Pólusok és értelmezések 2. – Avagy, ami összeköt, a színfalak mögött

Ma már ott tartunk, hogy nemcsak a tudományos életből és a médiából száműzik nyugaton azt, aki kételyeket fogalmaz meg a hivatalos klíma-narratívával kapcsolatban, hanem politikai-közéleti karrierjét is ellehetetlenítik. Ám ahogy a Nyugat átvette a keleti (kínai) járványkezelést, úgy vette át a Kelet a klímaváltozás nyugati narratíváját – Kína csont nélkül, Oroszország némi szkepticizmus után. Persze ők nem azért, hogy elkerüljék a pária-státuszt. A kulcs: a mindannyiukat fenyegető gazdasági recesszió. A klímaváltozás elleni küzdelem ugyanis valóságos gazdasági csodafegyvernek bizonyult.

A többpólusú világ, mint idea elviekben azt is jelentheti, hogy – legyen szó problémák nevesítéséről vagy az azokra adott válaszokról – a hétköznapi emberek számára legalább globális szinten létezik lehetőség a választásra. Elég visszagondolni a szovjet/keleti blokk felbomlása előtti helyzetre, amikor eszmények, prioritások versenyeztek egymással – és nem csak a hadiiparban. Nem véletlen, hogy vannak, akik a szovjet blokk felbomlásához kötik a nyugati jóléti rendszer leépülését.

Azt is érdemes lenne azonban megvizsgálni, azóta mi történik a szabadságjogokkal.

Beszélhetünk-e a választás valódi lehetőségéről, ha – bár különböző formában -–, uralkodvá vált a kapitalista berendezkedés, s a különböző pólusokat „irányító” nagyhatalmak vezetői, miközben eltérő ideológiai mázzal leöntött kocsikban foglalnak helyet, valójában ugyanarra a vonatra szálltak fel, amely ugyanazt az utat járja be, s ugyanoda tart? Ha már a problémák nevesítésében sincs vita a nagyhatalmak között, ahogy az azokra adott megoldásokban sem?

Két probléma felvetésének és kezelésének történetével szeretném illusztrálni, mennyire kétséges ez a remény.

A Covid-járvány kezelésére adott autoriter válaszok

immár nem csak blokkon kívül, hanem azon belül is sokak számára megkérdőjelezték a gyakran hivatkozott nyugati civilizációs eszmények valóságtartalmát. Úgy érezték, az evidenciának gondolt szólás- és mozgásszabadság, testi önrendelkezés korlátozásával fordulóponthoz érkeztünk. Kézenfekvő volt számukra a válasz arra a kérdésre, hogyan juthattunk el idáig.

Abból kiindulva, hogy a bevezetett korlátozások teljesen idegenek a nyugati mentalitástól, úgy vélték, a döntéshozók, merő ostobaságból, egyszerűen átvették a „kínai kommunista diktatúra” járványkezelési módszertanát. Csakhogy a helyzet ennél komplikáltabb volt. A hazájukban és/vagy külföldön

diktátornak minősített országvezetők adott esetben szabadelvűbbnek bizonyultak,

mint azok, akik őket lediktátorozták. Kína és Oroszország liberálisabbnak bizonyult a járványkezelésben, mint Kanada vagy számos amerikai demokrata állam illetve EU-tagország. Akárcsak itthon. Az úgynevezett demokratikus ellenzék – az összefogás pártjaitól a Kétfarkú Kutya Párton át az Iszommig –, nem győzték túllicitálni az autoriternek minősített kormányt, követelve a lezárások és/vagy a kötelező oltás kiterjesztését. Ám azok, akik a Covid-járvány kezelésében véltek felfedezni valamiféle fordulópontot, tévednek.

A szabadságjogok elleni támadás – a tudomány nevében – ugyanis jóval korábban elkezdődött,

ráadásul éppen Nyugaton. 2019-ben még szó sem eshetett a járvány miatti korlátozásokról. Ezzel szemben a sajtó és az ellenzéki diskurzus a nap 24 órájában a Klímaválságról szólt. 2019 októberében Karácsony Gergely főpolgármester kezdeményezésére Budapest Klímavészhelyzetet hirdetett, ellenzéki pártok és különböző globális NGO-k hazai képviselői ennek országos kiterjesztését követelték.

