Így verte át Kína a Nyugatot Hongkong ügyében

Szerző: Balogh Gábor
2022.07.10. 15:00

A hónap elején volt negyedszázada, hogy Hongkong visszakerült Kínához. Az 1997-es aktus a nemzetközi politika optimista éveinek csúcspontja volt. Kelet és Nyugat közeledése ma már végképp a múlté, akik pedig a két világ törésvonalain élnek, azokra nehéz idők várnak – Ukrajnától Hongkongig.

Így verte át Kína a Nyugatot Hongkong ügyében

1997. július elsején szakadó esőben zajlott le a város átadási ünnepsége. Az eseményen nem csak a kínai miniszterelnök és államfő, de Tony Blair és Károly herceg is jelen volt. Aligha találunk a világtörténelemben még egy példát arra, hogy egy terület ilyen demonstratívan baráti körülmények közt cserélt gazdát. Az eltelt két és fél évtized változásaira pedig mellbevágó erővel mutat rá, ha az akkori fényűző ceremóniát a mostanában Ukrajnából érkező képsorokkal vetjük össze. A jelek szerint a borús, lehangoló időjárás lényegesen pontosabban jelezte előre a jövőt, mint a korabeli politikai elitek. Passuth László klasszikus regényének címét kölcsön véve: esőisten siratta az optimista, napfényes kilencvenes éveket.

Napfényre ború

A nyolcvanas évek végétől egy jó évtizeden át úgy tűnt, a történelem, ha nem is ér véget, de egészen más úton halad tovább. A konfliktusok, háborúk és hatalmi vetélkedések rögös macskaköveiről áttérünk az együttműködés sima és széles sztrádájára, ahol a nagyhatalmak már nem harcmezőkön, és titkosszolgálati műveletekben versengenek egymással, csupán a negyedéves GDP-jelentésekben. E korszellem talán legtökéletesebb példája Hongkong békés, már-már kedélyes visszaadása volt Kínának. Ugyan minek kéne háborúzni egy stratégiailag kulcsfontosságú területért, ha az egyben a világ egyik legjelentősebb kereskedelmi központja is? Nem mindegy, hogy milyen lobogó alatt pörgeti a világgazdaságot? Nem mindegy, papíron milyen fennhatóság alatt áll, ha a multik helyi leányvállalatai ugyanazokba a kasszákba csengetik be a profitot, mint azelőtt? Hiszen a Peking és London közti megállapodás leszögezte: a városban még legalább ötven évig marad a demokrácia és a piacgazdaság.

Most, félidőnél járva már leszögezhető: a Nyugatnak az utóbbi volt igazán fontos,

Kína számára pedig a kapitalizmus már lassan az egész ország tekintetében evidencia.

A jogállamiság ügyében persze akadtak aggodalmak, elhangoztak dörgedelmes fogadkozások is, hogy a „nemzetközi közösség” milyen árgus szemekkel figyeli majd, betartja-e a szavát Peking. Valójában azonban az uralkodó nyugati felfogás szerint, ahová a szabadpiac megérkezik, oda hamarosan elviszi magával édestestvéreit, a szabadságjogokat is. Az óta a napnál is világosabban kiderült: a korábban elválaszthatatlannak tűnő tesók egész jól meg tudnak lenni egymás nélkül is, s ha a kapitalizmus jól érzi magát, nem feltétlenül ragaszkodik az egész rokonsághoz.

Ez a kellemetlen meglepetés az elmúlt egy-másfél évtized legfontosabb geopolitikai tanulsága, amellyel igazából csak mostanában szembesül a Nyugat. Az ébredés irgalmatlanul lassú, és kínos, holott figyelmeztető jelek már bőven akadtak negyedszázaddal ezelőtt is.

A ködfüggöny mögött

Akkoriban a nyugati közvéleményben axiómának számított, hogy Oroszország és Kína élén is olyan vezetők állnak, akik garanciái a békés együttműködésnek, a prosperitásnak, a végtelenbe és tovább törő gazdasági növekedésnek. Holott a „reform”, a „nyitás” és az „enyhülés” ködfüggönye mögött Moszkvában és Pekingben is maradtak a tekintélyelvű rezsimek.

