathéten modelljeinek nemcsak a ruháit, hanem a cipőit is printelték (alkotójuk a szintén holland építész és cipész, Rem D. Koolhaas). Egy 2014-es vákuuminstallációra „biokalóz” dresszeket alkotott, aztán Beyoncé és Scarlett Johansson következett, majd inspirációért többször ellátogatott a genfi CERN-be, a világ legnagyobb részecskefizikai laborjába, és a vizitek hatására, a mágnesek is művészi eszköztára részei.

A 2015-ös Párizsi Divathéten, bemutató közben három nyomtatórobot – mozgószobor – varrt a Trónok harca-színész Gwendoline Christie-re különleges ruhát. Megjelent róla a második könyv, 2016-ban a New Yorki Metropolitan Múzeumban állított ki, többek között madár-, csontváz- és holdruhát. Balettek, kitüntetések, tízéves évforduló Párizsban, ahol az Iris által tervezett dresszet Björk viselte, és DJ-zett is egyben. Kísérleti opera, Cate Blanchett, Cannes-i Filmfesztivál, Hollywood, „természetes biosokszínűség”, Golden Globe, a mostanában reggaetonban utazó katalán énekesnő, Rosalia, MET Gála – elképesztő lista, döbbenetes pályafutás, már-már mainstream.

„Van Herpen munkái feltárják létezésünk titkos struktúráit, többdimenziós élményt adnak arról, hogy milyen élőnek lenni. A múltban, jelenben, jövőben, az összes ősi és mitikus formáikban való nyomozásra hívnak” – nyilatkozta róla a Gwendoline Christie-t felöltöztető robotok tervezője, Jolan van der Wiel.

Legutoljára, pár hete, a Párizsi Divathétre a kakaóbab héjhulladékán alapuló vegán anyagból nyomtatott fagyökerekre emlékeztető Magnum Vegan Dresst, természetesen a belga jégkrémgyártó volt a partner. Van Herpen idealizált divatvilágot tár elénk – ruhái úgy nőnek az emberi test köré, mint borostyán a rácsra. Egyszerre organikusak és futurisztikusak, időnként meghazudtolják a gravitáció törvényeit, Metaverzum-kompatibilisek.

A mostanában a Meta-, leánykori nevén Facebook-vezér Zuckerbergtől gyakran hallható Metaverzum a kiterjesztett és virtuális valósággal „feljavított” fizikai valóság és a fizikailag állandó virtuális terek konvergenciája. Nem egyetlen világ, hanem egymást kölcsönösen támogató módszerek, utak, amelyekkel és amelyeken keresztül a virtualizáció és a 3D-s web életünk és környezetünk egészére kihat, állandó részévé válik. Az örökös határsértő, a technológiai lehetőségeken túli opciókat kereső Van Herpen ruháit könnyen elképzeljük az ezeket a tereket benépesítő avatárokon.

Virágok és merevített, redős tüllök, biodíszletek és biológiailag lebomló banánlevelek, Daphné és az avatárok, Apolló és Narcisszusz, mind fontos eleme a divattervező eklektikus világának.

„A természet a szépség végtelen áramlása, szeretem elkészíteni róla a saját változataimat” – magyarázza.

Ezerarcú anyag

Iris van Herpen ruhákat, Neri Oxman maszkot nyomtatott Björknek. Az énekesnő 2016. júliusi virtuálisvalóság-performance-on viselte először, és ekkor fordult elő első alkalommal az is, hogy egy live eseményt 360 fokos VR streaminggel juttattak el a közönséghez. Szintén 2016-os, Vecsernye című halotti maszkjai adatvezérelt folyamatokon alapulnak, speciális szoftverrel generáltak belőlük 3D-s maszkmodelleket, amelyeket bioaktív anyagokból kinyomtattak. A három sorozat (Múlt, Jelen, Jövő) reflexió a halotti álarcok mélyebb jelentéséről, használatukról, a hagyomány felélesztéséről.