A globális szintű Klímavészhelyzet bevezetésére addigra már a Greenpeace indított petíciót. Ha más haszna nem is volt az elmúlt 2 évnek, annyi talán igen, hogy megtapasztalhattuk, hogyan is kell elképzelni a maga valóságában egy – bármilyen – vészhelyzetet. De ne siessünk ennyire előre.

Akik követték a járványkezelést övező polémiát, pontosan tudják, hogyan marginalizáltak, hallgattattak el, rúgtak ki kutatókat, orvosokat, csak mert más volt a véleményük a járvány kialakulásáról, a lezárásokról, maszkhasználatról, vagy épp a kötelező oltásról. Csakhogy ez a jelenség sem a Coviddal kezdődött. Valójában a kínai receptre bevezetett járványkezelés produkálta ugyanazt a mintát, amely a klímaváltozás ügyében már megfigyelhető volt az Egyesült Államoktól Európáig. Azaz:

a tudomány átpolitizáltságát, a média kritikátlan behódolását az uralkodó narratívának és a cenzúrát.

E jelenségek a legplasztikusabban Miskolczi Ferenc, a NASA egykori kutatójának történetében követhetők nyomon. A fizikus azért hagyta ott a szervezetet, mert az a szőnyeg alá akarta söpörni kutatásának eredményeit. 2012-ben az Átlátszó így írt:

„Miskolczi Ferenc légkörfizikus a NASA-nál folytatott kutatásai során, empirikus adatokra támaszkodva arra az eredményre jutott, hogy a tudományos konszenzus jelentősen felülbecsüli az üvegházhatású gázok szerepét a bolygó felmelegedésében. Miskolczi elméletéből az következne, hogy tévúton jár a fősodratú klímakutatás, amire a világon évente több milliárd dollárt költenek.”

Ugyanebben az évben jelent meg a Magyar Narancsban egy interjú Zágoni Miklós fizikussal, aki a következőt nyilatkozta Miskolczival kapcsolatban:

„Egészen nyilvánvaló: a most uralkodó tudományos elméletből előbb paradigma lett, majd amikor az IPCC (…) megkapta a Nobel-békedíjat, akkor ez a stempli a paradigmát dogmává szublimálta. Ha ezt valaki bírálni meri, megkapja az anatémát – Miskolczi Ferenc megkapta. (…) ha valaki felsérti a dogma szövetét, nagyon nehézzé válik az élete.”

Tíz évvel később már ott tartunk, hogy nemcsak a tudományos életből és a médiából száműzik nyugaton azt, aki kételyeket fogalmaz meg a hivatalos klíma-narratívával kapcsolatban, hanem politikai-közéleti karrierjét is ellehetetlenítik. Ám ahogy a Nyugat átvette a keleti (kínai) járványkezelést, úgy vette át a Kelet a klímaváltozás nyugati narratíváját – Kína csont nélkül, Oroszország némi szkepticizmus után. Persze ők nem azért, hogy elkerüljék a pária-státuszt.

A kulcs: a mindannyiukat fenyegető gazdasági recesszió.

A klímaváltozás elleni küzdelem ugyanis valóságos gazdasági csodafegyvernek bizonyult.

A témát politikusként először zászlajára tűző brit konzervatív Margaret Thatcher számára például azért jött kapóra a szén-dioxid okozta globális felmelegedés teóriája, mert már torkig volt a sztrájkoló szénbányászokkal. Az elmélet elegendő ideológiai alapot adott számára a nukleáris energiára történő átállásra.