Chirac, Putyin, Blair Clinton és Csiang-Cö-min 2000-ben - az utolsó napfényes évek
Chirac, Putyin, Blair Clinton és Csiang-Cö-min 2000-ben - az utolsó napfényes évek Fotó: lex.dk

Az 1991-es puccsal szemben ellenállás hőseként csodált Borisz Jelcin két évvel később már tankokkal lövette rommá a neki ellenszegülő (szélsőbalos többségű, de teljesen demokratikusan megválasztott) parlament épületét. Ám a véres akció után a „szabad világ” vezetői egymást taposva rohantak kiállni mellette, s az egész nyugati közvéleményben lényegében egyeduralkodó volt az a narratíva, hogy a bölcs, felvilágosult elnök csupán egy újabb kommunista puccskísérletet akadályozott meg. (Ennek állatorvosi lova volt a Panoráma különkiadása a moszkvai eseményekről.)

Pár esztendővel később is legfeljebb azon kuncogtunk jólesőket, amikor Jelcin újabb és újabb nyilvános szereplésén jelent meg láthatóan nem kevés vodka elpusztítása után. Hogy a választásokat közben milyen eszközökkel nyerte meg, a valóban kritikus médiát hogyan korlátozta, az állambiztonsági és pártelitet hogyan mentette át szinte csont nélkül – nos, az a Nyugatról importált instantporból villámgyorsan kapitalizmust főző wonderboy esetében nem sokakat érdekelt. Aztán jött a fagyos döbbenet, amikor az általa kijelölt ex-KGB-s utód megmutatta, hogy ezt a rezsimet némileg alacsonyabb véralkoholszint mellett mennyivel hatékonyabban és könyörtelenebbül is lehet működtetni.

Hasonló volt a helyzet Kínával is. Igaz, ott még hivatalosan sem zajlott le semmilyen rendszerváltás, sőt, a világszerte ünnepelt reformer, Teng Hsziao-ping 1989-ben brutálisan vérbe fojtotta a politikai változásokat követelő tüntetéseket. Utódai ugyan ragaszkodtak az újabb teljhatalmú „Nagy Kormányos” kiemelkedését meggátló „kollektív vezetés” elvéhez – ám ez alatt még véletlenül sem az egész népet értették, csupán egy nagyon szűk kört.

A kommunista párt úgy alakította át az országot a világ egyik leghatékonyabb és legerősebb piacgazdáságává, hogy közben egy milliméterrel sem engedett több teret az emberi és állampolgári jogoknak.

A szocializmus repült a kukába, a bolsevizmus érintetlen maradt.

Sőt: a technikai fejlődés újabb és újabb eszközöket adott a hatalom kezébe, hogy az alattvalók magánéletébe is behatoljon. S e tekintetben még a Nyugat rosszallásától is csak mérsékelten kellett tartaniuk. Az elnyomás olyan old school megnyilvánulásai, mint az ellenzéki aktivisták bebörtönzése, az ujgurok kényszermunkatáborba hurcolása, vagy épp a hongkongi tüntetések ellen kegyetlen fellépés legalább hivatalos tiltakozásokat kiváltottak. Ám a totális ellenőrző-állam kiépítését némi morgolódáson kívül alig kísérte nyugati visszhang.

A világjárvány idején pedig a nemzetközi sajtó egy részében a „vasfegyelmű védekezés” mintapéldájaként emlegették azokat az intézkedéseket, amelyek emberek tízmillióit hetekre, hónapokra (az átlagos európai viszonyokhoz képest jóval szűkösebb) otthonaikba zárták. S közben alig-alig merült fel az a nyilvánvaló körülmény, hogy vasfegyelem aligha lehetséges vaskéz nélkül, amelytől rettegnek, s mindent látó szem híján, amely megmutatja, hova sújtson a Párt ökle.

Egy állam! Két rendszer?

Amikor elszörnyedve nézzük, mit művelnek az oroszok Ukrajnában, jó, ha emlékeztetjük magunkat: Hongkongban az elmúlt esztendőkben – a birtokon belüliség miatt jóval kevesebb áldozattal, de olykor kifejezetten véresen – nagyon hasonló történet játszódott le. S, ahogy az ukrán-orosz viszonyban, úgy itt is több évtizedes előzményei voltak a végül egyre nyíltabbá váló agressziónak.

