Régi holland mintát kínál Orbán Viktor Magyarországnak, csak nem beszél róla

Nem állítom, hogy a holland pillér-demokrácia a demokráciák legjobbika (már csak ezért sem, mert fénykora nagyon régen volt), azt azonban állítom, hogy a Fidesz politikájában érzékelek jeleket egyfajta pillér-demokrácia létrehozására. Az elmúlt 12 év voltaképp egy „pillér-ajánlat”, amely egy Magyarországon eddig ismeretlen társadalom-modell kipróbálásáról szól.

Aki végig élte az elmúlt 32 év magyarországi politikáját, az bizonyára fel tudná idézni, mennyiszer szakadt ki belőlünk: de jó lenne olyannak lenni, mint Ausztria! De jó lenne olyannak lenni, mint Franciaország! De jó lenne olyannak lenni, mint Amerika! De jó lenne olyannak lenni, mint Hollandia!

Akik átélte ezeket az évtizedeket, annak nem kell bemutatni, hogy a rendszerváltás utáni időszak két fő jelszava (szabadság és jólét), a fejlett

nyugati társadalmak két legjellemzőbbnek vélt tulajdonságának itthoni adaptálására vonatkozott

– a Mozgó Világ 1993. 8. száma például Jólét vagy szabadság? címmel közölt nagy közvéleménykutatást.

Aztán persze keserűen kellett megállapítanunk, hogy se a szabadság, se a jólét nem vált valóra olyan mértékben, mint ahogy szerettük volna, és se Amerika se Franciaország se Németország se Hollandia nem lettünk. Méricskélhetnénk persze, hogy mennyire nem lettünk olyanok, mint az említett országok, és arról is ejthetnénk szót, hogy miért nem lettünk olyanok. De most nem méricskélünk.

Most más a cél; az, hogy a Nyugattól való tanulás itthoni mechanizmusát vegyük bonckés alá, és rámutassunk arra, hogy

tanulni is legalább kétféleképp lehet, és mi csak egyiket alkalmaztuk.

Lehet tanulni a Nyugat aktuális jelenéből és lehet a Nyugat fejlődéstörténetéből. Mi akkor – és az óta is – az előbbire koncentrálunk. Szerintem pedig az utóbbi legalább ilyen fontos. A Fidesz-ellenzék viszonyt pedig akár le is írhatjuk a két tanulási forma különbségeként.

A Nyugat jelenének követése és a jelen-minta átültetése

Ezt úgy jellemezhetjük, hogy tanuljunk meg mindent a Nyugattól, amit az most a jelenben tud. Röviden szólva ez négy dolgot jelent. Először is az egységes Európát. Ez 1990 körül még nem volt olyan egyértelmű, mint ma, de a csírái már akkor megjelentek, gondoljunk az „önkéntes szuverenitáskorlátozás” már akkor ismert tanára.

Másodszor vegyük át a Nyugattól – mint az egyik legfőbb alapértékét – a jogállamiságot. Harmadszor helyezkedjünk az emberi jogok alapjára a kollektív jogokkal szemben. Negyedszer ne akarjuk feltartóztatni azt, ami elkerülhetetlen, ezért – a bevándorlás támogatásával – biztosítsuk a társadalom sokszínűségét és diverzitását.

Ez a Nyugat-szemlélet (amelybe persze az említett négy elemet túl sok más is beletartozik) egyidős a rendszerváltással, sőt még korábbi annál. Nagyjából az 1980-as évek második felétől datálható, hogy a hazai rendszerváltó elit megalkotta a Nyugatról való gondolkodásnak azon kereteit, amelyek a Fidesze-elit felemelkedéséig kompakt módon érvényesültek és részben még ma is meghatározó módon vannak jelen a Nyugat-percepcióban.

Mindez azt jelenti, hogy hiába van hatalmon a Fidesz immáron tizenkét éve,

a közvélemény jelentős része a Nyugathoz ma is egyfajta mintakövető módon viszonyul,

ahogyan azt az átmenet utáni évek közgondolkodása megalapozta. E mintakövetés lényege tehát, hogy van egy aktuális Nyugat, amely kész mintákat kínál nekünk, a mi feladatunk pedig az, hogy ezeket a mintákat mind teljesebben átültessük. Ez persze kiegészíthető azzal, hogy maga a Nyugat is (mi mást) ezt várja tőlünk, és a környező országok nagy része nálunk immár jobb ebben.

A rendszerváltás utáni évtizedek története azonban nem merül ki a mintakövető nyugatosság alkalmazásában. Már egészen korán, az 1990-es évek közepén megjelent az „új” Fidesz, amely a mintakövetővel szemben egyfajta mintaformáló stratégiát hirdetett meg.