A művészetet, építészetet designnal, biológiával, számítástudománnyal, anyagtervezéssel és additív gyártással összekombináló Oxman a digitális design- és gyártástechnológiákat anyag és környezet közti közvetítőkként fogja fel. Eleinte betonban és polimerben gondolkozott, a beton porózusságát, a polimer rugalmasságát próbálta a jelenlegi gépeknél gyorsabb, intelligensebb, nagyobb mozgási szabadsággal rendelkező, robotkarokra szerelt nyomtatófejekkel megváltoztatni. Munkáit „anyagökológiaként” definiálja, az anyagok kontextusba helyezését, multifunkcionális és holisztikus tárgyak készítését érti rajta.

A tárgyak növekednek, összeszerelés nélkül állnak egybe – a Homo sapiens is így létesít harmonikus kapcsolatot a részekből készített világokkal és a futószalaggal szembeállított természettel. A természetet nem fogyasztjuk, hanem szerkesztjük. A 2013-ban printelt Selyempavilont a selyemhernyók begubózása ihlette. A selyemszálakból készített 26 poligonpanelből álló elsődleges szerkezetet CNC szerszámgéppel állították fel. A pavilon geometriájának kidolgozásához a gubózáshoz hasonlóan működő algoritmust használtak. A hernyókat dolguk végeztével eltávolították, a pillék további 250 pavilon felépítésére elegendő, mintegy másfél millió tojást termeltek.

A végső változatot 2020-ban, Páduában feloldódó hiperbolaformán készítette el. Az MIT Médialaborban fák, rovarpáncélok, almák és csontok molekuláris összetevőiből digitális tervezéssel és robotizált gyártással készítette el az Aguahoja természetes műtárgy-gyűjteményt. A mintát az élővilág hulladékgenerálás nélküli gyártófolyamataiból leste el, és a bőrszerű szerkezetek értelemszerűen nem igényeltek összeszerelő munkát.

Az elsővel azonos 2020-as harmadik változatot klímaszabályozott galériában tárolják, hogy hosszútávon kontrollálhassák, összehasonlíthassák az eredetivel, és tanulmányozzák egyes anyagok lebomlásának vagy a környezet változásának a hatását.

Oxman előszeretettel nyúl élénk színű, az anyag térbeli elrendezését hangsúlyozó szerkezetekhez, kemény és színes, tárgyakkal való interakciójuk függvényében alakot váltó kompozitokhoz. Van Herpenhez hasonlóan őt is a sajátosan – még absztraktabban – értelmezett természet inspirálja, ami akár világűrbeli környezet is lehet. A Vándorlók: asztrobiológiai felfedezés projekthez a naprendszer lakhatatlan tájait kutató missziókhoz ajánlott kvázi ruhákat, a földönkívüli körülményekhez alkalmazkodó, az emberi test „kiterjesztéseként” működő, nyomtatott második bőrt.

A viselhető technológiába ágyazott organikus anyag létfenntartó elemeket tartalmazott, az oxigént levegővétellé, a fotonokat látássá, a biomasszát táplálékká, a bioüzemanyagokat helyváltoztatássá alakította, máskülönben az űrutazó nem létesíthetne interakciókat halálos környezetekkel. A 2018-as Totemek különféle fajokból kinyert és nyomtatott szerkezetekbe ágyazott melaninon alapult. Napfényre reagáló homlokzatterveket dolgozott ki belőlük. A 2021-es Szintetikus méhészet projektben – az egyik mesterségesintelligencia-megoldáshoz, az ágenstechnológiához hasonlóan – az anyagba ágyazott feromonokkal épített új környezetet méheknek.

Az így létrehozott kaptárszerkezeteket CT-szkenekkel elemezték, hogy digitálisan rekonstruálják az állatkolóniák építkezését.

„3D nyomtatással az anyagot úgy kontrollálhatjuk, mint eddig soha” – állítja Oxman, és alighanem ez az ars poeticája is.

Pókasszony álmai

Mi hiányzik a divatból? Mikrokontrollerek – összegezhetnénk lakonikusan a születőben lévő „fashion tech” irányzat egyik kulcsalakja, a Miamiban élő Anouk Wipprecht filozófiáját. A kérdést egyébként ő tette fel sajátmagának, és meg is válaszolta egyben.