Hongkong visszaadásáról már a nyolcvanas évek első felében megindultak a tárgyalások, hiszen az 1898-ban Kínára kényszerített 99 éves bérleti szerződés lejárta közeledett, és mindkét fél tudta: hosszabbításról nem lehet szó. Hivatalosan nem az egész város járt volna vissza Pekingnek, hiszen a Hongkong-sziget és a Kowloon-félsziget már a 19. század dereka óta brit gyarmat volt, a bérleti kontraktus az északi és nyugati „Új területekre” vonatkozott. Az is világos volt ugyanakkor, hogy a várost tönkre tenné, ha kettészakítanák, így, hát 1984 végén az a megállapodás született, hogy a London egész Hongkongot átadja. Cserébe azonban Pekingnek garantálnia kell, hogy legalább ötven évig megtarthatja kapitalista gazdasági és demokratikus politikai berendezkedését.

Az „egy állam, két rendszer” szlogenjében azonban már Teng-Hsziao ping számára is az „egy állam” volt sokkal hangsúlyosabb.

Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a város élén álló kormányzót ne a helyiek válasszák, hanem a kínai kormány nevezze ki. (Igaz, hivatkozhatott arra, hogy ezt a jogot a britek is maguknak tartották fenn.) A tárgyalásokat évekig húzták, s a kifárasztás elve működött: Londonnak fontosabb volt, hogy hongkongi befektetései számára kiszámítható jövőt biztosítson, mint, hogy kiharcolja a valódi önrendelkezést. A „különleges közigazgatási terület” nagy nehezen összehegesztett alkotmánya szerint a város első emberét ugyan elvileg választásokon jelölik ki, ám ez a valóságban egy rendkívül összetett, közvetlen és közvetett választójogot keverő rendszert jelent, amely lényegében betonbiztosan garantálja, hogy a győztes mindig Peking megbízható embere legyen.

Teng-Hsziao-ping és Margaret Thatcher egy sencseni panoptikumban - működött a kifárasztás.
Teng-Hsziao-ping és Margaret Thatcher egy sencseni panoptikumban - működött a kifárasztás. Fotó: Flickr/Chris

A későbbi, egyre teljesebb alávetés alapjai tehát már akkor le voltak rakva, amikor Károly herceg és Blair még vidáman paroláztak a kínai vezetőkkel a ’97-es átadási ünnepségen. Peking ekkor még a korábbi évtizedekben jól bevált türelmes mosolydiplomáciát követte, s így egy ideig valóban a lehető legszélesebb autonómiát biztosította Hongkonknak, sokszor még a hivatalosan is nekik járó döntési jogkörökről is lemondva. A napfényes kilencvenes évekkel azonban ez a korszak is véget ért.

A sárkány szorításában

2003-ban már a városra is kiterjesztették a „nemzetbiztonsági veszélyt jelentő cselekmények” tiltásáról szóló törvényt – s, hogy a kínai nemzet biztonságát mi veszélyezteti, azt persze már Pekingben döntik el. Az eredetileg csupán az anyaországhoz fűződő kulturális és gazdasági kapcsolatok fellendítésére létrehozott Kormányzati Összekötő Iroda hatásköreit évről évre hizlalták, míg végül ma már legalább annyira erős – ha nem erősebb – a befolyása, mint a helyi kormánynak. A hongkongi média 1997-ig a világ egyik legszabadabb sajtója volt, 2011-re a nemzetközi rangsor 54-ik helyrére csúszott vissza, idénre pedig már a 148-ik helyig zuhant (180 országból!).

A jogállamiság és az önrendelkezés lassú felszámolása ellen számos tiltakozási hullám robbant ki a városban. 2003-ban a nemzetbiztonsági törvény kiterjesztése ellen több, mint félmillióan vonultak fel, s a július elsejei évfordulón rendre tíz-és százezrek mennek utcára, hogy a hivatalos ünnepségek helyett az 1997-es megállapodás újabb és újabb megsértésére mutassanak rá. A '97-ben szakadó esőben átadott Hongkong szabadságküzdelmének jelképévé sorsszerűen az esernyők váltak, amelyekkel a tüntetők a vízágyú és a könnygáz ellen próbáltak védekezni. 

Mindez a közelmúltig a nyugati közvélemény szinte teljes közönye mellett történt.

A nagyhatalmak fővárosaiból lagymatag papírízű tiltakozások, és a „békés párbeszédre” felhívó közlemények érkeztek, a nagy portálokon a külpol rovatba, az esti híradókban az utolsó másfél percbe suvasztották be a hongkongiak küzdelmét.