A Nyugat múltjának értelmezése és a múlt átültetése

Ezt a stratégiát szokás ma keleti nyitásként értelmezni és ne zárjuk ki ezt az értelmezést. Én azonban most felvetnék egy másik értelmezést, nevezetesen azt, hogy a jobboldal is foglalkozik a Nyugattal, csak nem a fent leírt módon, azaz abban az értelemben, hogy a nyugati jelent ültesse át hazai talajba. Ez a szemlélet abban különbözik az előzőtől, hogy

a Nyugatot nem csupán a végső eredményei, hanem fejlődési folyamata szempontjából közelíti meg.

A fejlődési folyamatra koncentráló szemlélet persze messze nem politikai termék, a nyugati politikatudomány hosszú ideje foglalkozik a Nyugat fejlődéstörténetével, és megállapítja: az 1989-90-es kelet-közép-európai demokratizálódás nem egy önmagában álló átrendeződés, hanem egy másfél évszázados demokratizálási folyamat közbülső állomása.

Magyarországon az ilyen megközelítés meglehetősen szokatlan, mégpedig a fentiek alapján: mi a magunk sikeres átmenetéhez elégnek tartottuk a Nyugat jelenének ismeretét, és teendőinket az 1989-90-es Nyugatból, nem pedig a történelemből vezettük meg. És persze jogosan.

Ám ez nem jelenti azt, hogy ami 1990 jó és helyes volt, az később is az.

Ma már inkább azt kell mondanunk, hogy a 32 év nagy tanulsága: egy féloldalas Nyugat-viszony rögzült bennünk, értve ez alatt azt, hogy amikor már messze túl voltunk az átmeneten, akkor sem kezdett érdekelni bennünket, hogy az egyes nyugati országok hogyan, milyen fázisokon keresztül jutottak kell abba az állapotba, amelybe eljutottak.

A történelmi Hollandia sztorija

És akkor lássuk, milyen hozadékkal járhat, ha nem csak a Nyugat adaptálható jelenére, hanem tanulságokkal szolgáló fejlődési útjára is kíváncsiak vagyunk. Legyen példánk Hollandia. Egy olyan ország, amely – úgy tűnik – semmiben nem hasonlít Magyarországra.

Egy jelen-központú megközelítésben valóban egyértelmű: Hollandia a szabadság országa, Magyarország pedig nem a szabadságé. Hollandia a sokszínűség országa, Magyarország pedig nem a sokszínűségé. Hollandia az inkluzív befogadási politika mintaképe, Magyarország pedig inkább az exkluzívé. Ez mind igaz. Mi van azonban, hogy ha nem ezeket a kézen fekvő megközelítési sémákat alkalmazzuk, hanem

a holland történelmet is bekapcsoljuk vizsgálatunkba, sőt azt tekintjük példának a magyar politika számára?

Ebben az esetben némileg zavarba jövünk, ugyanis Hollandiában a 19. század második felétől jó ideig egy úgynevezett pilléresedett társadalmat látunk. Ez azt jelenti, hogy a holland társadalomban különböző pillérek vagy más szóval oszlopok jöttek létre a társadalomfejlődés egy bizonyos pontján.

Hogy az olvasó jobban értse a holland példa felemlítését, tegyünk egy rövid összehasonlítást a korabeli Magyarországgal. A 19. század második felében mind a két országban a liberalizmus a meghatározó ideológia. Azonban különbség van a tekintetben, hogy a liberális ideológiával szemben milyen módon tudnak megfogalmazódni más ideológiák.

Jól tudható, hogy Magyarországon például a katolikus egyháznak és a katolikus ideológiának nem jutott mérvadó szerep az 1875 és 1905 között regnáló liberális kormánypártban, és a katolikus ideológia és intézményrendszer pozíciói a kormánypolitikán kívül sem voltak erősek.

Az is közismert, hogy Magyarországon az ellenzék hosszú időn keresztül nem tudott kormányra kerülni és ezért tulajdonképpen a rendszer ellenzékének tekinttette magát. Ami feltűnik:

Hollandiában mind a két dolog másképpen alakult.

Egyfelől a katolicizmusnak (és a református vallásnak) erős pozíció j alakultak ki a liberális főhatalom mellett, ami jelentős vallási intézmények létrejöttében testesült meg. A már említett oszlopok egyike a katolikus, a másik a református volt, tehát itt egyfajta intézményes pluralizmus jöhetett létre.