A jól hangzó szlogenek (zöld, tiszta, fenntartható, megújuló) mögül azóta is rendre kibukik a klímavédelmi intézkedések fő mozgatórugója: az épp stagnáló fázisban lévő kapitalista rendszer felturbózása. Ezeket az érveket még csak nem is titkolják a klímaváltozás elleni küzdelem arcai. Az amerikai demokrata párti, a Kényelmetlen igazság c. dokumentumfilmjével 2006-ban előrukkoló Al Gore szerint például

„Bizonyos mértékű egyenlőtlenség szükséges ahhoz, hogy a piac működjön (…), de ha az egyenlőtlenség hiperegyenlőtlenséggé nő, az fenyegeti mind a demokráciát, mind a kapitalizmust.”

Idézhetjük Richard Kozul-Wright-ot, az ENSZ kereskedelmi szakemberét is, aki hasonlóképp érvelt a zöld átállás mellett egy 2019-es interjúban: a világgazdaság bajban van, a hagyományos eszközök nem működnek, ezért a világnak hatalmas beruházási ösztönzőre van szüksége. Pár éve még éppen abban látta a kínai gazdasági fejlődés gátját a nyugati neoliberális gazdasági elit, hogy az ország társadalma nem eléggé fogyasztás központú.

Ha azonban beleolvasunk „Az éghajlatváltozás kezelése – Kína irányelvei és intézkedései” című, 2021-ben megjelent, csaknem 40 oldalas állami kiadványba, akkor a fenti gondolatokból jócskán akadnak ismerős kifejezések. Tény, hogy egyetlen utalás sincs a kapitalizmusra, ám helyette szép számmal esik szó a fejlődésről, növekedésről, mi több, „Új fejlesztési filozófiáról”.

Fejlődés és növekedés nélkül, mint tudjuk, nincs kapitalizmus sem.

A fejlődés, növekedés feltétele viszont a fogyasztás. Ha annak mértéke nem az elvártak szerint alakul, akkor a fogyasztás iránti igényt stimulálni kell. Például azzal, hogy a „zöld átállás” jegyében, akár erőszakkal, lecseréltetnek minden tartós fogyasztási cikket – a gépjárművektől az energiát termelő rendszerekig. Politikai blokkok, pólusok ide vagy oda, a szálak mindenesetre szépen összeértek.

Az a Justin Trudeau, aki a Covid vészhelyzeti törvényre hivatkozva engedélyezte a kötelező oltás ellen tiltakozók bankszámlájának befagyasztását Kanadában, éppen azért dicsérte Kínát, mert annak „diktatórikus berendezkedése lehetővé teszi, hogy egy pillanat alatt átállítsa gazdaságát, és elkezdjen zöldíteni, napenergiába fektetni”. Elintézhetnénk Trudeau részéről a diktatúrázást az önreflexió teljes hiányával, csakhogy Kanada miniszterelnöke nem lóg ki a sorból.

Az ún. demokratikus berendezkedésű országokban egymás után tapasztalják meg, most éppen a holland gazdák, hogyan zajlik egy felülről irányított, társadalmi egyeztetés és vita nélkül levezényelt, a megélhetésükért küszködő embereket semmibe vevő „zöld” átállás – nyugati módra.

P.S. Készséggel elhiszem, hogy nem a piacgazdaság haszonélvezőinek zsebéről, hanem a bolygó és az emberiség megmentéséről szól a történet, ha a sajtó végre felteszi, az illetékesek pedig megválaszolják az alábbi három, nem túl bonyolult kérdést:

Beszélhetünk-e fenntarthatóságról, megújuló energiáról, ha a napelemek, szélerőművek, akkumulátorok előállításához szükséges nyersanyagok (kobalt, lítium, nikkel, homok stb.) véges számban állnak rendelkezésre, tehát, nem megújulók?

Beszélhetünk-e zöld átállásról, ha az átállás veszélyezteti ivóvízkészletünket, a hulladékkezelés szintjén is problémákat generál, miközben már az óceánok mélyét kell bányászni a fogyatkozó nyersanyagokért?

Beszélhetünk-e energia-függetlenségről, lokális energiáról, ha a zöldnek nevezett technológiák előállításához távoli országokban elérhető nyersanyagokra van szükség, amelyek jelenleg azért olcsók, mert többszörös kizsákmányoláson alapul a beszerzésük?