A tervező folyamatosan kísérletezik a magunkon viselhető, ruhába ágyazható technológiákkal, divat és infokom fúziójával, a kettő optimális kombinációjával, és egyben kifigurázza az állandó optimalizálásban, teljesítménynövelésben, hatékonyságban gondolkozó fogyasztói társadalmat. Mert ezek a társadalmak nem az egyén boldogságát, hanem vállalatok, szervezetek és államok maximális profitszerző – és embertelen – céljait szolgálják.

Ezekre a munkákra valóban alkalmasabbak a gépek, már ameddig nem lesznek érző lelkek.

Az állandóan új ember-környezet interfészeket kereső Wipprecht első ismert munkái a 2010-es évek első felében készült két Pókruha volt – az 1.0 fekete, a 2.0 fehér. Mozgás- és légzésérzékelőkkel felszerelt darabok, a rendszer agya a szenzortokkal gyűjtött adatoktól függően a humán karok feletti, vállból „kinövő” robotkarokat működtető, de az infókon keresztül a „felhasználó” aktuális lelkiállapotára is következtető chip. A Pókruhák rendeltetése, hogy megvédje viselője – aki történetesen egy hölgy – magánszféráját (privacy).

Ha valaki túl közel kerül hozzá, a karok felemelkednek, támadó pózba vágják magukat, de a ruha színe is reagál a betolakodó idegenre: a fehér és a fekete is hidegebb tónusba kapcsol. A félelem elmúltával, a karok visszamozdulnak eredeti pozíciójukba, a színek melegebbek, a ruha kényelmesebb lesz. Wipprecht a test körüli tér témáját dolgozta tovább a koronavírus pandémiára is reagáló – ha valaki túlzottan a közelünkbe kerül, öltözékünk akadályokat hoz létre – Közelség Ruhával. A bonyolult rendszer betartatja a társadalmi távolságot, többek között valósidejű háttér-kalibrációval, hullámmozgásokkal, zajmérő algoritmusokkal, robotikus csípőmechanizmusokkal dolgozik, és még zajos környezetben is működik.

Egy 2020-at projektben a járvánnyal világhírűvé vált ritka emlősállatra, a ragadozók távoli rokonára, a tobzoskára, veszélyeztetettségre (és covidra) reflektált. A Tobzoska Mérleg 64 áramkörön eloszló, 1024 csatornából, elektródahálózatból (LED-ekből, szervomotorokból) álló agy-számítógép interfészből és a 18. századi automatákhoz hasonlóan működő, az állat fenyőtoboz-elrendezésű pikkelyeire emlékeztető elemekből kialakított, hálózatszerű ruhából tevődik össze.

Leegyszerűsítve: viselője agyhullámai működtetik, hozzák mozgásba, világítják ki, sötétítik el.

Olyan, mint egy exoskeleton vagy egy kibernetikus organizmus, cyborg, de ez is volt a cél. Állítólag nem nehéz, és hordani is könnyű, és persze megvéd a külső behatolóktól, a privacy megsértőitől. Az emberi test a hoszt, a ruha reagál a szenzorai által mért környezetre és viselője stressz-szintjére. A 2021-es Meteorruha az éjszakai égboltot figyeli, meteorhullásra fényekkel reagál.

Újabb ember-gép szimbiózis, még egy konceptdarab, kérdés, mikor jön el, eljön-e az a kor, amikor ruháit viselni is fogják. Mindenesetre tökéletes képet adnak a 21. századi ember hétköznapi problémáiról, és a transzhumanizmus nagy narratívájáról, az ember által saját kezébe vett evolúcióról, az evolúció esetleges újabb állomásairól. Wipprechtnek olyan cégek a partnerei, mint az Intel, az Autodesk, a Google, az Arduino, a Microsoft, a Samsung, az Adobe, az Adidas, az Audi, a Cirque du Soleil, a Disney, a Swarowski és a holland eredetű New Yorki 3DP-szolgáltató Shapeways.

NYITÓKÉP: Wikimedia Commons/CHRISTOPHER MACSURAK