Eltért az ellenzék szerepfelfogása is a magyartól, mert bár a holland katolikusok és reformátusok ellenfelei voltak az uralkodó liberálisoknak, de nem tekintették őket rendszerszintű ellenfélnek, pláne ellenségnek. Hanem úgy fogták fel szerepüket, hogy a liberális intézményrendszer mellett, azon túlmenően igyekeztek létrehozni egy teljes intézményes vertikumot, azaz felépíteni egy olyan katolikus vagy református társadalom-részt, amely kifejezte az ő értékeiket és érdekeiket.

Hollandia pillérekre épülő társadalma persze az 1960-as évektől kezdődően fokozatosan megváltozott, és a mai Hollandia már nem olyan, mint a régi. Ám ez a régi Hollandia adhat nekünk egy képet arról, hogy milyen a mai magyar. A mai magyar politika és társadalom ugyanis nagyban emlékeztet – legalábbis bizonyos vonatkozásban – a 19. század végének és a 20. század elejének Hollandiájára.

Miért használom a „bizonyos vonatkozásban” kifejezést? Azért, mert a Fidesz 2010 utáni kormányzásában felfedezni vélek pillér-építő szándékokat. Emlékeztet a helyzet a hollandra a tekintetben is, hogy a Fidesz 2010-ben meghirdetett programjában az általa vélelmezett liberális túlsúlyra vagy fölényre hivatkozott.

Ebből fakadóan pedig elkezdett ellen-intézményeket létrehozni, és 2022-ben lóban eljutott oda, hogy egy teljes keresztény vertikum, keresztény pólus áll rendelkezésére céljai megvalósításához. A hasonlóság azonban itt meg is áll, tekintettel arra, hogy

a magyar ellenzék erre a helyzetre nem tud, vagy nem akar úgy reagálni, mint a holland politikában láttuk.

A magyar ellenzék eddig legalábbis nem hozta létre saját alternatív intézményrendszerét. Aminek persze az is az oka, hogy a magyar társadalomban korábban sem volt ismert a pilléresedés. Habár van magyar kutató, aki még az 1990-es években – a Horthy-rendszert elemezve - felvetette ennek történelmi lehetőségét, 1990 után egyetlen percre sem került előtérbe az, hogy a magyar politika és társadalom oszlopokra hasadna.

Annál inkább látjuk azt, hogy a mai magyar politika a régi magyar politikát követi, azaz a mindenkori magyar kormányokkal szemben az elmúlt 32 évben szinte végig rendszerellenzékek álltak.

Pillérmodell Magyarországon?

De vajon ha már nem is tudjuk megismételni a holland jelent, lehet-e modell számunkra a holland múlt? Van egy erős érv mellette és ugyanolyan erős ellene. A mellette szóló érv maga az aktuális hazai helyzet, amelyet szokás polarizáltnak, sőt szélsőségesen polarizáltnak tekinteni. A polarizációt általában negatívnak tekinti a közvélemény.

De mi van, ha esetleg nem is olyan negatív ez a dolog? A holland régmúltat erősen polarizáltnak tekinthetnénk, de ők a maguk pillér- vagy oszlop-rendszerét élhetővé tették, mert kitalálták, hogy a társadalmi megosztottság mellé kormányzati együttműködés kell. Az érv tehát azt, hogy a megosztottságot kezelhetjük adottságnak is, amelyet nem tudunk megváltoztatni. Ergo: amennyire lehet, humanizálni kell.

Itt jön azonban az ellenérv: a magyar történelem bármennyire is megosztott rendszereket mutat, mindig ott él bennünk, hogy ezek nem mi vagyunk, a megosztottság nem fejezi ki hűen a szándékainkat, mert nekünk úrra kell lennünk a megosztottságon, és valamilyen egységben kell összeforrnunk. Egy pilléresedő magyar politika pedig nem épp az összeforrás melegágya, azaz lelki okok is gátolhatják egy ilyen kísérlet általános elfogadását.

Nem állítom persze, hogy a holland pillér-demokrácia a demokráciák legjobbika (már csak ezért sem, mert fénykora nagyon régen volt), azt azonban állítom, hogy a Fidesz politikájában érzékelek jeleket egyfajta pillér-demokrácia létrehozására. Az elmúlt 12 év voltaképp egy „pillér-ajánlat”, amely egy Magyarországon eddig ismeretlen társadalom-modell kipróbálásáról szól. Ezt az ajánlatot persze csak akkor érzékelhetjük, ha elfogadjuk kiinduló tételemet, miszerint itt egy alternatív (azaz történelmi) Nyugat-értelmezésről van szó, szemben a rendszerváltás jelencentrikus Nyugat-értelmezésével. Mindenesetre izgalmas ellentmondás, hogy miközben a mai Magyarország merőben más, mint a mai holland, de mutat rokonvonásokat a száz évvel korábbi hollanddal.