A világ igazán 2019-ben döbbent rá, mi zajlik a városban, amikor márciusban minden addiginál népesebb és elkeseredettebb tömeg özönlött az utcákra. A tiltakozások kiváltó oka egy közel sem sordöntő jelentőségű törvény volt, amelynek értelmében Honkongnak ki kellett volna adnia Peking számára a kínai hatóságok által kőrözött személyeket. Hogy a javaslat mennyire nem volt valójában létfontosságú kérdés a hatalom számára, azt jól mutatja, hogy végül vissza is vonták. Csakhogy addigra a tüntetőket már az elmúlt két évtized összegyűlt elégedetlensége és dühe fűtötte, s nem voltak hajlandóak hazamenni. Most már azt követelték, hogy adjanak nekik vissza minden jogot, amit korábban apró darabonként vettek el tőlük.

Tüntető tojással dobálja meg a kínai elnök képét - rég odalett a bizalom.
Tüntető tojással dobálja meg a kínai elnök képét - rég odalett a bizalom. Fotó: Flickr/Studo Incendo

A hatóságok minden korábbinál brutálisabb fellépése és a tiltakozók megrendítő helytállása hirtelen a nemzetközi média reflektorfényébe vonta Hongkongot, a Facebook-ot elárasztották a szolidaritási képkeretek, a képernyők előtt százmilliók izgultak a kicsiny városért, amely a nyaka köré tekeredő hatalmas sárkánnyal küzdött.

A világ azt hitte, szabadságharcot lát. Pedig ez már csak reménytelen utóvédharc volt.

2019 tavaszára már minden igazán lényeges kérdés eldőlt. A küzdelem az önrendelkezésnek, a demokráciának és a szabadságjogoknak csupán a romjai közt zajlott. A hongkongiaknak már alig maradt mit védeniük, Pekingnek pedig már nem volt semmi oka a finomkodásra. 1997 óta Kína a világ második legnagyobb gazdaságává nőtt, Sencsen, Sanghai, Tiencsin, vagy Csengtu és egy sor másik város ma már majdnem olyan fontos (ha ugyan nem fontosabb) kereskedelmi, pénzügyi és ipari központok, mint Hongkong. A város ma már nem „a” kapu a világ felé, hiszen abból már bőven van, és jóval kezelhetőbbek is, mint a rebellis város.

Ma Hongkong, holnap a világ?

Az, ahogyan Kína fokozatosan, centinként haladva ledarált egy nagyhatalommal kötött nemzetközi szerződést, tankönyvi példája a globális hatalmi viszonyok megváltozásának. A Nyugat, ameddig lett volna rá ereje, nem tett szinte semmit, hogy az általa alkotott és dominált kereteken belül tartsa Kínát, most pedig már Peking rajzolgatja az új koordináta-rendszert, és pakol át bele egyre több országot.

Persze ez rendkívül időigényes feladat, igazi türelemjáték. Csakhogy az elmúlt tíz esztendőben Kína teljhatalmú vezérévé vált Hszi-Csin-pingnek a türelem nem erőssége. A kollektív vezetés paravánját félredobva leplezetlen egyeduralmat épített ki, szemérmetlen személyi kultusszal övezve, s a nemzetközi kapcsolatokban is egyre gyakrabban csúszik át fenyegető vicsorításba a korábban megszokott joviális mosoly. Hongkong autonómiájának kilúgozásával a nagy előd, Teng által eredetileg Tajvan visszaédesgetésére kitalált egy ország-két rendszer elvét is sikerült hitelteleníteni. A pekingi vezetők generációi által lassan építgetett bizalom romokban, a nagy nemzeti cél az újraegyesülés ma legfeljebb egy ukrajnainál is sokkal véresebb és világháborúval fenyegető fegyveres konfliktus árán lenne keresztülverhető.

Kína már nem akar nyitni a világ felé. Maga akar világot építeni.

Hogy lesz-e ehhez elég ereje, s még inkább az, hogy lesz-e a Nyugatnak ereje ahhoz, hogy ezt meggátolja, a következő évszázad talán legfontosabb kérdése lesz.

NYITÓKÉP: Hongkongi tüntetés 2019 júliusában

FOTÓ: Studio Incendo

Balogh Gábor
Balogh Gábor Az Azonnali újságírója

Kismartontól Gyimesbükkig, Árvától Pancsováig, a Scootertől a Slayerig, az Ismerős Arcoktól a Honeybeastig, Nyirőtől Spiróig, Reményik Sándortól Závada Péterig, az öreg Jászi Oszkártól a fiatal Szekfű Gyuláig, az Újpesttől...csak az Újpestig.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek